Szirtes András:
VÁNDORSZEM

TARTALOM

A szerző előszava
A nagypapa órája
Hotel Auschwitz
Proletár apám
Apám és anyám együttélése
56-os villamos, 56-os földrengés, 56-os forradalom
Új anyám lesz
Cukor utca
Hippitanya a munkásmozgalmi bölcsőben
Tiszteletbeli galeritag
Fekete tea
Éretlenségi bizonyítvány
Az önálló élet kezdete
Feleséget veszek
Nagyban csalt az ápolónő
Fekete bárány vörös diplomával
A tizedes meg én
Filmgyári afférok
Szuverén szuterén
Lujzi
Családi élet a Zólyomi úton
Lenz korszak
Első utam Amerikába
New York- Kiki
Élet a hegyen
Amerikai magány
Kopaszi -gát
Hotelfogság Kínában
Forradalom után
Újra Amerika
Toronymagasan a város fölött
Sade márki
Korfui kálvária
Ilike
A Lumiére tekercsek
Hattyúdal

A szerző előszava a regényhez



Középkorú férfi vagyok, elmúltam ötven éves, és az késztet a családom és a magam történetének leírására, hogy félő, elfelejtem. Általában öregek szoktak önéletrajzi regényt írni. Nem érzem magam öregnek, és remélem még legalább annyi ideig élek, mint ezidáig. Akkor a vége felé talán írok még egyet. A második részt. De hát az ember nem lát a jövőbe. Apám mindenesetre azt mondta egyszer, úgy harminc éves koromban:
- Fiam, amit te eddig átéltél, az több embernek is elég lenne.
Könyvem nem törekszik irodalmi babérokra, emiatt ne is legyen kétsége senkinek, de ha véletlenül mégis olyan részeket talál benne a kedves olvasó mely magával ragadja, hát ne szégyellje, hagyja csak sodortatni magát.
A könyv szereplői mind valóságos személyek. Ha ne adj Isten valaki ráismerne önmagára megnyugtathatom, hogyő az, nem pedig képzeletem szüleménye. Éppen ezért a neveket, ahol úgy éreztem, megváltoztattam illetve csak egy-egy betűvel jeleztem, ily módon tartva tiszteletben a regényben szereplők személyiségi jogait. Hozzá kell tegyem még, hogy minden amit leírok az az én szubjektív véleményem nem pedig maga az igazság, még ha annak tűnik is.

Végül mindenképpen köszönetet kell mondanom Szeredás Andrásnak és May Szilviának, hogy rendbeszedték "szirticizmusom" szálkás, sprőd, sokszor értelmetlennek tűnő kicspongásait, ily módon téve a regényt a nagyközönség számára is valamelyest olvashatóvá, valamint Müller Péter Sziáminak, hogy megkozkáztatta e könyvem kiadását.


2005. Február. 1. Szirtes András


A nagypapa órája


Nagypapa agyvérzést kapott úgy nyolcvanegynéhány évesen, és fél testére lebénult. Csak ült naphosszat a fotelben, és csorgott a nyála. Egyébként szép szál ember volt, 185 centi magas, erős testalkatú. Az, hogy annakidején nagy nőcsábász lehetett, a családi történetek alapján eléggé valószínű. Mondják, már rég bottal járt, de ha a szokásos vasárnapi ebédre hozzánk igyekezett, mindig kihúzott derékkal, gyalog jött föl a lépcsőn, szabaddá vált kezével az útjába kerülő női hátsókat tapogatva. Panaszkodtak is a lakók a vén kujon viselkedése miatt, akit mégsem lehetett kamasz módjára helyre tenni. Apám mindezt persze tagadta, de anyám jól emlékezett rá. Azt mondta, hogy még a szomszéd cselédlánnyal is kikezdett, pedig akkor már nyolcvan felé járt.
Ezek a vasárnapi látogatások számomra is emlékezetesek voltak. Délben, mikor a nagyapa az asztalfőhöz ült, édesanyám számára mi, gyerekek, megszűntünk létezni. Folyton ott sürgött-forgott a vendég körül, és aggódva kérdezte, elég forró-e a leves. Ugyanis az öregúr azt kizárólag tűzforrón volt hajlandó elfogyasztani. Mire mi is hozzáláthattunk, anélkül, hogy nyelvünk épségét kockáztattuk volna,ő már rég a tormás-mustáros főtt húsnál tartott.
Én nem szerettem a nagypapát. Idegen és félelmetes, magának való ember volt. Sosem vett az ölébe, sosem simogatott. Lehet, hogy óriási termete és sétabotja hatott rám ijesztően, de akár így volt, akár nem, amikor hozzánk jött, mindig elbújtam és kellő távolságból figyeltemőt.
Velünk, gyerekekkel egyébként nem sokat törődött, úgy csoszogott a lakásban, mintha mi ott se lennénk.
Egy alkalommal, amikor nagyapám hosszabb időt töltött nálunk, éjjel hangos üvöltésre riadtam. Kiugrottam az ágyból és a villanykapcsolóhoz rohantam. A felgyúló fényben apámat láttam állni pizsamában a fürdőszobához vezető folyosón, kinyújtott karral, mely nagyapa fogatlan szájában végződött. Úgy festettek együtt, akár egy szoborcsoport. Apám, mint kiderült, a mellékhelység felé tartott, mikor beleütközött nagyapába, aki kitátott, fogatlan szájjal éppen egyik éjszakai útját rótta.
Hiányzó fogsora esténként egy pohár vízben pihent, amit én egyik reggel, amikor álmosan kimentem a fürdőszobába, egyhajtásra kiittam. Még szerencse, hogy a fogsort nem nyeltem le. Rögtön kihánytam az egészet, és hiába sikáltam a fogaimat, öblögettem a számat mentolos folyadékkal, még napokig, hetekig éreztem azt a leírhatatlan ízt.
Nagyapám bigottan vallásos ember volt. Mikor szombatonként meglátogattuk,ő földig érő fehér lepedőbe burkolózva járkált a szobája és a konyha közötti folyosón, és látható révületben imákat mormolt. Sosem értettem, miért tart a nagypapa minden szombaton jelmezbált. Apámat hiába kérdeztem, csak csendre intett.
Hat éves lehettem, mikor nagyapám a második agyvérzését kapta és már hosszabb ideje kórházban ápolták. Egy reggel a fürdőszobai tükör előtt fésülködve megkérdeztem apámtól, miért kell neki minden nap meglátogatnia. Apám döbbent, fájdalmas arrca még mindig előttem van.
-Tudod, fiam, remélem, ha én ilyen beteg leszek, te is meg fogsz látogatni engem a kórházban. Persze nem kötelező- tette hozzá elszomorodva.
Nagyon elszégyelltem magam. Egy hétre rá meghalt a nagyapám.
Nagyapa halálakor a vita akörül folyt, kit illet meg örökségül az öregúr kozák kardja. Ezt a kardot nagyapám az első világháborúban szerezte, gyerekkori elképzelésem szerint úgy, hogy rükvertszben vágtázott a kozákok elől, és amikor az egyikük utolérte, egyetlen csapással levágta a kozák karját kardostul. Elvágtatott vele Magyarország felé, egyenesen a Szinnyei Merse utca 25-be, és felakasztotta emlékként a falra. Még a rozsdabarna vérfoltokra is emlékezni véltem, amelyeket semmiféle csiszolással sem lehetett eltávolítani.
Egy ízben, amíg szüleim a meccset nézték a tévében, titokban belopóztam a nagypapa szobájába, felmásztam a hokedlire és leemeltem a falról a kardot. Remegett a kezem az izgalomtól. Megpróbáltam kihúzni tokjából a pengét, de hiába erőlködtem. Kénytelen voltam tokkal együtt forgatni az amúgy is nehéz kardot, ami behozhatatlan előnyhöz juttatta a képzeletbeli ellenséget.
A kozákokra mért csapást leszámítva a nagyapa életéről fennmaradt adatok kevésbé regényesek. Swifch Manó galíciában született és 1903-ban a zsidó pogromok elől menekült Budapestre. Meglehetősen szegény ember volt, segédmunkásként dolgozott. Egy ideig felvitte az Isten a dolgát, szerzett egy muraközi lovat és egy szekeret a Városligetben. Innen indult útnak minden hajnalban bútort, tüzifát, mindenféle lomot szállítani. Feleségét, apai nagyanyámat én már nem ismerhettem, 1946-ban meghalt tüdőgyulladásban. Láttam a fényképét, nagyon szép asszony volt.
Nagyapa nevezetes kardján egyébként már 44-ben összeveszett a család, mert apám húga mindenképpen szeletelőkést akart belőle készíttetni egy vándorköszörűssel, hogy felvághassa vele a nemlétező kenyereket. Apámék sokat éheztek az ostrom alatt, és előtte is, ám a családi ereklyéből konyhakést csinálni eretnekségnek tűnt szemükben, úgyhogy Kati néni nagy nehezen lemondott a dologról.
A másik kincset, nagypapa óráját én találtam meg a temetés előtti napon az éjjeliszekrény fiókjában. Óvatosságomról megfeledkezve beszaladtam vele apámhoz a nappaliba, és megkérdeztem, ez vajon kié lesz. A családom meghökkent szemfülességemen, és végül úgy döntöttek, ha a kard az unokatestvéremé, akkor az óra a mi családunkat illeti. Így hát apámhoz került letétbe, mindaddig, amíg el nem érem a nagykorúságot.
A nagypapai órát tizenegynéhány éves koromban sikerült elcsennem apám fiókjából. Neki fel sem tűnt, én pedig jól eldugtam a kacatjaim közé. Az órát hiába húztam fel, nem működött, valami megszorulhatott benne. Amikor nagykorú lettem, és hivatalosan is megilletett az óra, első dolgom volt, hogy elvigyem megcsináltatni. Azt hiszem, nincs olyan órás Budapesten, vagy csak igen kevés, akinél meg ne fordultam volna. Eredetileg zsebórának készült a háromköves Omega, -magyarázta el valamelyikük-, amit később aztán karórának alakítottak át. A hátlapjába kapart kis jelek pedig arról árulkodnak, hogy a nagypapa titokban többször zaciba csapta. Rendszerint kipucolták, egy-két napig járt is, aztán újra megállt.
A nagyapai óra végigkísért egész életemen.Verekedések előtt a biztonság kedvéért levettem a karomról, és a szemüvegemmel együtt zsebre vágtam. Csak egyszer repedt meg a teteje, amikor az iskolában pofon akartak vágni, és védekezésül magam elé kaptam a bal karomat.
A moziban olyan hangosan ketyegett, hogy a mellettem ülők néha rámszóltak: vegyem le, vagy dugjam el valahová, mert annyira idegesítő a feszült, izgalmas jelenetek alatt ez a ketyegés, hogy nem tudják élvezni a filmet. Hangját később fel is használtam első játékfilmemben, mint hangeffektet egy pokolgéphez.
Az óra, családi ereklyéhez méltó módon, különleges tulajdonsággal is rendelkezett: nem csak az időt, hanem a családi tragédiákat is jelezte.
Amerikában, egy kis múzeumi szobában figyeltem fel erre a nem mindennapi képességére. Egész nap a sötétben ültem és a vágóasztalon régi némafilmeket nézegettem. Amikor végül felgyújtottam a villanyt s az órámra pillantottam, észrevettem, hogy leesett róla a másodpercmutató. Rögtön lefeszítettem a számlap felett lévő plexilapot, hogy a helyére illesszem, ám az abban a pillanatban elrepült, és hiába keresgéltem jó fél órán át a padlószőnyegen, nem találtam meg. Bérelt lakásomba hazatérve a rögzítőn üzenet várt, hogy feleségem, Lujzi meghalt.
Évekkel ezelőtt, mikor apám eltörte a lábát, a nagymutató jelzett: megállt. Apám az ágyán feküdt, mikor betoppantam hozzá. Elálmélkodott, hogyan éreztem meg, mi történt vele. Akkor már évek óta külön éltem, és csak hébe hóba beszéltünk telefonon.

Előfordult az is, hogy lerepült az óra teteje, de tovább járt. Ilyenkor nem ijedtem meg annyira.
A nevezetes óra ma is megvan. Végre valahára sikerült egy órást találnom, aki rendesen megjavította, és lehet, hogy az én hallásom romlik, de most mintha már illedelmesebben ketyegne. New Yorkban vásároltam egy hozzá illő vastag bőrszíjat fél dollárért egy utcai árustól, így végül teljesen konszolidálódott.
A nagypapától örökölt órát egyébként már régen nem hordom, mert amióta a magam ura vagyok, nem kell az időt néznem. Ott fekszik a polcon nagymellű nagyanyám, Steiner Klára fényképe mellett, és néha, ünnepélyes alkalmakkor, áhítattal leveszem a polcról, óvatosan felhúzom és felcsatolom. Vékony csuklómon lötyög a szíj, minduntalan lefordul a nagy ketyegő gép, sőt kényelmetlen is, mert nem tudom rágombolni az ingem mandzsettáját.
Az auschwitzi fotókon látható csontáaszott emberek jutnak eszembe ilyenkor, és büszke vagyok arra, hogy úgy mérhetem az időt, ahogyőseim mérték annakidején.


Hotel Auschwitz


Anyám emlékei szerint szülei háza amolyan szellemi központnak számított Jánosházán. Hétvégenként tizenöt-húsz vendég is megfordult náluk, az összejöveteleken nagymamám zongorázott, a férfiak kártyáztak, politizáltak, dohányoztak. A cionista egylet is ott tartotta az üléseit.
Noha jól éltek, és cselédet is tartottak, a szülők mégis fontosnak tartották, hogy anyám már kisiskolás korában megtanulja a kenyérsütést, az állatok gondozását, a növények termesztését. Később is szigorúan fogták, a serdülő lány a nagy átmenő forgalom ellenére a férfiakkal csak felügyelet mellett beszélgethetett.
Mama a korlátozások ellenére egész fiatalon szerelmes lett, és épphogy elérte nagykorúságát, 18 évesen férjhez ment. 1943-ban megszülte első gyermekét.
A diszkrimináció, a fajüldözés minden zsidó családot sújtott már, de sokan ezt nem vették komolyan, vagy egyszerűen nem akarták elhagyni szülőföldjüket. Anyámék családi boldogsága sem tartott soká, férje munkaszolgálatosként Borba került. Hosszú, féléves levelezgetések után anyám 1944 májusában megkapta a várva várt látogatási engedélyt, és elhatározta, hogy útnak indul.
Anyám és huga útban Bor felé megálltak Budapesten, és a kicsi gyereket, hogy megkíméljék a hosszú utazástól, egy zsidó szeretetotthonban hagyták.
Borban anyám csupán egy órát lehetett együtt munkaszolgálatos férjével, azt is azőrök felügyelete mellett, és máris indulnia kellett vissza. Ekkor látták utoljára egymást, mert a szemtanúk elmondása alapján a férfi később annyira legyöngült, hogy munkaképtelenné vált, és azőrök agyonverték.
Mire anyám Pestre ért, a zsidó szeretetotthonban hűlt helyét találta gyermekének. Az épület kongott az ürességtől. Mint megtudta, az ottlakókat gondozóikkal együtt bevagonírozták, és csak egy-kettőnek sikerült a svéd követség segítségével megmenekülnie. Anyám mint azőrült járta végig a zsidó-svéd szeretetotthonokat, de hiába. Soha nem találta meg a gyermekét, pedig még évekkel, évtizedekkel később is próbált a nyomára bukkanni. Nem tudta megbocsájtani magának, hogy akkor kiadta kezéből.
Visszament Jánosházára a szülői házba, gondolta a család talán elfeledteti vele gyermeke elvesztését.
Épp rosszkor érkezett. Szüleivel, nagyszüleivel egész rokonságával együtt bevagonírozták az egész családot, és elindították Auschwitz felé.
Anyám, aki jól tudott németül és egészségügyi szakiskolát végzett, a kuplerájba került, nem kurvának, hanem nővérnek. Neki kellett ellenőriznie a nőállomány egészségi állapotát. Egy idő után már beleszólása volt abba is, hogy ki felel meg a kívánalmaknak. Az új jelöltnek minden igényt ki kellett elégítenie, és az SS tisztek gálánsan és udvariasan viselkedtek vele mindaddig, amíg el nem használódott a szexuális tevékenységben. Akkor viszont gázkamrába került.
Anyám mentette azt, aki menthető volt, de az igénybevételi nyomok sokszor nagyon is nyilvánvalóan jelentek meg a kiválasztott nők testén, arcán. Az SS tisztek pedig ragaszkodtak a friss áruhoz. Hogy anyám csak egészségügyi teendőket látott-e el, vagy alkalom adtán neki is be kellett állnia a sorba, arról sohasem beszélt. Ha rákérdeztem, kitérő válaszokat adott, és ha tovább erősködtem, rámfüggesztette nagy sötétbarna szemeit:
- Sajnos, az én munkám keményebb volt, fiam.
Anyám, kockáztatva státuszát, egyszer kihallgatást kért doktor Mengelétől, abból a célból, hogy megmentse családját. A doktor szívélyesen elbeszélgetett vele, és megígérte, hogy mindent megtesz anyám családjáért, pedigők már füst formájában rég eltávoztak valamelyik krematórium kéményén át egy szebb világba.
A doktor azonban annyira szívébe zárta anyámat, hogy egyszer meghívtaőt a kupleráj éttermébe, és anyám az SS tisztek zajos tetszésnyilvánítása mellett elénekelt néhány divatos slágert, katonanótát. Akkor még nem értette, miért kap nagyobb figyelmet, mint a kupleráj többi dolgozója, de a válasz nem késett.
Másnap az orvosi műtőbe rendelték. Szegény, azt hitte, hogy szokásos beszámolójára kíváncsiak, de tévedett. Mengele két segédje az orvosi műtőasztalra fektette, és hormoninjekciót adott be neki. Ettől a kezeléstől pár nap múlva annyira fölpuffadt, hogy úgy festett, mint egy száz kilós disznó. Egyébként filigrán alkat volt, karcsú, de arányos nő. Kezelése több hétig tartott, és bár tudta, hogy valami gaztettet követnek el ellene, tehetetlen volt. Inkább ez, mint a halál - gondolta.
Később, 18 évesen, barátaimmal magam is ellátogattam Auschwitzba. Kíváncsi voltam anyám első "munkahelyére", gondoltam megörökítem kis kézi kamerámmal. A barakkok mellett vertük fel a sátrunkat, és néha bementünk a Hotel Auschwitzba teát inni. Innen adtam fel azt a képeslapot, amelyen egy csonttá soványodott alak feküdt keresztben pipaszárnál is vékonyabb lábakkal. A hátoldalra valami ilyesmit írtam:
" Drága Anyám! Szeretettel üdvözöllek e különleges helyről. Nagyon jól érezzük magunkat. Kár, hogy már hamarosan haza kell mennünk. Csókol fiad: Andris."
Amikor a barakkokon végigsétáltunk, egy váratlan ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy lefekszem az egyik fapriccsre. Az idegenvezető nem kis megdöbbenésére a poros oszlopokon felmásztam a legfelső ágyra. Fejembe vettem, hogy ott alszom egy-két napig, és étlen-szomjan meditálva töltöm az időmet. Persze többőr is azonnal odarohant, lerángattak, majd kilökdöstek a láger területéről. Amikor kértem a múzeum vezetőit, hogy legalább a tábor területén tölthessem az éjszakát, felháborodva közölték, hogy ez az idegenforgalmi látványosság csak nappal és csoportosan látogatható. Éjszakára bezárják. Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: csak nem attól félnek, hogy ellopok valami emléket és hazaviszem?
Meg kellett érnem kamasz fejjel, hogy kizártak Auschwitzból. Furcsa érzés volt.
Maga a múzeum egyébként nem hatott meg. Valahogy hiányoztak belőle az emberek. A vitrinekben halmokba tornyozott szemüvegek és cipők még halványan sem jelezték nekem, mi is történt ott. Ezzel szemben a Hotel Auschwitz nagyon tetszett. Jó üzleti vállalkozásnak látszott. A képeslapok az elrettentő fotókkal, a kulcstartók, melyeken apró kis krematórium lóg, vagy az akkor még ritkaságszámba menő matricák, és a Hotel Auschwitz feliratú trikók lenyűgöztek. Sajnos szűkös zsebpénzünkből nem futotta arra, hogy a kitűnő műereklyékből bevásároljunk.
A leforgatott anyag tönkrement a kamera rejtett hibája miatt, de Sólyom Andris barátom mégis megpróbált belőle egy filmet összeállítani.Nekem igazán a forgatás folyamata volt a fontos. Úgy éreztem, zarándokutat teszek a kamerával.
Később visszatértem ide megismételni a felvételeket, de az újonnan kölcsönkért kamera is elromlott. Eltört benne a felhúzó rugó. Úgy éreztem, akárcsak a helyen, a vállalkozásomon is átok ül. Viszont évek múlva láttam egy lengyel főiskolás filmet, aminél én sem csinálhattam volna jobbat.
Három perces munka volt. Régészek ásnak egy mezőn. Először egy darab drótkeretes szemüveg fordul ki a földből. Aztán egyre több. Tíz, húsz, száz, ezer, millió. A kamera kinyit és az egész mező telis-tele van szemüvegekkel. Szemüveghegyek, - dombok, - halmok. Ennyi a film. És néma.

A bürokrácia útjai olykor kiszámíthatatlanok. Egyik reggel hívatták anyámat, és közölték vele, hogy a következő transzporttal Rigába küldik. Itt szintén működött egy láger, ahol az SS kuplerájban szükség volt rá, mint nagy szakirányú tapasztalattal rendelkező nővérre. Anyám boldog volt.
Nem sokkal később megérkezett Rigába, illetve Riga mellé, de nem a kuplerájba, ahogy eredetileg tudta, hanem egy német repülőgépgyárba. A női raboknak a gyár alsó szintjén alkatrészeket kellett összeállítaniuk. Anyám akkor már tudott egy keveset lengyelül is, úgyhogy a gyártást irányító német katonák tolmácsként sokszor igénybe vették szolgálatait. A felső szinten férfiak dolgoztak, hegesztettek és a nagyobb elemeket isők szerelték össze. Többségük Hollandiában és Belgiumban elfogott partizán volt.
Teo, az egyik belga partizán fülig szerelmes lett anyámba. Tekintettel arra, hogy a férfi és női rabokat szigorúan elkülönítették egymástól, Teo rafinált módját találta ki az udvarlásnak. Amikor azőrök nem figyeltek oda, vékony spárgára kötve szerelmes levelet és némi csemegét tartalmazó zacskót eresztett a női dolgozók közé, anyámnak címezve. Anyám, mivel a tolmácsolás révén kiváltságot élvezett, azőrök segítségével egy-egy csomag cigarettát küldött viszonzásul Teonak, s a cigaretta papírjára írta szerelmes válaszait. Hogy valójában szerelmes volt-e Teoba, azt nem tudom, de mindenképpen jólesett neki az udvarlás. Mindössze egyszer találkoztak, akkor is egy bombariadó alkalmával. A pincébe vezető lépcsőn a lökdösődő emberek között egymás mellé sodródtak és megfogták egymás kezét. A légoltalmi sziréna ez alkalommal a gyári munka végét is jelezte,- az épületet telibe találta egy amerikai bomba.
A férfi és női rabokat a gyár pusztulása után gyalogmenetben elindították Németország felé. Az út keserves volt, és szinte percenként agyonlőttek egy-egy gyengélkedőt. A férfi rabok egy idő után fellázadtak azőrök ellen, és nagy részük megszökött. Teo is velük tartott, de kissé hátramaradt a női menet közelében, hátha sikerül kimentenie anyámat. Azőrség minden mozgó célpontra tüzet nyitott. A belga partizánt a karján találták el, és ha dolgavégezetlenül is, de sikerült elmenekülnie.
A felszabadulás egy erdőben érte anyámékat. Éppen agyonlőtt társaikat hantolták el, mikor az SSőrség egy szemvillanás alatt eltűnt. Kisvártatva megjelent egy amerikai dzsip, és keverék nyelven, némi üggyel-bajjal azonosították a mintegy száz főre zsugorodott női menetet.
Anyám egy amerikai katonai táborba került. Az orvosok és a személyzet legnagyobb ámulatára hormonkezelésektől felduzzadt, kihízott testtel sétálgatott a lesoványodott, legyengült rabok között. Több hónapba telt, míg a rendszeres, fegyelmezett táplálkozás eredményeképpen visszanyerte eredeti alakját.
Mint ápolónő, ezúttal is nagy hasznát vették a betegek ellátásában, olyannyira, hogy nem is szívesen engedték haza. Végül hosszú könyörgés után az utolsók között tették fel egy kelet felé tartó orosz katonavonatra.
Útban hazafelé nem is sejtette, hogy viszontagságai még nem értek véget. A vonaton anyám, a többi ápolónőhöz hasonlóan az egészségügyi vagonban volt elszállásolva. A nővérek felváltva ügyeltek és aludtak, ugyanis a nap bármelyik szakában előfordulhatott, hogy valakinek rosszabbra fordult az állapota, vagy sürgősen segítséget kellett nyújtani.
Egyik éjszaka éppenő volt ügyeletben, mikor a megállóhelyre érve a vagonajtón vadul kopogtatni kezdtek. Gyanútlanul kinyitotta az ajtót. Szergej volt az, egy könnyebben sérült közlegény. A fiú a karjára mutogatva benyomult, majd rögtön a tárgyra tért és meg akarta anyámat erőszakolni. Ô ezúttal sem volt híján a lélekjelenlétnek, felkapott egy szikét és közben kiáltozva hívta társait. Szergej a heves ellenállástól annyira megrémült, hogy jobbnak látta, ha kereket old. Megjelent azőrség, és anyám magából kikelve, reszketve mesélte el a történteket.
A századparancsnok a vagonok elé parancsolta az összes katonát. Mintegy háromszázan lehettek. Végigsétált a sorok előtt, s anyámnak fel kellett ismernie támadóját. Szergej a második sorban állt mereven, arcáról a nagy hideg ellenére patakokban ömlött a veríték. Tudta, ha rávallanak,őt azonnal kivégzik. Anyám egy pillanatra megállt, megdöbbent Szergej arcától, de továbbment. Nem ismerte fel támadóját, közölte végül. A parancsnok sejtette, hogy miről van szó, és nem tágított. Újra és újra végiggyalogoltak a felsorakozott katonák előtt, ám anyámat végérvényesen cserben hagyta az emlékezete.
Másnap éjjel újból kopogtak a vagon ajtaján. Anyám résnyire kinyitotta, de a biztonsági lánc ezúttal rajtamaradt. Szergej állt ott esetlenül, egy konzervdobozzal a kezében, és hálálkodva motyogott valamit oroszul. Mikor látta, hogy az ápolónő nem zavarja el, egy gyűrött fotót tuszkolt be a résen. A képen a kiskatona volt látható feleségével, amint egy nagy, pólyába bugyolált csecsemőt tartanak maguk előtt. Anyámat hirtelen sírógörcs fogta el. Kinyitotta a vagon ajtaját és beengedte a fiút. Szergej úgy viselkedett, mint egy kölyök, anyám lábát és kezét csókolgatta,ő pedig csitítgatta, nyugtatgatta. Ölébe vette fejét, simogatta, s közben maga is szipogott. Hogy végül mi történt, és hogyan búcsúztak el egymástól, arra nézve sosem kaptam egyértelmű választ.
Anyám 1946 elején érkezett meg Budapestre. 25 éves volt. Egy szatyorral a kezében kóválygott a romos főváros utcáin, hontalanul, magányosan. Elvesztette nagyszüleit, apját, anyját, testvérét, férjét, gyermekét. Túlélte a koncentrációs lágereket, és most ott állt egyedül, üres tekintettel a nemlétező, elképzelhetetlen jövőbe meredve. Leroskadt egy utcakőre és remegés fogta el.
Fiatal, harminc év körüli ember szólította megőt. Az apám volt az.


Proletár apám

Apám 1916-ban született, a bátyja, Józsi két évvel korábban. Nagyapám úgy látszik, valahányszor szabadságra jött haza a háborúból, csinált egy gyereket. Statisztikusok megállapították, hogy a háborúban fogant gyerekek nagy része fiú. Kétségeim vannak efelől, de tény, hogy apám és bátyja valóban a háború alatt fogantak, és fiúk lettek, míg húguk, Kati a háború után született.
Apámat hat elemi után 13 évesen inasnak adták, mert szükség volt a keresetére. A kamaszfiú a Szinnyei Merse utcából járt ki gyalog az óbudai harisnyagyárba, villamosra nem tellett neki.
Inasként - ráadásul lengyel-zsidó létére - igen sok megaláztatást kellett eltűrnie. Ahogy marxista olvasmányai alapján saját szavaival megfogalmazta: saját bőrén érezte a Horthy-rendszer kizsákmányolását. Nem véletlen, hogy apám ösztönösen, majd később tudatosan vonzódott a baloldali eszmékhez. Ez rányomta bélyegét egész életére, erkölcsiségére, magatartására, és nem utolsó sorban a mi neveltetésünkre. Apánk úgy érezte, hogy keményen kell minket fognia, még akkor is, ha ezt nem feltétlenül indokolja anyagi helyzete. Van persze egy másik típus is, aki szintén nehéz körülmények közt nő fel, de ebből azt a tanulságot vonja le, hogy gyermekének még véletlenül se kelljen hasonló utat végigjárnia.
Apám mindenesetre az első típushoz tartozott, így aztán nem voltunk elkényeztetve.
Egy biztos, nem volt könnyű Swifch Zoltánnak. Nem elég, hogy zsidó volt, de még lengyel bevándorló is. Mint külföldi állampolgárnak, minden héten jelentkeznie kellett a rendőrségen. REF-es volt, azaz rendőri felügyelet alatt állt. Családjával együtt egyik napról a másikra élt a létminimumon, illetve inkább az alatt. Nagyapám rendszertelenül jutott munkához, és mivel abban az időben egyre nőtt a munkanélküliség, ha akadt is valami munka, azt inkább magyar ember kapta meg. A nagymama a semmiből etette három gyermekét és tartotta fenn a családot. Apám tudta, hogy a napi kenyéradagnál többet nem ehet, mert akkor nem jut másnapra.
Szegénységből fakadó szokásai egész életében megmaradtak. A vacsora végeztével mindig a markába söpörte az asztalról a morzsát és megette. Mikor nővéremmel csodálkozva megkérdeztük, hogy ezt miért teszi, így válaszolt:
- Tudjátok Indiában több millióan éheznek. Meg kell becsülnünk az ételt.
- És apu, ott is megeszik a morzsát az asztalról?- érdeklődtem tovább e furcsa szokás eredete felől.
- Édes fiam ott még morzsára sem futja.
Előfordult az is, hogy éjjel kilopózott a hűtőszekrényhez és minden maradék ételt megevett, mondván, nehogy kárba vesszen. Emiatt sokszor elcsapta a gyomrát szegény, orvost kellett hívni hozzá. A kőrözött készítésénél a fellelhető összes ételmaradékot összekotyvasztotta. Néha tréfálkozva megjegyeztem, hogy nagyon ízlik a "kenőcs", de mintha még hiányozna belőle valami ételmaradék.
Apám inasévei alatt elsajátította a textilszakma minden csínját-bínját, megismerte az anyagokat, a textilgyártás módszereit, és minden esélye meg lett volna rá, hogy jó szakemberré váljék, ha a szakvizsga előtt nem sokkal ki nem teszik az utcára a folyamatosan szigorodó zsidótörvények miatt.
Apám, mint igazi mintagyerek, amiben tudott, segített anyjának a házimunkákban. Rendszeresenő mosta fel a konyhakövet, vitte le a szemetet, hordta fel a tűzifát, amíg volt.
Baráti körébe hasonló sorsú fiúk tartoztak, de ahogy elnézegetem néha a róluk készült fényképeket, szegénységük ellenére sem látszanak szomorúnak, inkább vidámnak, de lehet, hogy ez csak a fényképezőgép felé tett gesztus volt. Sokat kirándultak, úszni és evezni jártak a Dunára. Köztük ismerkedett meg apám először olyan gondolatokkal és eszmékkel, amelyek kérdésessé tették számára a kényszerű társadalmi viszonyokat.
Eljárt a baloldali munkásegyletekbe, eleinte csak sportolni, később beszélgetni a világ dolgairól. Hallott a Szovjetunióról és arról, hogy ott más rendszer létezik, és állítólag mindenki egyenlő. Titokban megkapta és elolvasta Marx Kommunista Kiáltványát. Kívülről megtanulta. Fokozatosan tudatos proletárrá vált. Ez volt az egyetlen reménysége, hogy kilábaljon a nyomorból.
Ami a magánéletét, s azon belül például a nemiség kérdését illeti, apám, sok elvbarátjához hasonlóan zárkózott, mondhatnám prűd volt. Egyszer, úgy 16 éves korom táján leült mellém a fürdőkád szélére, és hozzálátott, hogy felvilágosítson a nőkkel és általában a szexualitással kapcsolatban. Groteszk helyzet volt, mert akkoriban már túl voltam első kísérleteimen, és a szüzességemet is elvesztettem a Balatonon, két kelet-német turistalány jóvoltából.
Látván zavarát, megkérdeztem tőle, hogyan kezdte el a szexuális életét. Elmesélte, hogy barátai befizettékőt a Continental szállóba, a Dohány utca egyik leghíresebb kuplerájába. Az élményt kiábrándítónak és undorítónak találta. Ezen elnevettem magam, mireő megsértődött. Nem is akart a témára visszatérni. Meggyőződéssel vallotta - ez nyilván neveltetéséből és kommunista erkölcsiségéből is fakadt - hogy az embernek azzal kell leélni az életét, akit először kiválasztott magának, és semmiféle más megoldás nem jöhet szóba. Később rájött, hogy elvei nem alkalmazhatóak zökkenőmentesen a gyakorlatban, és azt hiszem, ez a meghasonlás végigkísérte egész életét.
Ahogy fasizálódott az ország, apám szeretett volna kapcsolatot találni az akkor még illegális kommunista párttal. Mivel REF-es volt, hiába is igyekezett, mindenütt láthatatlan falakba ütközött. Jól tudták az akkori kommunisták, meddig mehetnek el a beszervezésben.
Aztán egy napon elrendelték a család kitoloncolását. Apám jó ösztönnel már előbb eltüntette a szüleit és a testvéreit a lakásból. Egy ideig padokon aludtak a Városligetben, majd különböző rokonoknál húzták meg magukat. Közben a házukból és a környékről az összes zsidó családot vonatokra rakták és elszállították. Hogy hova, arról apám csak néhány hónap múlva értesült, amikor egyik rokonától levelezőlapot kapott. A férfi kétségbeesett szavakkal ecsetelte helyzetüket, és sorai így zárultak: "...ha nem segítetek, végünk van!"
Kamanec-Podolszk környékén a Budapestről kitelepített zsidók tízezrei tűntek el. A teljesen lesoványodott emberekkel megásatták saját sírjaikat és belelövöldöztékőket. A föld még napokig mozgott felettük.
Fél évvel később a kitoloncolások megszűntek. Apám családja visszaköltözhetett, de a látszólagos nyugalom nem tartott sokáig. Apámat és bátyját munkaszolgálatra hívták be. Józsi Borba került, a rézbányákba. Sorsa alakulásáról csak annyit tudni, hogy amikor a szovjet csapatok Magyarország felé közeledtek, az életben maradt munkaszolgálatosokat gyalogmenetben elhajtották Ausztria és Németország felé. Józsi még megérte a felszabadulást, de amikor az amerikai katonák által adott húskonzervet befalta, sok más társához hasonlóanő is belepusztult. Szervezete nem bírta feldolgozni a hirtelen kapott nehéz táplálékot. Nem véletlen, hogy az amerikaiak később, amikor egy-egy lágert felszabadítottak, először tejbekását adtak a raboknak, és csak később tértek rá a nehezebb táplálékokra.
Muszos apám egy lenfonógyárba került, Mosonmagyaróvárra, ahol abban az időben egyenruhákat készítettek a német hadsereg számára. Erről az időszakról részletesen írt később könyvében, melynek az Egy szerencsés munkásszázad címet adta.
Egy alkalommal a munkaszolgálatosok nem teljesítették a normát, és emiatt a keretlegények a büntetés igen sajátos formáját találták ki. Kivezényelték az egész századot a mezőre és lefektettékőket a jeges földre. Apám Jan Kadar cseh filmrendező mellé került, aki később Üzlet a korzón címü filmjéért Oscar díjat kapott.
A keretlegények husángokkal ütlegelték, csizmájukkal rugdosták a földön fekvőket. Hamarosan jajveszékelés és fájdalmas üvöltés töltötte be a mezőt. Volt, akinek csontja törött, volt, aki belső vérzést kapott. Órákig feküdtek így, s közben beesteledett. Azőrség tagjai válogatott erős parasztlegények voltak, s mire a hold felkelt a mező fölött, alapos munkájuk nyomát holttestek jelezték.
Apám félelmében és védekezésképp fejét behúzva, egészen a földhöz lapult, két kezével a koponyáját védte az ütésektől és rúgásoktól. Amikor alábbhagyott azőrjöngés, Jan Kadar megbökte, és a hirtelen beálló csendben a fülébe súgta:
- Nézd, milyen gyönyörű a telihold.
Apám, félelmében és az ütések okozta fájdalomtól már félájult volt. Látta, amint a hold kékes fényében óriássá nőtt keretlegények közelednek feléjük, s közben jobbra-balra hajlongva ütik, rúgják áldozataikat. Ez a "festői kép" örökre belesült, belevésődött apám emlékezetébe.
A századnak mintegy a fele ott maradt mozdulatlanul. A félig, vagy teljesen agyonvert, élettelen testeket apáméknak kellett összegyűjteniük. A halottaknak gödröt ástak, a súlyos sérülteket pedig a keretlegények a helyszínen agyonlőtték, vagy élve eltemettették.
Biztos vagyok abban, hogy Swifch Zoltán jó néhányősz hajszálát ennek a - ahogyő mondta - "Szent Bertalan éjszakának" köszönheti.
A lenfonó gyárban az eset után hamarosan helyreállt a rend, és az életben maradt mintegy félszáz munkaszolgálatos a továbbiakban fegyelmezetten dolgozott.
A németek bevonulása után még súlyosabbá vált a helyzet. Felügyelő SS-tisztek jelentek meg a gyárban, ami attól fogva lágerként is funkcionált. 1944. októberében Magyarország kormányzója, Horthy Miklós bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból.
Egy alkalommal apám, aki értett németül, takarítás közben kihallgatta a szomszéd irodában beszélgető SS tiszteket. Arról esett szó, hogy a munkaszolgálatosokat másnap hajnalban erőltetett menetben Ausztria és Németország felé terelik, a gyengélkedőket pedig a gyár mellett lévő erdőben likvidálják.
Apám és néhány társa még aznap éjjel belopóztak a garázsba, leütötték a németőrt, az ott lévő teherautókból kannákba szivattyúzták a benzint és szétlocsolták a textilbálákon. Felgyújtották a gyárat. Utána átöltöztek az általuk gyártott német egyenruhákba, majd a tűz nyomán támadt fejetlenséget kihasználva megszöktek.
Apám elszakadt a többiektől, egész éjjel gyalogolt, és hajnalban mint német közlegény felszállt egy Pestre tartó vonatra. Az egyik vagonban német katonák voltak. Közéjük vegyült. Megúszta az igazoltatást, és estére szerencsésen megérkezett Budapestre. Első útja a gettóba vezetett, ahol nem kis rémületet keltett, hogy egy fiatal német katona Swifchéket keresi. Az első sokk után azonban a család azonosította apámat, aki gyorsan ruhát cserélt.
Szálasi hatalom átvételét követően az utcán rendszeressé váltak a nyilas igazoltatások. Apám érezte, hogy a gettóban nem biztonságos a helyzetük, ezért elindult, hogy a svéd követségtől úgynevezett védlevelet szerezzen magának és a családjának. Rögtön az első sarkon igazoltatták és elkapták. Több száz "kétes elem"-el együtt az Üllői úton lévő nyilas pártházba terelték. Az összegyűjtött embereket a bámészkodó civil lakosság sorfala között hajtották előre. Apám egy óvatlan pillanatban kiugrott a sorból és a bámészkodók közé állt. Szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy az életével játszik. Szerencséje volt, nem lökte vissza senki a sorba. Néhány percig, míg vissza nem nyerte nyugalmát, az összecsődült járókelők közt maradt, majd hátraosont, áttörte magát a tömegen, és elillant.
Másnap sikerült eljutnia a svéd követségre és megszerezte a papírokat. Szilveszter délutánja volt. Az utcán hármas-négyes csoportokban nyilas bandák cirkáltak. Apám zegzugos mellékutcákon igyekezett vissza a családjához, és ez bizony jó pár órába telt. Mikor megérkezett, mindenki megkönnyebbült: tudták, hogy másnaptól már egy védett ház nyújt nekik menedéket. Ám a nyugalom nem tartott sokáig, éjféltájt erős dörömbölés és hangos kiabálás riasztotta felőket. A nyilasok betörték az épület kapuját. Apám gyorsan a padlásra menekítette családját, és a feljárati ajtót egy szekrénnyel torlaszolta el. Ô kint maradt. A nyilasok az utcára hajtották az embereket, köztük apámat is.
Útjuk gyalog vezetett le a Dunához. Tél volt, a folyón félig befagyott, szakadozott jégtáblák úszkáltak a színén. A parton sorbaállították a gettó lakóit és rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek le. Nők, gyermekek, férfiak vegyesen. Egy fiatal fiú félelmében vagy meggondolatlanságában el akart szaladni. Hátbalőtték. Nyilvánvaló volt, hogy mindenkire ez a sors vár. Apám, a többiekhez hasonlóan háttal állt a nyilasoknak, közvetlenül a rakpart szélén. Ahogy a gyilkosok közeledtek, számolta a lövéseket és a testek csobbanását. Jó ritmusérzékkel a lövés pillanatában előrevetette magát a jeges vízbe. A golyó a füle mellett süvített el, éppen csak horzsolta az arcát. Ahogy lebukott a habok közé, elöntötte a vér. A jeges víz égette a bőrét, a tüdeje majd szétpattant, de tudta, hogy az életéért úszik. Majd egy percig bírta a víz alatt, aztán fölbukkant a zajló jégtáblák között. Belekapaszkodott az egyikbe, és valami furcsa dolog akadt a kezébe. Egy bugyi volt az, egy halott lányé, aki fennakadt a jégtáblán. A lány teste kifordult, furcsa pózba merevedett. Apám mögéje bújva sodródott tovább a gyilkosok árgus tekintete elől. Néhány golyó elfütyült mellette, míg végre halló- és látótávolságon kívülre került. Érezte, hogy teste elgémberedett. Utolsó erejével kievickélt a partra. A Dob utca felé vette útját.
A ház üresen tátongott, a nyilasok mindhárom emelet lakóit elvitték. A padláson viszont épen és egészségesen találta félelemtől reszkető családját. Testvére és apja gyorsan bedörzsölték testét ricinusolajjal, és egy pokrócba bugyolálták. Apám nem feküdt le, hanem felkeltette a szomszéd ház lakóit és röviden elmesélte, mi történt, mire számítsanak, ha visszajönnek a nyilasok. Néhányan pánikba estek, de a többség meg sem mozdult.Apám hiába magyarázta nekik, mi vár rájuk, hallgatásba burkolóztak. Mintha belenyugodtak volna sorsukba.
A család később visszatért a Szinnyei Merse utcai lakásba, de a sorozatos bombázások miatt szinte állandóan a pincében tartózkodott.
Egyik reggel aztán megjelent az óvóhely bejáratánál egy szőkés, pelyhedző szakállú, apró termetű, vékony fiúcska, az első orosz katona. Alig bírta el a dobtáras géppisztolyt. Apám örömében a katona nyakába borult, és összevissza csókolgattaőt.
- Mi a neved? - kérdezte apám.
- Andrej – válaszolta a fiú.
- Akkor a fiamat rólad fogom elnevezni, hiszen te szabadítottál fel
minket a fasizmus alól - harsogta apám tört oroszsággal, Andrej nem kis megrökönyödésére. Így lett az én nevem András.
A szőke kiskatona után benyomuló nagy darab muszkák végigtúrták az egész óvóhelyet, ital, karórák, ékszerek és nők után kutatva. Azok a zsidók, akik az óvóhelyen húzódtak meg az ostrom elől, szinte már mindenüket elvesztették, úgyhogy nem volt mit elrabolni tőlük. Nagynénémet - okos előrelátással - egy nagy faládába bújtatták, aminek a tetejére ráült az egész család, így Kati épségben megúszta a felszabadulást.
Apám előszedte féltveőrzött kincsét, egy Lenin-jelvényt a vörös csillaggal, és büszkén mutogatta az oroszoknak, magyarázva, hogyő kommunista. Rögtön el is vitték az orosz parancsnokságra.
Rábízták, hogy szervezze meg a kerületben a romeltakarítást, élelmiszerellátást, remélve, hogy ezzel kicsalogatják az embereket az utcára. Az emberek ugyanis meg voltak félemlítve, annyi rosszat hallottak a megszállókról, hogy senkinek nem akaródzott feljönnie.
Apám sajátos módon oldotta meg a feladatot. Elindult az Andrássy úton és bement minden óvóhelyre. Azzal ijesztett rá az emberekre, hogy ha nem jönnek fel levakarni a falakról a sok fasiszta plakátot, visszajönnek az oroszok. Mire visszafelé jött, már mindenki szorgosan sikálta a házak falát.
Éjjel-nappal dolgozott, szervezkedett, elemében érezte magát. Úgy vélte, végre igaz ügyért harcolhat. Felvette a kapcsolatot a kommunista párt tagjaival.
A hatodik kerületben többedmagával megalapította a párt helyi szervezetét, s harminc év
után megkapta a magyar állampolgárságot. A Swifch nevet nem tartotta meg, inkább Szirtesre magyarosított. Abban az időben ez bevett szokás volt, és apám esetében teljesen érthető is: lengyel neve miatt számtalan kellemetlensége akadt, mert amikor bemutatkozott- Swifch - sokan udvariasan rávágták: - egészségére!
(Én magam, mikor Amerikában éltem, sokszor töprengtem azon, hogy nem kellene-e a nevemet Szirtesről Rockyra változtatnom. Ugyanis a Szirtesbe meg az amerikaiak nyelve tört bele. Á, Miszter Szörcsesz, Szartos, Szorcsos, szorították meg találkozáskor a kezemet.)
Szirtes Zoltán elvtárs keményen dolgozott a pártban. Szinte alig volt otthon. Sokszor úgy elfáradt, hogy bent aludt a pártirodán. Szervezőkészségével és leleményességével csodákat művelt.
Legnagyobb érdeme talán az volt, hogy megszervezte a polgárőrséget, éjszaka ugyanis sok banda garázdálkodott az utcákon. Ôk voltak az úgynevezett "vetkőztetők", akik leszedték a járókelőkről a jobb ruhákat és vidéken elcserélték élelmiszerért. Apám szerzett több ládányi Cetka pisztolyt, és ezzel szerelte fel az elsősorban baloldali érzelmű fiatalokból álló polgárőröket. A hatodik kerületben hamarosan megszűnt a vetkőztető bandák működése.
Egyik este apám átmászott a Nyugati Pályaudvar kidőlt falán és a szétbombázott vagonok aljából szenet rakott be egy nagy zsákba, hogy legyen mivel tüzelni otthon.
Ezt "szerzésnek" hívták akkoriban. Az ember mindent megszerzett, hogy túlélje a háború utáni éhínséget, hideget. Amikor később nekiszegeztem a kérdést, hogy miképpen tudta ezt összeegyeztetni kommunista erkölcseivel, csak zavartan mosolygott:
- Tudod fiam, a szükség törvényt bont. Anyám már nagyon beteg volt, tüdőgyulladást kapott és nem lehetett gyógyszerhez jutni. Legalább meleg szobában fekhetett halálos ágyán. Szegény meg is halt 1946-ban.
Nagyon szerette az édesanyját. Elvesztése volt talán az oka annak, hogy olyan hirtelen és meggondolatlanul, még abban az évben házasságot kötött anyámmal.



Apám és anyám együttélése

Utcai megismerkedésüket követően apám Szinnyei Merse utca 25. szám alatti lakásukra invitálta anyámat. Már akkor igen rossz állapotban volt a nagyanyám. Az Auschwitzból megmenekült fiatal lány ápolta és mindent megtett a gyógyulása érdekében. Modern gyógyszerek nem lévén, régi paraszti módszerekkel próbálta a lázat enyhíteni, de segíteni nem tudott. Néhány héttel jövetele után meghalt nagyanyám. Látni ígyőt sosem láthattam, csak annyit tudok róla, hogy amikor a zsidóüldözések kezdetén felmerült az emigrálás lehetősége, egyedülő vallotta azt, hogy maradni kell, mert ahol az ember megszületett, ott kell leélnie az életét.
- Nézzétek, drága gyerekeim, apátok sorsát. Elmenekült a pogromok elől Galíciából, és letelepedett itt. Most meneküljünk megint és keressünk új hazát? Földönfutókká váljunk egész életünkben? Valahogy csak átvészeljük ezt az időszakot. Ti itt születtetek, ez a hazátok, akárhogy alakul is a sorsunk - mondta.
Nem véletlen, hogy apai nagyanyám annyira ragaszkodott ehhez a hazához, hiszen Egerből származott. Édesapja zsidó borkereskedő volt, és így természetes, hogy Magyarországhoz sokkal jobban kötődött, mint galíciai nagyapám. Szegény már csak a másvilágra tudott tovább költözni a harmadik emeleti kis bérlakásból.
Apámat nagyon megviselte édesanyja halála. Véget ért egy korszak az életében, a gyermek- és kamaszkora. Felnőtté vált, neki kellett ezentúl eltartania a családot. Józsi bátyját hiába várták vissza a fogságból, Kati húga pedig még fiatal volt. Apja, túl az első agyvérzésen, bottal járt, és egész nap csak imádkozott.
Anyám, aki elvesztette egész családját, meleg otthonra talált újdonsült családja körében. Főzött, mosott, takarított, és amikor az öreg Swifch Manó mintegy véletlenül megfogta kerek hátsóját, csak kacagott.
Apám, az aktív pártmunkás, kora hajnalban kelt és már hétkor munkába indult. Sosem tudta, hányig kell dolgoznia, általában késő éjjel ért haza. Pontos beosztással élt és ezt megkívánta anyámtól is. A naptárába nemcsak az élelmiszerre és tüzelőre fordított kiadásokat jegyezte fel, hanem a szabadidőt is előre beosztotta, beleértve az anyámmal való intim együttléteket is. Legalábbis anyám így mesélte később, amikor kettejük kapcsolatáról faggattam. Nagyon szidta apám szexuális kulturálatlanságát. Apám a betervezett időben ráfeküdt, elélvezett, majd a fal felé fordult és máris aludt. Mikor anyám megpróbálta további tevékenységre ösztökélni, fáradtan csak annyit motyogott:
- Ne haragudj drágám, de holnap korán kell kelnem, mert fontos pártértekezletünk lesz reggel. Meglátogat minket Rákosi elvtárs, és én tartok előadást.
Engem nagyon zavart anyám kendőzetlenőszintesége, úgy éreztem, mintha ezzel engem is bántana. Persze ezekről a dolgokról a hétvégi láthatásokon szereztem tudomást, jóval a válásuk után, és ilyenkor még az annyira imádott bableves íze is megkeseredett a számban. Nem akartam elhinni apámról, hogy egyetlen rossz tulajdonsága is lehet. Úgy tiszteltem és úgy szerettemőt, mint senki mást a világon. Amikor hazatértem, érezte is, hogy valami baj van. Félig sírva meséltem el neki, miket mondott róla az anyám. Ô nagyokat sóhajtott, megsimogatta a fejemet, magához ölelt. Tény, hogy kifogásolt férfiúi viselkedése idején apám előadásokat tartott; képezte magát és éjjel-nappal a mozgalomért dolgozott, ami nem is volt olyan veszélytelen. A fiatal tagjelöltek számára tartott egyik előadása például botrányba fulladt, mert egy Nietzsche mondattal zárta szavait. Odament hozzá a központból kiküldött megfigyelő és figyelmeztette, hogy fasiszta filozófustól idézett. Apám elsápadt, de nem hagyta magát. Azt mondta, az idézet, függetlenül attól, hogy kitől származik, igazságot tartalmaz.
Tényként kezelhetjük mindamellett, anyám nem érezte magát túlzottan boldognak. A háború sokkja után azonban végül is békében és biztonságban élt. Terhes lett, megszülte immár második gyermekét, egy kisfiút. Öt napig élt a gyermek. Gyengécskének bizonyult és agyvérzésben meghalt. Apám a karjaiban vitte ki a temetőbe és saját kezűleg temette el. Anyám sírt, úgy érezte, az auschwitzi hormonkísérlet tette alkalmatlanná arra, hogy egészséges gyereket hozzon a világra. Apám vigasztalta.
- Ne félj, csinálunk újat, és nem lesz semmi baj.
Így is történt. Anyám 1947-ben egészséges kislánynak adott életet, aki a Zsuzsi nevet kapta. Az egész család boldogságban úszott. Nagyapám és szíve mélyén apám is sajnálta, hogy nem fiú lett a gyerek, de végre úgy érezhették, hogy a család fennmarad.
Szirtes Zoltánt egyik nap behívatták a központba, hosszasan elbeszélgettek vele a múltjáról, amiről egyébként mindent tudtak, és pártfeladatként felajánlottak neki egy új állást. Legyen az újonnan alakult Rendőrszövetkezet elnöke, és lépjen be az Államvédelmi Osztály tagjai közé századosi rangban. Ezentúl aző feladata lesz a rendőrség és a határőrség alakulatainak élelemmel, ruházattal és fegyverrel való ellátása.
Mivel apám értett a kereskedelemhez és jó szervezői képességekkel rendelkezett, az állás tökéletesen megfelelt neki. El is vállalta. A megbizatás jóvoltából először is új lakásba költöztek, amely minden igényt kielégített. Telefon, központi fűtés, összkomfort, két szoba, hall. Ez akkoriban luxusnak számított. Anyám is elhelyezkedett, ápolónő lett az ÁVO-kórházban.
Reggel korán keltek, aztán ahogy megreggeliztek, apámért már jött is a sofőr, hogy bevigye a hivatalba. Anyám bölcsődébe vitte Zsuzsit, majd futott a kórházba. Amikor végzett, ment Zsuzsiért s haza. Főzött, mosott, takarított, ellátta a gyerekét és várta apámat, aki általában későn érkezett, sokszor több napra is eltűnt és mindig halálosan fáradt volt. Munkájáról nem beszélt, de nem is beszélhetett.
Anyám egyre inkább magára maradt. Több mint négy évvel a háború után robotnak tűnt az élete és ez kedvét szegte. Melegségre, gyöngédségre, törődésre vágyott azok után, amiket a háborúban átélt. Szeretetet ugyan kapott, de az sokszor még nagyobb hiányérzettel töltötte el, mintha egyedül lett volna. Állandó feszültségben élt, hiszen tudta, hogy férje egy erőszakszervezetnél dolgozik, és ismerte annak törvényeit. Olyan világot keresett magának, amelyben boldog lehet, szeretetet adhat és kaphat.
Apám a maga módján próbálta anyámat felvidítani. Egy alkalommal gyönyörű fehér, kézikötésű pulóverrel lepte meg. Mindenki a csodájára járt. Nem sokkal később este lelkendezve toppant be:
- Öltözz, Katikám, szereztem két színházjegyet, a húgom átjön fél óra múlva és vigyáz a gyerekre. A színház után pedig elmegyünk vacsorázni. Végre lesz egy szép szabad közös esténk. Ja, és vedd föl azt a fehér pulóvert, amit a születésnapodra kaptál.
- Ó, az a tisztítóban van - legyintett anyám.
- Hát hogy lehet, hisz négy napja kaptad, és nem is hordtad még - álmélkodott apám.
- Igen, de leöntöttem paradicsomlével és nem bírtam kimosni.
Apám kissé furcsállta a dolgot, de belenyugodott. Elmentek a színházba, utána beültek egy étterembe vacsorázni és remekül érezték magukat. Az ágyban sem csak alvással töltötték az időt, noha apám noteszében ez az esemény előzetesen nem szerepelt.
Aztán egy hét múlva Szirtes elvtárs meghívást kapott egy esti mulatságra, amolyan évzáró bulira. Örömmel sietett haza, hogy elújságolja a hírt és anyámat is magával vigye. Anyám előbb fejfájásra hivatkozott, de végül is beadta a derekát és öltözködni kezdett. Apám megkérdezte, felvenné-e a kedvéért azt a gyönyörű fehér pulóvert, amit még a születésnapjára kapott. Anyám azt mondta, az túl meleg lesz.
- Nem baj, akkor majd leveszed - mondta apám.
Anyám erre úgy érvelt, hogy túl előkelő, feltűnést keltő dolog lenne abban a fehér pulóverben mutatkoznia. Apám elgondolkozott ezen, majd azt mondta:
- Nézd, drágám, én büszke vagyok arra, hogy ilyen ajándékot vehettem neked, és nem szégyellem, sőt szeretném, ha az emberek ebben látnának, hisz gyönyörű vagy.
A fényképek tanúsága szerint apám nem túlzott. Anyám ártatlan tekintetével, magas homlokával, leomló hullámos hajával abban az időben olyan volt, mint egy angyal. Karcsú termete ellenére nagy, kemény mellei voltak, és a szülések után is kamaszosan keskeny maradt a csípője.
- Vagy talán még mindig a tisztítóban van a pulóver? - faggatózott tovább az apám. -Igen ott, és nem is lesz kész, csak a jövő héten - válaszolta anyám.
Szirtes Zoltán fegyelmezett ember lévén, nem akart veszekedést, de úgy érezte, itt valami nincs rendben. Másnap elment a Patyolatba, és kiderült, hogy a pulóvernek nyoma sincs. Este újra előhozta a témát. Anyám eleinte kötötte az ebet a karóhoz:
- Biztosan nem emlékeztek rá a Patyolatban - makacskodott, de aztán a keresztkérdések súlya alatt megtört. Bevallotta, hogy a pulóvert egy barátnőjének ajándékozta a kórházban.
Apámnak ez igen rosszul esett. Szegénysorú gyerekként soha nem költhetett pénzt drága ajándékokra. Nem tudta ép ésszel felfogni, hogy tehetett valaki ilyet. Anyám sírt és térden állva könyörgött, hogy bocsásson meg neki. A gyereke és a saját életére esküdött, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni.
- Annyira megsajnáltam, olyan vágyakozó szemmel nézte azt a pulóvert, és tudtam, hogy életében nem lesz neki ilyen, mert szegény falusi lány, albérletben lakik - szipogott anyám.
- Jól van, jól van. Nem akartalak felzaklatni. Ami történt, megtörtént - fejezte be apám, s közben magához húzta anyámat. Szívében azért ottmaradt valami keserűség.
- Egyszerűen nem érem fel ésszel - motyogta magában éjszaka, a sparherd mellett ücsörögve, miközben egyik cigarettát a másik után szívta.
Másnap kialvatlanul állított be a munkahelyére. Irodájának ajtaja előtt - azt hitte rosszul lát - egy fiatal nő ácsorgott anyám kalandos sorsú pulóverében. Apám beinvitálta. A nő feszengett, alig akart leülni.
- Ne haragudjon, Szirtes elvtárs, de az ön kedves felesége, a Kati nővér két héttel ezelőtt kölcsönkért tőlem háromszáz forintot, és azt ígérte, egy héten belül megadja.
Akkoriban egy munkás átlagfizetése öt-nyolcszáz forint volt, egy nővéré körülbelül három-négyszáz. Apám majd leesett a székről a csodálkozástól.
- És mire kérte azt a pénzt?
- Hát Szirtes elvtárs, ne haragudjon, nyilván a sok munka miatt elfeledkezett róla. Az anyósának, vagyis hogy az ön édesanyjának a temetésére.
- Az én édesanyám már több éve halott - kiáltott fel apám, aki egy pillanatra teljesen elvesztette, de aztán visszaszerezte önuralmát. - Elképesztő, lehetetlen - motyogta magában.
- A Kati nővér nagyon jólelkű, jószívű teremtés. Nézze, ezt a pulóvert is tőle kaptam. Amerikából küldték neki a rokonai, és hiába tiltakoztam, hogy ez túlontúl drága ajándék, rám tukmálta. Azt mondta,ők, mármint Szirtes elvtársék havonta kapnak ruhacsomagot. Rá egy hétre aztán elmesélte a tragédiát, az anyósa halálát, és én rögtön megkérdeztem, miben segíthetnék. Bevallotta, hogy anyósa egri születésű, és ott kívánják eltemetni, de nincs pénzük az utazásra, meg a temetéssel járó költségekre. Én rögtön kölcsönadtam háromszáz forintot, éső fogadkozott ... Tudja, Szirtes elvtárs, nem akartam zavarni, de az a helyzet, hogy a lakbéremet sem tudom már kifizetni, ha nem kapom vissza a pénzt.
Apám felállt, arcán leírhatatlan szenvedés tükröződött. Komor volt, félelmetesen komor és nagyon szomorú. Elővette a pénztárcáját és szótlanul kifizette a háromszáz forintot. Aztán csak állt ott mereven a szoba közepén és maga elé bámult. A nővérke szavai riasztották fel.
- A pulóvert, ha nem haragszik meg, Szirtes elvtárs, visszaadnám - mondta és kezdte lehúzni anyám pulóverét.
- Szó sem lehet róla - ugrott oda apám, és kituszkolta a nővérkét az ajtón.
Apám ettől kezdve szigorú rendszabályokat vezetett be otthon. Ô kezelte a kosztpénzt, és fillérre kiszámolta, mit lehet naponta vásárolni. Ô fizette be a lakbért, a villany-, gáz- és telefonszámlát is. Szigorú gazdálkodásának hála, anyám összeszedte magát, és úgy látszott, minden visszatér a régi kerékvágásba. Végül aztán mégsem így lett.
Anyám, miután a háztartási pénzhez nem nyúlhatott, és saját fizetésével is fillérre el kellett számolnia, fűtől-fától kölcsönkért. A legelképesztőbb mesékkel állt elő, és ami a legfurcsább, mindenki hitt neki. A kölcsönökből aztán ajándékokat vásárolt a barátainak és valósággal rájuk erőszakolta. Ajándékozási rögeszme szállta meg. Az utcán vadidegen embereket állított meg, lefegyverző modorával bizalmukba férkőzött és megajándékoztaőket. Saját magára szinte sosem költött, amit vett vagy kapott, azt másnap elkótyavetyélte. Adósságai nőttön nőttek, a tartozások fedezésére pedig rendre újabb kölcsönöket vett fel. Apámtól való félelmében mindezt titokban, agyafúrt módon, zseniális konspirációval intézte.
A hitelezők látogatása közben rendszeresen és folyamatosan zajlott. Apám csak ritkán tartózkodott otthon, így anyámnak könnyű dolga volt.
Félévente egyszer aztán minden napfényre került, anyám lebukott, mert egyik-másik pénzkölcsönző nem bírta tovább idegekkel és megjelent apámnál. Ô egyre szomorúbb és keserűbb lett, de menteni akarta a menthetőt. Először is leültette anyámat maga elé és szép lassan kiszedte belőle, kinek mennyivel tartozik. Anyámnak hihetetlen memóriája volt, mindent kívülről tudott, de megrettent apámtól és semmire sem akart emlékezni. Összevissza hazudozott. Apám egy bulldog szívósságával göngyölítette fel ügyeit és a tartozásokat fokozatosan kiegyenlítette. 1950-et írtunk. Anyám akkor már terhes volt velem. Apám minden lehetséges ismerősét, barátját, munkatársát figyelmeztette, hogy feleségének egy fillért se kölcsönözzenek. Végül pedig elvitteőt egy orvoshoz, hogy vizsgálják meg, hátha tudnak rajta segíteni.
Kun doktor volt abban az időben a hárshegyi elmegyógyintézet igazgatója. Régi, megbízható elvtárs, apám barátja és kiváló szakember. Természetesen anyámat nem lehetett csak úgy egyszerűen megvizsgálni. Kitervelték hát, hogy Kun doktor egy állásajánlattal készíti elő a talajt a diagnózis felállításához.
A tapogatózó beszélgetés majd egy óra hosszat tartott. Apám a szomszéd szobában várakozott. Egyszer csak nyílt az ajtó, és megjelent Kun doktor, szomorúan, a fejét csóválva. Apám felpattant a székről.
- No mi van ? Beteg ?
- Gyógyíthatatlan pszichopata. Ne haragudj, Szirtes elvtárs, ez az igazság.
- És mit lehet tenni ?
- Semmit. Kialakított magának egy sajátos világot, ami védelmet nyújt neki a háborúban átélt borzalmakkal szemben. Soha nem fog megváltozni. Bármilyen fájdalmas is kimondani, mint barátomnak azt tanácsolom, válj el tőle mielőbb.
Apám magába roskadt. Hirtelen az egész élete, a család szentségével kapcsolatos minden elképzelése összeomlani látszott. Később, amikor már felnőtt lettem és anyámat is kifaggattam,ő nevetve így kommentálta a történteket:
- Szegény apád azt hitte, palira tud venni. Tudtam én, hogy Kun doktor felügyelete alá akar helyezni. De hát nemőrültem meg. Elég volt nekem a láger. Még sok is. Ez a duma a felkínált állásról nem nyűgözött le. Egyébként sem akartam bolondokat ápolgatni, még belehülyültem volna.
Magánéleti válsága kellős közepén apámat egyik nap áthívták az ÁVH Margit híd pesti hídfőjénél lévő épületébe. Később ez lett az Magyar Szocialista Munkáspárt központja, amit tréfásan Fehér Házként emlegettek.
- Szirtes elvtárs, légy oly kedves, ugorj át egy pillanatra, meg kell beszélnünk valamit négyszemközt - hangzott a felszólítás, s apám úgy, ahogy volt, ingben, zakóban, átszaladt. Még hazaszólt telefonon, hogy esetleg késni fog, ne melegítsék még a vacsorát.
Valóban késett. Két évet. Letartóztatták. Ennek számtalan oka lehetett, akkoriban nehéz volt kiismerni a hatalom észjárását. Egy biztos, apám észrevette az ÁVH-n belül folyó visszásságokat és amilyen naív volt, ennek hangot is adott. Egyik írásos beszámolója balszerencséjére Rákosi titkárnőjének a kezébe került, aki történetesen Péter Gábornak, az ÁVH főnökének volt a bizalmasa, így apám a bűnözőknek jelentette fel a bűnözőket. A levélben beszámolt az ÁVH-s tisztek részegeskedéseiről, mulatozásairól, míg a dolgozó nép – úgymond - nehéz munkával keresi meg kenyerét. Szó esett arról is, hogy a tisztek duhajkodás közben az ablakon hajigálják ki a sült csirkét. Ezt a saját szemeivel látta.
Azt is megemlítette, hogy főnöke, Péter Gábor parancsára le kellett állíttatnia a soproni szövőgyárat, csak azért, hogy külön gépsoron, angol fonálból kockás anyagot szőjenek Rákosi elvtárs öltönyéhez.
Mindezeket a visszaéléseket azért írta le, mert kommunista erkölcseivel összeegyezthetetlennek tartotta, hogy a nép által választott vezetés úgy dőzsöljön, mint régen az urak.
Apámról, amint az irodába belépett, letépték rendfokozatát. Meztelenre vetkőztették, leköpték, megrugdosták, megverték. Nem szóltak egy szót sem. Mikor elájult a fájdalomtól, fellocsolták és újra megverték. Összecsinálta magát a fájdalomtól. Hideg vízzel leöntötték, újra megverték. Ez így tartott órákon át, míg végül egy sötét cellába lökték. Ott feküdt étlen-szomjan három napig. 31 éves volt akkor. Felkészült a halálra. Nem tudhatta, hogy sokkal rosszabb dolog következik. Életben marad.
Sok pofont kapott már addig is életében, de ez a verés valahogy mégis más volt. Addig mindig tudta, mit miért kap. Most nem. Ráadásul saját elvtársai verték félholtra. Saját munkatársai. Egy ügyért harcoló bajtársai. Ezt nem lehetett megérteni. Teljesen megzavarodott.
Harmadnap felvitték egy irodába és papírokat löktek elé, amelyekben az állt, hogy kémkedett Jugoszláviának. Aláírta. Később, kamaszkoromban megkérdeztem tőle, hogyan lehetett ilyen gyáva. Azt felelte:
- Fiam, ha nem írom alá, nyilván agyonvernek, és ti árván maradtok szegény anyátokkal. Bíztam benne, hogy csupán félreértésről van szó, és hamarosan kiderül az igazság. Te akkor már útban voltál, fiam.
Valóban. 1951. július 6-án megszülettem. Apám időközben a váci börtönbe került, magánzárkába. Anyámat hetente zaklatta egy ismeretlen telefonáló:
- Jövő héten kivégezzük a férjedet.
Anyámtól mindenki elfordult, elveszítette barátait, ismerőseit. Egy áruló feleségével senki sem állt szóba. Állásából természetesen kirúgták. Ott állt két kisgyerekkel, egy fillér nélkül.
Szép lassan eladogatta a lakásban lévő ingóságokat, szőnyegeket, bútorokat, amiket hosszú évek alatt vásároltak apámmal. Teljesen kiürült a lakás, csak mi ketten maradtunk benne Zsuzsi nővéremmel.
Anyám, hogy felejtsen, szórakozni járt az éjszakába. Fiatal, csinos nő volt, akinek semmi reménye arra, hogy férjét élve viszontlássa. Hallomásból ismerte az ÁVH módszereit. Nem voltak illúziói.
Apám szabadlábon lévő munkatársai közül nem egy megkörnyékezte, éső harminc éves, érett nő lévén nem utasította vissza a különböző elvtársakat és pártonkívülieket. Hogy pénzt kapott-e érte? Nem hiszem. De abban biztos vagyok, hogy természetbeni juttatásokat elfogadott. Ez nem jelenti azt, hogy anyám nem szerette apámat, sőt! Minden követ megmozgatott, hogy láthassaőt, de erre semmi lehetősége nem nyílott.
Anyám magas beosztású ÁVH-s főnököknek adta oda magát annak reményében, hogy találkozhat apámmal. Az ígéret igéret maradt, az éjszaka elszállt, anyám pedig megfogant az egyik nagyfőnöktől. Hogy melyiktől, soha nem árulta el. Talán nem is tudta.
Abortuszról szó sem lehetett, Ratkó Anna egészségügyi miniszter betiltotta a művi vetélést.
Anyám 1953-ban megszülte gyermekét, egy kislányt. Börtönben ülő apámról akkor már két éve semmit sem lehetett tudni. Most már három gyereket kellett egyedül nevelnie, és noha anyámnak sok kérője akadt, férjhez menni nem akart. Titkon mégiscsak abban bízott, hogy férje kijön egyszer a börtönből, s ez így is lett.
1953 nyarán Szirtes Zoltánt felhívatták a börtönirodába, rabruháját levettették, civilbe öltöztették és kilökték a börtönkapun. Se szó, se beszéd. Ott állt hirtelen a börtönkapu előtt, szabadon.
Apám később, mikor faggattam, nem szívesen beszélt a börtönéveiről.
- Sok ember él még azok közül, akikkel együtt voltam - hajtogatta ilyenkor.
Azt azért elmesélte, hogy egy évig volt MZ-ben.
- Az mi? - kérdeztem tőle.
- Magánzárka. Ott, tudod, fiam, duplán számítanak az évek - tette hozzá keserűen.
A magánzárka utáni időből csupán egyetlen esetet beszélt el részletesebben, de az megrázó élményként él bennem ma is.
Az udvaron sétált rabtársaival együtt, mikor egy tüzifával megrakott szekér állt be az udvarra. S akkor egy fiatal, jugoszláv származású elítélt, kihasználva, hogy azőrök nem figyelnek oda, bemászott a szekér alá és megkapaszkodott a kocsi tengelyében. Gondolta, így ki tud szökni. Azőrök azonban észrevették és előrángatták. Sorba állították a rabokat és szemük láttára agyonverték a fiút.
Apám szavait úgy ittam kölyökkoromban, mintha egy izgalmas kalandregényt olvasnék. Elképzeltem magamat az agyonvert jugoszláv rab helyzetében, persze oly módon, hogy sikerül megszöknöm. If várát, ahonnan a híres Monte Christo megszökött, összemontíroztam fantáziámban a váci börtönnel, és amikor kamasz koromban kielboottal feleveztünk a Dunán és elhaladtunk előtte, eljátszottam azzal a gondolattal, hogy én vagyok apám helyében az ötvenes évek elején. Apámat olyan hősnek láttam, aki a legnagyobb kínzások ellenére sem törik meg. Ezért fájt annyira, amikor később bevallotta, hogy aláírta a vallomását. Egy világ omlott össze bennem, egy általam felépített világ apámról, a rendíthetetlen hősről.
Később rájöttem, hogy börtönévei alatt sok olyan kapcsolatot teremtett, ami főként a személyi kultusz évei után, a Kádár korszak alatt, hasznot hozott neki. A börtöntársak láthatatlan véd- és dacszövetséget kötöttek egymással és később, amikor kiszabadultak -, már amelyik túlélte a kínzásokat, veréseket- segítették egymást. Jórészüket rehabilitálták, és kárpótlásként komoly vezető állásokhoz juttatták, így mindent el tudtak intézni egymásnak. Szövetségük a bűntudatra épült. Mindenki mindenkiről tudta, hogyan viselkedett a börtönben, ki volt a spicli; ki volt az, aki megtört; ki volt a hóhér és ki volt az áldozat. Ezért is hallgatott apám a történtekről, de kapcsolatait okosan kihasználta. Ma már nehéz eldönteni, ki volt becsületes akkoriban, de gyerekfejjel ez nem is számított.
Minden alkalommal, amikor Makk Károly Szerelem című filmjét megnézem, s ahhoz a jelenethez érünk, amikor Darvas Iván kilép a börtönkapun, úgy meghatódom ma is, mintha apámat látnám és sírva fakadok. Ô jut eszembe, aki a filmben lévő szereplőnél sokkal bonyolultabb és nehezebb helyzetbe csöppent azáltal, hogy kilökték a szabadságba.




56-os villamos
56-os földrengés
56-os forradalom

A csöngetésre anyám nyitott ajtót. Egy borostás, törődött arcú férfi állt a folyosón, gyűrött ballonkabátban. Anyám a nyakába borult. Anyám sírt. A férfi is sírt. Átnézett anyám zokogástól reszkető válla fölött és föltűnt neki: a bútorokból egy sincs, de gyerekekből eggyel több van.
Odatipegtem anyámhoz és megcibáltam a szoknyáját:
- Ki ez a bácsi?
- Az apád - mondta.
Aztánők ketten leültek a padlóra és anyám töredelmesen bevallott mindent. Apám megbocsátott neki. Így szólt:
- Nem baj, új életet kezdünk. Jutka lányod soha sem fogja megtudni, hogy nem tőlem van. Úgy tekintem, mint a sajátomat.
Szirtes Zoltán, a börtönviselt ember a Csemege Vállalatnál tudott csak elhelyezkedni segédmunkásként. Maga rakodta, cipelte, és szállította az árut egy triciklivel. Néha minket is magával vitt, végig a Bajcsy Zsilinszky úton, egészen a Marx téri Csemege Áruházig, és mi visongva kapaszkodtunk egymásba a tricikli platóján. Kegyetlenül rázott a macskakő, de apám vidáman tekerte a pedált. Utaztunk. Kitárult előttünk a világ.
Hétvégeken, a nagyapai hagyományokhoz híven, apám bútorszállítással egészítette ki szerény keresetét. Mindenféle segédmunkát elvállalt, mégis szűkösen éltünk. Általában zsíros kenyér volt reggelire, aztán apám kézenfogott, és átsétáltunk a házunkkal átellenben lévő bölcsődébe, óvodába, a Tanács körútra.
Anyámra kevésbé emlékszem ebből az időből, mintha kitűnt volna a képből. Sosem tartózkodott otthon. Apám vette át az anyai szerepet is. Ô vágta le a körmeinket, ami a három gyereket véve hatvan körömvágást jelentett. Ô jött értünk a bölcsibe, oviba. Ô szelte és kente a kenyeret.
Hetente egyszer feljárt hozzánk egy bácsi is, rendszerint kora este jött, amikor mi már ágyban voltunk és izgatottan vártuk, hogy apám meséljen nekünk. Ez a bácsi, az arcára már nem emlékszem, mindig sportcsokit dobott az ágyunkra. Hogy ki volt, máig sem tudom. Talán Jutka húgom apja? Lehet.
Négy éves lehettem, amikor apám leküldött kenyérért.
- Mutasd meg, hogy már nagyfiú vagy, itt van három forint. Hozz kenyeret.
Én két lánytestvéremmel mentem mindenhová, de ezúttal ragaszkodtam ahhoz, hogy nővérem, Zsuzsi ne jöjjön. Kishúgommal indultam el kézen fogva a Közértbe, és útközben a trafikos bódéban alaposan szemügyre vettem egy apró kaucsuk babát. Tudtam, hogy a nővéremnek születésnapja van, és a baba három forintba került. Megvettem. A húgom követelte, hogy neki is vegyek egyet, de ráripakodtam, hogy maradjon csöndben, ez a baba titok.
Apám már elment hazulról és csak este jött haza. Ahogy belépett, a húgom rögtön elárulta neki, hogy babát vettem kenyér helyett. Én szörnyen megijedtem, féltem, hogy ebből nagy baj lesz. Apám kézen fogott és leültetett minket a konyhaasztalhoz. Középre tette a kis kaucsukbabát. Percekig néztük. Aztán szomorúan megszólalt:
- Hát, gyerekek, ma nem vacsorázunk. Nincs kenyerünk.
Megsimogatta a fejünket és odaadta Zsuzsinak a babát.
- Boldog születésnapot!
Apánk soha nem ütött meg minket, elvből, mert nevelési stílusát erősen áthatotta a makarenkói szemlélet. Viszont keményen fogott bennünket és megkövetelte, hogy ki-ki vegyen részt a házimunkában. A nővérem feladata volt a mosogatás, azóta is gyűlöl mosogatni. Nekem törölgetnem kellett, a szemetet levinnem, és a négyzet alakú ruhadarabokat is én vasaltam.
Mikor volt egy kis szabadidőnk, kiültünk az ablakba és számoltuk a Tanács körúton elhaladó járműveket. Nővérem strigulázta, ki hány tűzoltót, mentőt, lovas kocsit lát. Ez utóbbi volt a legritkább, és ezért járt a legtöbb pont. Amikor egyszer meguntam a játékot, azt javasoltam, pisiljünk le az utcára. A negyediken laktunk, és éppen alattunk volt a buszmegálló. Mivel fütyivel csak én rendelkeztem, könnyűszerrel megnyertem a versenyt: sikerült egy kopasz úriember fejét és szürke öltönyét telibe találnom.
A férfi feljött a házmesterrel, a Reisinger nénivel és óriási botrányt csapott. Apám épp akkor érkezett haza, alig tudta lecsillapítani a felháborodott úriembert. Mi persze nagyon megszeppentünk.
A műszaki dolgokhoz való vonzódásom elég korán megnyilatkozott. Kezdetleges anyagokból, cipőfűzőkből, spárgából, bonyolult erőátviteli rendszereket dolgoztam ki. Egyszer belopóztunk anyám lezárt szobájába és újonnan kötött pulóverét szakmai irányításom mellett lefejtettük. A szálat átfűztem a szekrények kulcsain, a végét pedig az ajtókilincs fölé erősítettem egy hokedliról. Amikor anyám megjött és benyitott a szobájába, az összes kulcsot egyszerre rántotta ki a szekrényajtókból, és az egész szerkezet pókhálószerűen rázuhant. Óriási botrány volt. Megint a kis WC-ben kötöttem ki.
Nem tudom miért ragaszkodott apám ehhez a helyiséghez, talán magánzárkabéli élményeiből következtetett arra, hogy ez a legnagyobb büntetés. Én a kis WC-ben jól éreztem magam, mivel a lichthófra nyílott az ablaka és alattam is, a harmadikon, meg fölöttem is, az ötödiken nálam idősebb srácok folytattak bizalmas beszélgetéseket, melyeket így kihallgattam.
Mivel anyánk állandóan kimaradozott, fel kellett venni egy házvezetőnőt. Ági néni jó kedélyű, pirospozsgás, nagydarab parasztasszony volt. Egyszer meghívott minket hozzájuk Mohácsra - és emlékszem -, hajóval, igazi gőzhajóval tettük meg az utat. Tejben-vajban fürösztöttek minket, szegény pesti gyerekeket. Még lovon is ültem, igaz, csak addig, amíg lefényképeztek. Mesebeli csodának láttam a vidéki életet.
Egy napon aztán Ági néni visszaköltözött Mohácsra, és egy másik idős parasztasszony foglalta el a helyét. Ilona néni Hidasnémetiből jött, és fekete parasztkendőjébe burkolózva folyton-folyvást imádkozott és a kalendáriumot olvasgatta.
A vasárnap volt a hét fénypontja, ilyenkor apánkkal kirándulni mentünk. Általában a Hűvös völgy volt az úticél, amit az 56-os villamossal lehetett legkönnyebben megközelíteni. Apánk uzsonnát csomagolt nekünk és kulacsba teát töltött. Néha kaptunk egy almát is. Nagyon irigykedtem azokra a kiránduló családokra, akik mindenféle finomságot tízóraiztak a Nagyréten. Árgus szemekkel figyeltem a velem egykorú gyerekeket, hogyan tömik magukba a sonkás, szalámis, sajtos szendvicseket. Mi hiába is könyörögtünk lángosért, perecért, vattacukorért, csak a zsírosdeszkánkat majszolgathattuk. Apám még Bambit és Utasüdítőt sem vett, ihattuk a cukros, citrompótlós teát az aluminium kulacsból. Mikor Jutka húgom hisztizni kezdett, hogyő is akar olyan csokit, mint a többi gyerek, apám megadóan sóhajtott és kotorászni kezdett a zsebében. Összeszámolta, mennyi pénzünk maradt.
- Jól van, gyerekek, mindegyikőtök kap egy Balaton szeletet, de akkor gyalog kell lemennünk a Moszkva térig.
A csokit választottuk és gyalogoltunk. Amelyikünk elfáradt, azt apánk a nyakába vette.
Télen apánk korcsolyázni is elvitt minket. Kis hatos villáskulccsal felcsavaroztuk a korit, de vigyáznunk kellett, hogy le ne horzsolja a bakancsunk szélét, mert az volt az egyetlen téli cipőnk. Perecet is kaptunk és a sót mindig előre leettük róla. Szánkózni a Tabánba jártunk, ilyenkor egyetlen apró faszánkóra ültünk mindnyájan, nem is tudom, hogy fértünk el rajta. Hazafelé a buszon apám levette a vizes zoknijainkat, leheletével melengette lábfejünket, száraz zoknit húzott ránk, és mi ragyogtunk a boldogságtól.
A nap végén, a sok gyaloglástól elgyötörten apám ölben vitt az ágyig, és én elaludtam a karjában. Emlékszem a folyamatra, az elalvás fázisaira, ahogy egyre távolodott a hangja, és ahogy zuhantam lefelé, biztonságot nyújtó, meleg karjai közt.
Apám ágya ugyanezzel a delejes nyugalommal hatott rám. Vasárnap reggelenként alig vártuk, hogy birtokba vehessük testvéreimmel, és befészkeljük magunkat langyos, apaszagú dunyhája alá. Innen nézve még a földrengés sem hatott igazán félelmetesnek.
1956-ot írtunk. Már félúton voltam álom és ébrenlét között, mikor valami ismeretlen, hullámzó mozgás magamhoz térített. Hirtelen kinyitottam a szemem. A csillár ide oda billegett fejünk felett,és a szemközti falon ujjnyi repedés futott végig. Apám ijedt arccal szorított magához. Moccanni sem mertünk.
Nem sokkal később az 56-os forradalom is apám ágyában talált minket.Testvéreimmel szendergésünkből arra riadtunk, hogy lövöldöznek az utcán. Apám szorosan a falhoz lapulva, a függönyrésen át leste az utcát. Én megkérdeztem, mehetek-e fogat mosni a fürdőszobába.
- Menjél fiam, de kússzál hason.
Nagyon élveztem. Lecsusszantam az ágyról, laposkúszásban elhaladtam az ablak alatt, majd a folyosón fölálltam és huss! be a fürdőszobába. Szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem magam, mint valami hős, aki teljesítette a rábízott feladatot.
Később csodálkozva figyeltem ahogy apám módszeresen kiüríti a ruhásszekrényeket, majd az ablakok elé tolja azokat. Ha belőnének az ablakon, magyarázta, a golyónak minden szekrényajtót és falat át kellene ütnie, sőt még a redőnyt és az ablakot is, így végül elvesztené az erejét.
A két utcai szobából golyófogó bútorraktár lett, mi pedig a hallban és az előszobából nyíló folyosón laktunk, míg le nem mentünk az óvóhelyre.
Az elbarikádozott lakásban egyhangúan telt az élet. Gépfegyverropogások és hidegvízivások váltogatták egymást, mert az erős hang okozta csuklás ellen ezt a módszert tartották szüleim a legjobbnak.
Különös módon a lakásba nem hatolt be puskagolyó, de az óvóhely lejáratánál kilőtték anyám kezéből a bablevest. Akkoriban éppen velünk lakott, és délben porcelántálban hozta le az ebédet. A hatalmas durranást a bab és a porcelán vulkánkitörésszerű szétfröccsenése követte. Anyám nagyon dühös lett.
Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy két géppisztolyos kamasz áll az előszobában, és apám feltartott kézzel valamit magyaráz. Anyám visszatartott minket, így csak azt láttuk, hogy apám továbbra is feltartott kezekkel lassan az előszobaszekrényhez megy, és a legfelső polcra mutat. Az egyik fiú kivett onnan egy borítékot, és a benne lévő papírt olvasni kezdte. Apám szabadulólevele volt az, melyet aggályosanőrzött a többi, ártatlanságát bizonyító papírral együtt.Végül megveregették a vállát és távoztak. Mint kiderült, ávósokat gyűjtöttek be a náluk lévő lista alapján. November negyedikén lett volna az a tömeges kivégzés a Vérmezőn, mikor a több ezer kommunistát és ávóst likvidálják. Apám is szerepelt a listán.
Tűzszünet idején kimehettünk az utcára sétálni. A környék alaposan megváltozott, a Perc tér tele volt fejfával, az Engels teret pedig szinte beborították a töltényhüvelyek. Le akartam hajolni, hogy felszedjek néhányat, de apám nem engedte. Akkor már a házban lakó gyerekek közt komoly töltényhüvely-gyűjtő verseny dúlt, amiből én is ki akartam venni a részem. Kénytelen voltam titokban gyűjteni.
Az egyik sétánkról hazatérve a házunk előtt egy jó ötkilós konzervdobozra emlékeztető tárgyat pillantottunk meg. Apám a dobozra meredt és úgy megszorította a kezünket, hogy szinte fájt. Ugyanabban a pillanatban egy teherautó húzott el az úttesten, úgy 5 centire a doboztól. Apám halottsápadt lett, és én csak később értettem, meg, miért. Öt centire voltunk a haláltól, mert a konzervdobozszerű tárgy egy akna volt.
Mikor komolyabbra fordult a helyzet, beállított hozzánk puskával a vállán a harmadikon lakó birkózó, és közölte apámmal, hogy harcolni fog az oroszok ellen. Szőke, tiszta tekintetű, csupa izom fiú volt, lehetett úgy18 éves. Apám lekevert neki egy hatalmas pofont és elvette tőle a puskát. Aztán együtt indultak el lisztért, mert a lakóknak már fogytán volt az élelmük. Egyszer csak hatalmas durranást hallottunk, mire az óvóhelyről mindenki a kapuhoz szaladt. Az utcán fehér porfelhő szállt, a közepén ott állt apám, és a vállán lévő fél zsákból ömlött a földre a maradék liszt. Már a házunknál jártak, mikor valaki a fejük fölé lőtt. A gyógyszertár ablaka úgy zuhant rájuk, mint egy éles tőr, kettéhasította az apám vállán átvetett liszteszsákot, és felszeletelte a birkózót. Nekünk gyerekeknek megtiltották, hogy megnézzük.
Végül már sétálni sem mehettünk ki. A töltényhüvely- gyűjtő verseny is lezárult, én második lettem, mert a Kapitány – a nevére már nem emlékszem- az egyik reggel egy lassanforgó, igazi nagy golyót talált a cipőjében, és ez eldöntötte a versenyt.
Egy alkalommal, amikor mégis felmerészkedtem és kidugtam fejemet a kapun, azt láttam, hogy minden árkád alatt tank áll, kifelé meredő ágyúcsövekkel. És láttam egy hosszú, fekete hajú lányt, ahogy kemény melléhez támasztotta a vadászpuskát és megcélozta a felsővezetéket. Anyám visszarántott. A szép lány egy pukkantással megszüntette a villamosjáratokat a városban.
- Már nem tart sokáig, fiam, bírd ki - csitított apám, mikor látta, hogy egyre nyűgösebb vagyok.
Valóban, az egész felfordulás egyik napról a másikra véget ért, és mi mehettünk megint iskolába, oviba.
Aztán egy szép napon anyánk elköltözött. Apánk a konyhába terelt minket, de én kisurrantam, és anyám szobájához szaladtam. Láttam, amint ott guggol a fiókos szekrény előtt, háttal nekem, és rángatja ki a ruhákat. Éppen azt a csíkos sálat gyömöszölte a szatyrába, amit nekem kötött előző születésnapomra. Rászóltam:
- Hova viszed a sálamat, anya?
Megfordult, és csak ennyit mondott:
- Ez az enyém.
- Nem is igaz, hazudsz!- kiabáltam. Sírva fakadtam dühömben.
- Gyere fiam, hagyd anyádat, majd veszek neked másik sálat- szólt apám szelíden és a konyha felé tuszkolt.
Akkor láttam otthon utoljára az anyámat. Amikor éppen meglopott.





Új anyám lesz

Anyám távozása nem sokat változtatott életünkön. Én ugyanabba a Deák téri Általános Iskolába kerültem, ahová a nővérem is járt. Napközisek lettünk, az ebédet és az uzsonnát bent ettük meg. Ekkor gyűlöltem meg a főzeléket: a rántástól olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál. A zacckávét viszont furcsamód megszerettem, akárcsak a fémbögre ízű teát. A napköziben, amikor a tanár nem figyelt oda, evés közben villával pöckölgettük a galacsinokat egyik asztalról a másikra,
Hasonlóan élvezetes játékunk volt a fúvócsövezés. Szánkba vettünk egy csomó nyers rizsszemet, majd a töltőceruza hüvelyét ráirányítottuk valamelyik előttünk ülő társunk nyakára, és nagy erővel megfújtuk. Ha azt láttuk, hogy az illető a nyakszirtjéhez kap, ez azt jelezte, hogy "talált". Aztán mi kaptunk a nyakunkhoz a mögöttünk ülők jóvoltából. Később nyerskrumplival fejlesztettem tovább ezt a játékot. Belenyomtam a töltőceruza hüvelyének elejét meg a végét egy szelet krumpliba, s az mint dugó zárta le a belső üreget. Aztán a töltőceruza kicsavart belét a hüvely végére illesztettem és nyomni kezdtem. Belül a levegő összesűrűsödött, majd halk pukkanással kilőtte az elülső krumplidugót. Ha jól céloztam, egyenesen az áldozat nyakán csattant a lövedék. Sajnos néha a tanári asztalon kötött ki. A találati pontosság attól is függött, milyen krumplifajtát használtam. Az ella nagyon puha volt, a gülbaba pedig túl kemény. A legjobb töltelék a fiatal rózsakrumpli belsejéből készült.
A tanár persze kihívott és büntetésül a sarokba állított. Nem volt az rossz hely a kályha mellett, csak azt utáltam, amikor tököt meg almát sütöttek rajta, mert émelygős, édeskés illatától felfordult a gyomrom.
Néhány hét elteltével apám azzal állt elő, hogy most már egyedül mehetek az iskolába. Részletesen elmagyarázta, hol kell körülnéznem, amikor átmegyek az úttesten. Én nagyon büszkén lépkedtem, de egy pillanatra le kellett hajolnom, mert kioldódott a cipőfűzőm. Akkor vettem észre, hogy apám a távolból követ. Éppen egy üzlet bejáratánál bújt el. Mint aki semmiről sem tud, továbbsétáltam. Kicsit meggyorsítottam lépteimet és a templomnál, a kanyarban, meglapultam a fal mellett. Egyszer csak apám, mint akit puskából lőttek ki, elvágtatott mellettem.
- Hé, apu, hova rohansz? – kiáltottam rá.
Megpördült, nagyot sóhajtva elmosolyodott, aztán magához ölelt. Izgult miattam. Az ölelésének emlékétől mindmáig meghatódom.
Apám sokat aggódott miattam, mert vézna, már-már betegesen sovány gyerek voltam. Orvosokhoz vitt, akik étvágygerjesztőket, vitaminokat meg vasat szedettek és csukamájolajat itattak velem, de ezzel együtt én maradtam a legsoványabb az osztályban.
A legmegalázóbb a tornaóra volt, ahol le kellett vetkőzni és fekete klottgatyába és atlétatrikóba kellett öltözni. Irigykedve néztem izmos osztálytársaimat, milyen könnyedén kúsznak fel a kötélen. Én mindig lemaradtam és csak a kötél feléig bírtam szusszal. A szertornától pedig kimondottan féltem. Mikor megtorpantam a dobbantó vagy a svédszekrény előtt, a többiek kinevettek. Egy alkalommal annyira mérges lettem, hogy teljes erőmből nekiszaladtam harmadszor is, de megcsúszott a lábam és oldalról telibe kaptam, majd magammal sodortam a szekrényt. Darabjaira esett szét. A továbbiakban a padról kellett néznem, ahogy a többiek szebbnél szebb ugrásokat, gyakorlatokat végeznek. Amikor kicsengettek, és már mindenki rohant átöltözni, én ottmaradtam és még egyszer nekiszaladtam a svédszekrénynek. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy azért is tudok tigrisbukfencet csinálni. Sikerült is fellendülnöm a szekrény tetejére, de a hüvelykujjamat rosszul tettem le, és beszorult a combom alá. Nagyot reccsent, s én felordítottam a fájdalomtól. Berohant a tornatanár. A kezem már ellilult és a duplájára dagadt. Száz szónak is egy a vége: ideiglenesen felmentettek a torna alól. Sajnáltam, de ugyanakkor örültem is neki, mert a többiek így nem gúnyolódhattak. Legalábbis a véznaságom miatt. Ugyanis akadt rajtam épp elég furcsaság, ami jó alapanyagot szolgáltatott nekik a bosszantásomhoz.
A legszembetűnőbb a skarlátból visszamaradt szemizom-sorvadásom volt, amit a szüleim későn vettek észre, így bal szemgolyómat ma sem tudom jobbra-balra mozgatni. A Mária utcai klinikán egy aprócska doktornő műtött meg, a Ráb doktornő. A szemem béna maradt. Igen erős, sokdioptriás szemüveget kaptam, és a jobb szememet le kellett takarni. Először tejüveget tettek elé, majd apám kis zacskót varrt, amit rá tudtam húzni a lencsére. Napi három-öt órát töltöttem így fél szemmel, hogy megerősödjön a látásom. Meg is erősödött, és a kezdeti tizennégy dioptriás lencséket évek alatt leküzdöttem: a baloldalit négy és félre, és a jobboldalit kettő és félre.
Húsz év múlva kis Babetta motorkerékpárommal véletlenül éppen a Mária utcai szemklinika előtt parkoltam le a járdán. Ráb doktornő a kapuban állt. Odamentem hozzá, és köszöntöttem. Kérdeztem, megismer- e.
- Hogyne, te vagy a Szirtes Andris. Na, vedd csak le a szemüvegedet, hadd nézzelek. Tudod-e, hogy van egy új módszer, amivel helyre lehet állítani a szemtengelyferdülést?
Már azon is meglepődtem, hogy húsz év után megismert, de még ennél is jobban esett aggódó kedvessége. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt bemegyek hozzá és megvizsgál. Délelőtt tízkor meg is jelentem a rendelőjében. Egy fiatal csinos asszisztenslánnyal dolgozott. Ugyanolyan közvetlen volt velem, mint előző nap, illetve, mint húsz évvel ezelőtt.
- Most felmentek a laborba és csináltok egy izommozgás-kontrollt. Utána itt találkozunk és megbeszéljük, mit tudunk tenni a szemeddel.
A csinos asszisztenslány kezdő lehetett, mert amikor kifordította a bal szemgolyómat egy kis tálkára, remegett a keze. Megkért, tartsam én a tálkát. Érdekes volt a jobb szememmel nézni a bal szemgolyómat, bár alig láttam, mert tekintélyes méretű orrom eltakarta. Aztán a csinos lány fogott két hosszú tűt és beleszúrta a szemgolyóm helyén tátongó üregbe. Ez már nem fájt, mert előtte érzéstelenítővel elzsibbasztotta a szúrások helyét, viszont mégis elügyetlenkedte a dolgot, mert a két tűhöz kapcsolt hangszóró torz, recsegő hangokat hallatott. Megkért, hogy tartsam a szemembe nyomott tűket, de ezt csak a jobb kezemmel tehettem, mert a ballal a tálkát tartottam. A lány mindeközben hozzám nyomta forró combjait, aminek hamarosan következményei lettek. Miközbenő az erősítővel bajlódott, én jobb szememmel láttam, amint fehér köpenye felcsúszik, és kibukkan rózsaszín selyembugyija. E vonzó látvány hatására kissé lazábban fogtam a szememből kiálló tűket. Rámripakodott.
- Mélyebben nyomja a tűket a szemizmokba, és ha szólok, nézzen balra, akkor megszólal a bal oldali hangszóró, aztán jobbra és akkor megszólal a jobb oldali. Készségesen engedelmeskedtem, és valóban úgy történt minden, ahogy mondta. Bájosan elmosolyodott és bekapcsolt egy kiíró szerkezetet. Végül hozzám lépett a csodás teremtés, és rutinos mozdulattal kitépte a tűket a szememből. Kenőccsel bekenegette a szúrások helyét és ügyesen helyére billentette a szemgolyómat. Nagyot sóhajtottam. Hálás tekintettel, könnybe lábadt szemmel néztem rá, de csak foltokban láttam gyönyörű alakját.
- Egyelőre a jobb szemét használja. Holnapra már a ballal is látni fog. Végeztünk. Amikor visszatértünk a rendelőbe, Ráb doktornő átnézte a vizsgálati eredményeket és felsóhajtott.
- Hát a szemizmokon nem tudok segíteni, de mint mondtam, egy kis műtéttel középre húzhatjuk a bal szemgolyót és a dülledtségét is csökkenthetjük. Befekszel ide három napra és mindent megcsinálok, ha akarod.
- Kedves doktornő, ez nagyon kedves magától, de ha már eddig kancsalon éltem, most már nem változtatnék rajta. Megszoktam.
Eldöntöttem, hogy be nem teszem többé a lábam ebbe a kínzókamrába, de a szót magamba fojtottam, nehogy megsértsem. Eszembe jutott közben, hogy bal szemem ferde állása miatt mennyi kellemetlenségnek voltam már kitéve. A legrosszabb az volt, amikor szeretkezés közben valamelyik barátnőm fölé kerültem, éső ide-oda kapkodta tekintetét, mert nem tudta, ránézek-e, vagy éppen félre.
De voltak előnyei is annak, hogy a bal szemem csálén állt. Egyik barátommal békésen iszogattunk valamelyik kültelki kocsmában, mikor váratlanul lebuktam az asztal alá, ésőt is magammal rántottam. A fiú még semmit sem látott, mikor az én bal szemem látóterében már megjelent a szomszéd asztaltól felénk repülő szódásüveg.
Filmforgatásnál is hasznomra vált a dolog: sokszor, míg jobb szememmel belenéztem a keresőbe, a balt nyitva hagytam, s azzal, ha gyengébben is, de láttam az egész képet. Egy szédült filmesztéta, amikor elmeséltem neki sajátos betegségemet, egész elméletet szőtt köré, és tanulmányában kifejtette, szembetegségemből ered filmjeim sajátos képi világa.
Egy biztos, a félszeműekhez kifejezetten vonzódom. El is határoztam egyszer, hogy összehozom a félszeműek buliját, leülünk egy asztalhoz és farkasszemet nézünk egymással. Gondoltam itt először is Gödrös Fricire, akinek az egyik szeme üvegből van, mert 56-ban egy patron kivitte az eredetit, Müller Péterre, akinek bár azt hiszem, nem üvegből van az egyik szeme, de a távoli végtelenbe néz merevferdén, élettelenül, és végül persze nem hagytam volna ki Gujdár Józsi barátomat sem, akinek ötven százalékban szintén félre hordott a tekintete. Jót mutattunk volna négyen egy kocsmaasztalnál, csak éppen a szemszögeket lett volna nehéz meghatározni a forgatásnál.
Bajaim felsorolásakor nem feledkezhetek meg az anyámtól örökölt ekcémáról sem. A tünetek eleinte borzalmasak voltak, kínzó viszketés a hajlatokban, a karon, a lábon és a nyakon is. Éjjelente véresre vakartam magam álmomban. Apám az ország szinte valamennyi bőrgyógyászát végigjárta velem. Az első alkalommal bekentek egy fehéres folyadékkal, az másnapra leszárította a sebeket és pikkelyessé tette a bőrömet. Aztán egy vastag falú, nagy tégelyből zsíros kenőcsöt kentek az égetően viszkető kiszáradt felületekre. Ez felpuhította a bőrömet, és a hámrétegek kezdtek regenerálódni. De jött egy új roham, egy új éjszaka, és reggelre megint csatakos lettem a vértől és a nedvektől. Bárhol értem a testemhez, majd beleőrültem, úgy viszketett. Megpróbálták finom vászonba tekerni a végtagjaimat és éjszakára fáslikkal az ágyhoz kötöztek. Álomban széttéptem a fáslikat.
Volt egy doktornő a Mária utcai bőrklinikán, aki elhatározta, hogy mindenképp meggyógyít, még ha évekbe telik is. Bemutatókat tartott különböző egyetemeken, ahová engem is magával cipelt. Én voltam a különleges kóreset. Le kellett vetkőznöm több száz ember előtt, akik végigmustrálgatták a sebeimet és közben érthetetlen nyelveken beszéltek. Nagyon megalázó volt. Mondtam is apámnak, hogy többet ilyen bemutatón nem veszek részt.
- A gyógyulásod érdekében tesszük, fiam - mentegetőzött szegény.
Makacs szívóssággal kereste a megoldást. Maszek orvosokhoz is elvitt, pedig szegények voltunk.
Egyszer, emlékszem, elcipelt egy előkelő budai kastélyba, ahol igencsak megvárattak minket. Végül egy finom arcú, idős hölgy megnézte a sebeimet és azt tanácsolta apámnak, vigyen Davosba, mert a környezetváltozás jót fog tenni. Most is magam előtt látom apám megrökönyödött arcát.
Amikor hazamentünk, megkérdeztem, mennyit kért az a finomarcú boszorkány a tanácsért. Mikor kiderült, hogy150 forintot, dührohamot kaptam, és vissza akartam menni a pénzért. Apámnak kellett lefognia.
Az ekcémám nem gyógyult meg, de a gátlásaim megerősödtek. Még nyáron is sálat hordtam, takargattam a sebeimet. Körmeimet tövig levágtam, hogy ne tudjak mély sebeket ejteni magamon. Már nappal is rám jöttek a rohamok, és a pillanat törtrésze alatt képes voltam ruhán keresztül is véresre vakarni magam.
A rohamok okát továbbra sem tudták megfejteni az orvosok. Közben a Mária utcai orvosnő lediplomázott, tanársegéd, adjunktus, végül egyetemi tanár lett. Belőlem írta a diplomamunkáját. Tizennyolc éves koromban egy futó ötlete mégis meghozta a várva várt megoldást. Egy ízben, amikor a doktornő már épp tehetetlenül széttárta volna a karját, hirtelen felcsillant a tekintete, és apámhoz fordult:
- Mondja, van ennek a gyereknek mandulája?
- Igen - felelte apám.
- Vegyük ki, hátha segít.
Kivették a mandulámat, és az ekcéma egy csapásra visszafejlődött. Nem múlt el, de a rohamok intenzitása mintegy 70-80%-kal csökkent. Sose fogom tudni meghálálni ezt a véletlen ötletét a doktornőnek.
Míg az ekcémát anyai örökségnek tekintem, rossz fogaimat kétségtelenül apámnak köszönhetem. A kötelező iskolafogászati rendeléseken, míg másokat pár perc alatt elintéztek, nekem jó órát kellett ülnöm a fogorvos székében, éső fúrt, faragott, tömött. Amúgy néhány napra rá rendszerint kiestek a tömések, és ha a hideg levegő, vagy a forró leves behatolt a lyukakon, az szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott. Végül a körzeti orvos nekilátott a foghúzásnak, és tizennyolc éves koromra a fogaim felétől megszabadított.
Egyszer aztán váratlanul véget ért a kínszenvedés. Azzal kezdődött, hogy furcsa lüktető fájdalmat éreztem a felső fogínyemben, ahol már csak mutatóban díszelgett néhány fog az eredetiek közül. Futottam a körzetibe, ahol megröntgeneztek. A vizsgáló orvos csodálkozva forgatta az aprócska leletet:
- Mi a szösz? Csak nem fektette el az ujját, amikor a filmet tartotta ?
Új felvételt készítettek, és azon már tisztán látszott, hogy hosszúkás, hegyes agyar nőtt keresztben az ínyemben, s azzal fenyegetett, hogy maradék pár fogamat is kitolja a helyéről. Pár nap múlva felfeküdtem a szájsebészet műtőasztalára, ahol felpeckelték a számat, majd érzéstelenítés után egy ügyes mozdulattal felhasították a felső szájpadlásomat. Nekiláttak, hogy vésővel, kalapáccsal kivéssék az agyart. Jó fél órán át püfölték. A valóságos idő megszűnt, úgy éreztem, évek óta tart már a műtét. Az orvosok egymást váltották, csak engem nem váltott fel senki.
Amikor végül felültem az ágyon, csak lassan kezdett tisztulni a kép. Az orvos diadalmasan forgatta ujjai közt a hegyes - később lemértem, 27 milliméter hosszú - agyarat. Összevarrták a szájpadlásomat, én meg elkértem a csontdarabot, otthon kis lyukat fúrtam bele, és vékony ezüstláncra erősítettem. Mint valami indián évekig hordtam a nyakamban, és ha megkérdezték, milyen állaté, mosolyogva feleltem:
- Nem egy grizzli medvéé, csak az enyém.
Az eset óta nem félek semmilyen fogorvostól és mosolyogva ülök be a sokak által rettegett székbe, hagyom hogy fúrjanak, faragjanak, ideget öljenek, csiszoljanak, sőt még mosolyogok is hozzá, mint egy beavatott, akin semmiféle kínzás nem fog már.

Egyik nap apám szokatlan időben, délután kettő körül jött értünk a napközibe. Csinosan kiöltözött, és arca sugárzott a boldogságtól. Elkért minket az ügyeletes napközis tanártól, és az utcán a fülünkbe súgta, hogy meglepetés vár ránk. Egy idegen néni állt az előszobában.
- Ô az új mamátok - jelentette be apám. - Ma házasodtunk össze, és ezentúl együtt fogunk élni.
Marika megölelt és jobbról-balról megpuszilt minket. Én nem idegenkedtem tőle, inkább kíváncsian kukucskáltam a szoba belseje felé, ahol nagy dobozok, különböző furcsa tárgyak tornyosultak. Zsuzsi nővérem kicsit tartózkodóbb volt, valószínűleg ösztönös, női féltékenység dolgozott benne. Jutka akkortájt már nem lakott velünk,őt mint hat éven aluli gyermeket, anyámnak ítélte a bíróság.
Marikát nem is tudom, minek nevezzem. A nevelőanya idegenül hangzik, márpedig sokszor nem az az igazi anya, aki szül, hanem aki felnevel minket. Mégse mondhatom Marika nénire, hogy anyám, bár így szólítottamőt, amíg ki nem röpültem a családi fészekből. Mostanában Marikaként emlegetem, deőt magát sehogy se szólítom, pedig nagyon szeretem ésőt tartom igazi anyámnak.
Marika (az egyszerűség kedvéért nevezzük így a továbbiakban) a tojásvágóval lopta be magát a szívembe. Amikor bementünk a szobába, leguggolt a szekrényhez és pakolni kezdett. Én mellé surrantam és figyeltem, miféle csodálatos dolgokat varázsol elő a dobozokból. Egyszer csak előkerült a tojásvágó. Felkiáltottam a gyönyörűségtől. Ez a szürkésszínű alumíniumszerkezet - a kihajtható tetejével, amelyen egymástól egyforma távolságra vékony dróthúrok feszültek- megbabonázott. Elkértem, ide-oda forgattam, nyitogattam, csukogattam. Csodálatos szerkezet volt. Amikor megtudtam, mire való, könyörögtem apámnak, hogy próbáljuk ki. Apám, akivel aznap madarat lehetett volna fogatni, beleegyezett, és uzsonnára kemény tojást főzött. A tojásvágót az asztal közepére helyeztük, és a kis szerkentyű egy mozdulattal azonos vastagságú, illetve vékonyságú szeletekre vágta a tojást. Ezeket a gyönyörű szeleteket aztán szétterítettük a kenyéren.
Ettől fogva, ha csak lehetett, tojást kértem uzsonnára, vacsorára. Később, vagy húsz év múlva Marika nekem ajándékozta a kis konyhaeszközt. Jelenleg pedig a szombathelyi Savaria múzeumban található, mint leltárba vett műtárgy. Történt ugyanis, hogy 1981-ben, a velemi alkotótáborban egyik éjjel kezembe akadt egyetlen és megsárgult műanyag alsónadrágom, amitől megszállt az ihlet. Másnap felutaztam Pestre, magamhoz vettem a féltveőrzött tojásvágót és levittem a táborba. Rátettem a rezsóra, majd tojás helyett belegyömöszöltem a műanyag alsónadrágot, amely a hő hatására olvadozni kezdett. Mikor már elég képlékeny volt és iszonyú bűzt árasztott, a tojásvágó felső részét belényomtam. A húrok mentén kibuggyant az égett, megbarnult alsónemű és szép rovátkák maradtak benne. Végezetül az egészet lekaptam a rezsóról, és egy hidegvízzel teli vödörbe mártottam, amitől azonnal megszilárdult.
A velemi bemutatón művem mint koncept műtárgy került kiállításra, én pedig kis szöveget írtam alá arról, hogy ez a műtárgy szimbolizálja a női egyenjogúság jelenlegi helyzetét a mai magyar társadalomban. Az akkoriban ügyeletes velemi művészettörténész leltároztatta és műtárgyszámba vette.
Később alaposan megbántam, hogy tönkretettem a gyönyörű családi emléket, ezért egyik éjjel fellopóztam a kiállítóterembe, hogy visszaszerezzem, de az alsógatya annyira belesült, hogy nem bírtam vele.
Marika anyám még egyéb csodálatos dolgokkal is gazdagította otthonunkat. Mivel a Szovjetunióban végzett egyetemet, rengeteg lemezt gyűjtött össze az évek során.
Egy új világ nyílt ki előttem. Míg apám a rádiót birtokolta, és minden órában meghallgatta a híreket a konyhában, mi klasszikus zenét, orosz népdalokat, munkásmozgalmi indulókat hallgattuk Marika lemezjátszóján.
Marika segítségével, aki az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál dolgozott, hozzájutottunk a legfrissebben megjelent irodalmi művekhez is. A könyveket otthon újságpapírba csomagoltuk és miután kiolvastuk, Marika visszavitte azokat.
Mindent összevetve valószínűleg neki köszönhetem, hogy egyre jobban vonzódni kezdtem a humán dolgokhoz, apám nagy megrökönyödésére, aki mindenképpen műszaki embert akart belőlem faragni.

Marika értelmiségi családból származott, édesapja a híres, majd később inkább hírhedt költő, P. Ferenc volt. A munkásmozgalom régi harcosa, közepesen jó versek szerzője. Szerencsétlenségére egy alkalommal felkérte a párt, hogy írjon elmarasztaló kritikát József Attila munkásmozgalmi tevékenységéről, éső ezt meg is tette. A Rákosi rendszer alatt ezért aztán alaposan meghurcolták mondván, hogy munkásosztályunk legnagyobb költőjét bírálta a húszas-harmincas években. Ferenc kedélyére súlyosan hatott a megbélyegzés, és saját párttársainak az árulása, ezért teljesen magába zárkózott. Csöndes magányban élt és végül a sírba is magával vitte azt a gyógyíthatatlan sebet, amit a mozgalom ejtett rajta. Amúgy művelt, olvasott, több nyelvet beszélő ember volt, akinek lengyel fordításai elismerést arattak irodalmi körökben.
Sokszor meglátogattuk Rákoskeresztúron, ahol egy kis családi házban élt testvérével Karcsi bácsival és második feleségével, egy misszionárius nővérrel. Mikor megérkeztünk, Ferenc nagypapa rendszerint egy elsötétített szobában ült az asztalnál, és egy kis lámpa fényénél újságot olvasott. Míg apámmal politizáltak, mi a kertben játszottunk.
Karcsi bácsi általában a konyhában ült, evett és vörös bort ivott. Naponta két- három litert. Arca kivörösödött, szuszogott és röfögött. Nagyon tetszett nekem a Karcsi bácsi. Foglalkozására nézve asztalosmester volt, jószívű, egyszerű ember. Ferenc nagypapa feleségével összevesztek valamin, és húsz évig nem beszéltek egymással. Ferenc nagypapa volt a közvetítő. Azt hiszem, csak egyszer békültek ki, de az se tartott tovább három percnél. Újra összevesztek, és megint nem szóltak egymáshoz tíz évig.
Apám kapcsolatai révén minden követ megmozgatott apósa rehabilitálásáért. Megkereste Aczél elvtársat, aki közös börtönéveik idején a küblit hordta a sitten, és mellesleg a híreket is. Ô volt a belső informátor a rabok között. Ennek ellenére, mikor apám felvetette apósa ügyét, nem segített. A kulturális vezetés nem óhajtotta felmelegíteni a kérdést. Nagypapa csak 75 éves korára kapott állami kitüntetést, és - apám kiadói kapcsolatai révén – ekkor jelenhetett meg egy verseskötete.
Mint afféle József Attiláért rajongó kamasz, kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor apám rákérdezett, hogyan tetszenek nagypapa versei. Kellemetlen volt megmondani az igazat, hogy bizony elég gyengék. Apám sértésnek vette véleményemet, de hát benne nem sok érzékenység élt a költészet és a rímek iránt. Olvasottsága, műveltsége nem az irodalomra, hanem a propagandaanyagokra épült. Nem is vitatkoztam vele. Marika anyám pedig alighanem sejtette, hogy igazam van: az apja csak másodrendű költő.
- De azért rendes, becsületes ember, és én nagyon szeretem- mondta.
Marika és apám megismerkedése a kommunista mozgalom hagyományainak megfelelően zajlott le. Ilonka, egy régi elvtársnő hozta összeőket, aki ismerte apámat és élete történetét. Ismerte Marikát is, kollegák voltak az ÁKV-nál. Ilonka mindkét félnek beszámolt a másik sorsáról, családi, emberi, mozgalmi múltjáról, anyagi helyzetéről. A többi már ment, mint a karikacsapás. Először presszókban találkoztak, sétáltak, beszélgettek. Mindketten elmesélték egymásnak életüket. Végül azon a nevezetes napon, esküvőjük után apám minket is bemutatott, mármint nővéremet, Zsuzsit és engem. 1958-at írtunk. És Szirtes Zoltánt számtalan beadvány megírása után végre rehabilitálták.
Ez a rehabilitáció az én emlékezetemben szorosan kapcsolódik ahhoz a beépített szekrényhez, mely a fürdőszobához vezető folyosó hosszában foglalt helyet. Néha, amikor éjjel kisurrantam pisilni, rajtakaptam apámat, hogy ott áll a létra tetején és a felső polcokon a papírok közt matat. Furdalta az oldalamat, mit dugdoshat ott az öreg, de hiába hurcoltam ki másnap a létrát a spájzból, hiába másztam fel szédítő magasságba, a szekrény ajtaját nem tudtam kinyitni. Kiszáradt a szám az izgalomtól. Biztos pisztolyt rejteget ott az öreg, gondoltam. Egyszer aztán rákérdeztem:
- Apu, mit dugdosol ott előlünk? Csak nem fegyvert ?
- Dehogy fiam. Az ügyem van ott. A bizonyítékok az ártatlanságomról. Ha vége lesz, és elismerik, hogy ártatlanul vetettek börtönbe, elégetem az egészet és kiürítem a szekrényt.
Csalódást okozott, hogy csak iratok vannak ott elrejtve, nem pedig pisztolyok, fegyverek, kardok. Nem is érdekelt többé a szekrény tartalma.
Rehabilitálása után apám vezető állásba került,ő lett a Ruházati Bolt Vállalat igazgatója.
A Rubolt néven ismert budapesti vállalnak legalább száz boltja volt, melyekben a kor ízlésének megfelelő gyári tömegtermékeket árusítottak a dolgozó nép számára. A Mérleg utcai központban legalább kétszáz ember dolgozott és a boltokban összesen több mint ezer. Apám mindegyik dolgozójától megkövetelte a pontosságot. Reggel háromnegyed nyolckor ott állt a Mérleg utcai központ kapujában és figyelte, kik késnek el. Egy hét elteltével pontban reggel nyolckor már minden beosztottja az íróasztala mellett ült.
Komoly nagyvállalat főnöke lett, és ez kissé megváltoztatta az életünket. Több finom étel került az asztalra. Ugyanakkor mind apám, mind Marika szerény emberek voltak és nem engedtek meg maguknak semmiféle luxust. A havi egyszeri bevásárlásnál csak a legszükségesebb alapanyagokat vették meg, pontosan meghatározva, hogy havonta mennyi cukor, liszt, só, stb fogyhat el.
Hogy milyen szerelmi, szexuális életet éltek, azt nem tudom. Előttünk sohasem ölelgették és csókolgatták egymást. Puszit persze adtak egymásnak és nekünk is, azonkívül a kor erkölcseinek megfelelően kart karba öltve sétáltak az utcán, de a testiség valahogy magánügynek számított még a legbensőbb családi környezetben is.
Apám egyik este, amikor már csak ketten voltunk a fürdőszobában, megkérdezte tőlem, hogy tetszik nekem az új anyukám. Én alighanem félreértettem a kérdést és elkezdtem dicsérni Marika alakját, tartását és különösen formás, izmos lábait. Olyan részletességgel ecseteltem női bájait, hogy apám elpirult, egészen zavarba jött. Mit sem sejtve arról, hogy főbenjáró bűnt követtem el, azt is elmeséltem apámnak, hogy kukucskálni szoktam amikor Marika anyám fürdik. Apám ettől irgalmatlanul mérges lett, és rögtön betömte a kulcslyukat.
- Fiam, ez nem szép dolog, másokat kilesni. Többé ne forduljon elő.
Később kamasz koromban azt is bevallottam apámnak, hogy Marika nagyon tetszik nekem mint nő, sőt szexuálisan vonzódom is hozzá. Apám teljesen kiborult. Erkölcseivel összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy valaki az anyja iránt, mégha nem is vér szerinti, ilyesfajta érzelmeket tápláljon. Ez a vallomásom később valószínűleg nem kis mértékben hozzájárult apám azon döntéséhez, hogy költözzek el és kezdjek önálló életet élni.








Cukor utca

A Deák téri iskolába a fiúk csak elsőtől negyedikig járhattak, így ötödiktől új iskolát kellett keresni számomra. Apám jóvoltából a Cukor utcai általános iskolába kerültem, neki ott is voltak kapcsolatai. Ismerte például Pálfinét, a biológiatanárt, sőt olykor-olykor szívességeket is tett neki. Szó mi szó, protekcióval kerültem az Apáczai Csere János elit gyakorló iskolába, tanulmányi eredményeim ezt nem tették volna lehetővé: mindig közepes, maximum jó tanuló voltam.
Már az első nap azzal kezdődött, hogy miközben futottam a folyosón az osztályom felé, elgáncsoltak. Fejre álltam, és kitört a két fölső metszőfogam. Hason csúsztam legalább tíz métert. Elöntött a vér, morzsalékos lett a szám a letört fogdaraboktól. Pálfiné, az osztályfőnökünk rögtön telefonált apámnak. Én úgy léptem ki az iskola kapuján, hogy az ég felé tartottam üveggömbömet, amit egy féltveőrzött 56-os töltényhüvelyért cseréltem el, s az csiszolt oldalaival megtízszerezte- húszszorozta a házakat, a járdát és végül apámat, aki rémült arccal állt a kapu előtt, várva balesetet szenvedett fiát. Nagyon ijedt volt szegény, de megnyugtattam, hogy nem fáj a fogam. Attól kezdve csukott szájjal is tudtam fütyülni, sőt csak úgy, és erre nagyon büszke voltam.
Az Apáczai Csere János a belvárosi középosztály és jómódú polgárság zsenigyerekeinek volt a gyűjtőhelye. A legtöbben kitűnővel vagy legalább jelessel váltottak belépőt ide. Erős kisebbrendűségi érzésem támadt. Én voltam a megtűrt, a csökkent képességű debil. A bemutató órákon, amikor húsz-harminc gyakorló tanár beült az osztályba, hogy megnézzen egy-egy mintatanítást, engem sose hívtak ki felelni, hiába jelentkeztem. Mindig az ügyeletes zsenik hadarták el fejből az aznapi leckét, amiért még tapsot is kaptak a tanárjelöltektől. Az egész olyan volt, mint egy jól begyakorolt cirkuszi mutatvány.
Egyedül a kémiatanár fűzött hozzám nagy reménységet, és ehhez mérten kivételezett is velem. Atommagnak hívtuk, mert hosszúkás, ovális, kopasz feje volt, és akkoriban nyilván ilyennek képzeltünk egy atommagot. A többiek nagy irigységére minden szemléltető kísérlethez engem hívott ki segítségül. Annyira remegett a kezem az izgalomtól, hogy az izzó hurkapálcikát képtelen voltam a folyadékkal teli kémcsőbe bedugni, így egyenest a kezébe döftem a parázsló rudacskát. Jóindulatúan rám nézett, nem mondott le rólam. Következő alkalommal, óra után valamiféle robbanó porokat kellett összeállítani a szertárban a felügyelete mellett. Túl jól sikerülhetett a por, mert másnap kémia óra alatt, miközben Atommag felkészítette az osztályt a látványosságra, óriási durranás hallatszott a szertár felől. Atommag hátrarohant, majd a lila porokat tenyerén egyensúlyozva jött vissza. A huzat és a légmozgás hatására a porok a kezében robbantak fel. Túl érzékenyre sikerült az elegy, állapította meg. Én már nem emlékszem pontosan, hogy előző nap miből mennyit kellett összekevernem, de biztosan én voltam a hibás.
Atommag nem adta fel a velem való kiemelt foglalkozást - egészen az első dolgozatírásig. Munkánkat az osztály színe előtt elemezte ki, és amikor az enyémhez érkezett, láttam, hogy szinte sír, kopasz fejében ülő golyó szemeiből csak úgy árad a boldogtalanság. Igencsak szégyenkeztem, bár a képletek miatt semmi lelkiismeretfurdalásom sem volt. Sosem értettem, hogy a betűk lábához miért kell számokat írni, és miért nem úgy hívnak egy vegyszert, ahogyan mondjuk.
Sajnáltam szegény Atommagot, amiért csalódást okoztam neki, de bíztam benne, hogy majd csak talál helyettem egy igazi zsenit. E szégyenteljes nap után kerülte a tekintetemet, sosem hívott ki felelni, átnézett rajtam, ki akart törölni az emlékezetéből. Ez a langaléta ember úgy viselkedett velem, mint egy sértett kamasz. Én, a kis vézna, szemüveges tanuló voltam aző élő lelkiismerete. Még a köszönésemet sem fogadta. Zavartan elfordult, és hiába jelentkeztem, amikor esetleg tudtam volna a helyes választ, sohasem hívott ki felelni. Automatikusan hármassal engedett át minden félévben és évvégén. Nem tudta megbocsátani nekem a saját tévedését.
Az igazság az, hogy matekból sem voltam jó és a fizika logikáját sem tudtam felfedezni.
Egyedül orosz nyelvből voltam - mindenki meglepetésére - kiváló, mivel Marika anyám, akinek orosz tanárnői diplomája volt, esténként hosszú fáradságos munkával átvette velem a leckét, míg végül álmomból felkeltve is daráltam a szövegeket.
Vladó, az orosztanár jugoszláv partizánként harcolt a második világháborúban, magyarul nem is tudott, az oroszt oroszul tanította. Én éppen a padtársammal beszélgettem, amikor rám dörrent:
- Szirtes, ismételje el, hogy miről volt szó!
Kapásból szóról szóra megismételtem oroszul. Egészen megdöbbent, vallotta be: még ilyet nem látott, hogy valaki az osztálytársával fecseg és mégis követni tudja az órát. Azt hiszem, akkor fogadott a szívébe. Az eset után ha valaki nem tudott valamit, engem kérdezett. Én lettem az eminens. Vlado egyébként Sebhely címmel partizán élményei alapján regényt is írt. Olvasását nem tette kötelezővé csak ajánlatossá. A könyvnek élénkpiros borítója volt, rajta nagy fehér betűkkel az állt, hogy SEBHELY. Marika anyámmal megszereztettem, és leckéimet félretéve két nap alatt kiolvastam mind az ötszáz oldalt. Roppant izgalmas volt. Egyik jelenetére máig emlékszem.
Egy partizán akció során Vladót elfogják a németek. Kezét hátrabilincselik és kiviszik a pályaudvarra. Ott áll két német között a peronon. Tudja, hogy ki fogják végezni, de előtte irtózatosan megkínozzák. Jön a vonat. Véget akar vetni az életének. Mikor a mozdony már majdnem egy vonalba ér velük, elrugaszkodik, hogy a vonat elé vesse magát. Az elrugaszkodás kissé nagyobbra sikerül, átröpül a mozdony orra előtt. A beálló szerelvény takarásában mint azőrült elkezd futni az állomás mögött lévő dombok felé. A németek nem tudják lelőni, mert a vonat eltakarja. Így jut el a bokrok közé a dombra, ahol már várják partizán társai.
A könyvet sajnos kölcsönadtam valakinek és sosem láttam viszont, pedig szívesen elolvasnám újra. A Sebhely mint cím egyébként arra utal, hogy Vlado homlokán óriási sebhely éktelenkedett, amely nyomban kifakadt, és vérezni kezdett, ha Vlado felizgatta magát valamiért. Amikor osztályfőnökünk kikérdezett minket a könyv felől, én kisebbrendűségi érzésemet leküzdve olyan hosszan ecseteltem neki a sebhelyet és annak vérzését, hogy émelyegve intett le előadásom kellős közepén.
A tanárok közül egyedül Vladóval alakítottam ki jó viszonyt, felnéztem rá, a partizán hősre. Gyerekfejjel úgy éreztem, sorstársak vagyunk, hiszenő is megtűrt személy, a tanári kar tagjai lenézték és kiközösítették a jugoszláv menekültet.
Pálfinét, a nagyképű és beképzelt úrhölgyet pedig utáltam. Engem csak azért tűrt meg, mert apám állása és kapcsolatai fontosak voltak neki. Első komoly konfliktusunk az volt, hogy igazságtalanul adott egy osztályfőnöki intőt. A dolog úgy indult, hogy megbízott minket, Nagyot, a legjobb tornászt meg engem, hogy szemléltető anyagként szedjünk cserebogarakat a következő biológiaórára. A Tabánba mentünk, ahol a cserebogarak ilyenkor május elején sötét felhőben rajzottak. Vittünk magunkkal éteres üveget is. Nekem egyet sem sikerült becserkésznem, féltem, kissé undorodtam is tőlük, de Nagy óriási tigrisbukfencekkel, vetődésekkel röptében kapta előket. Az én dolgom már csak annyi volt, hogy az éteres vattás befőttesüveget kinyissam és becsukjam. Egy óra alatt összeszedtünk vagy száz cserebogarat. Nagyon büszkék voltunk a zsákmányra és másnap a biológia óra előtti szünetben mindenkinek a padjára letettünk egy-egy kábult kis rovart.
Pálfiné aznap szépen kiöltözött, hiszen vizsgaoktatásról volt szó. A falak mentén végig padokat helyeztek el, azokon kuporgott vagy harminc tanárjelölt. Kivonult a minisztériumi felügyelőség néhány tagja is. Pálfiné virágcsokrot kapott. Mi fehér ingben, ünnepi öltönyben ücsörögtünk padjainkban. Az ofő akkurátusan kirakta karóráját az asztalra és elkezdte a tanítást. Épp a mi dicséretünket zengedezte, mármint a Nagyét meg az enyémet, amikor valószínűleg a teremben uralkodó hőség hatására a gyűjtemény, a körülbelül negyven elkábított cserebogár éledezni kezdett. Furcsa, zizegő hang hallatszott mindenfelől. Pálfiné eleinte nem figyelt a különös zajra, folytatta lendületes - a nagy szónokokéra emlékeztető - előadását. Bezzeg a fiatal tanár- és tanárnőjelöltek egyre inkább a padokon izgő-mozgó cserebogarakra figyeltek. A Művelődésügyi Minisztérium képviselői homlokukat ráncolták. Ôket sem hagyta hidegen az egyre erősödő hangzavar. Csak Pálfiné nem zavartatta magát, tört előre, öntömjénezőn, magabiztosan, mígnem az első padsorból az egyik legkorábban ébredő cserebogár szárnyra kapott és egyenesen Pálfiné kontyának röpült. A osztályfőnöknő a hirtelen támadástól kiesett szerepéből, összevissza hadonászott, mire a tanárhallgatók röhögcsélni kezdtek. Pálfiné elpirult, de ekkor már valóságos cserebogárhad támadt rá. Hidrogénszőke hajkoronája és lakkjának illata alighanem túlporzott virágra emlékeztette a bogarakat, mert mind megcélozta Pálfiné esküvői tortára emlékeztető, többemeletes kontyát.
A minisztérium képviselői megpróbáltak együttérzően segíteni pánikba esett osztályfőnökünkön. Körbefogták, és harci védőgyűrűt képeztek a tanárnő köré. Elszabadult a pokol. Most már az összes cserebogár feléledt és támadóan zsongott-bongott a szürke és fekete öltönyös töviskórók gyűrűjében kapkodó fonnyadó virág, Pálfiné körül. Ofőnk sírva fakadt, az egyik minisztériumi főember elordította magát:
-Mindenki hagyja el a ...
De tovább nem jutott a beszédben, mert üvöltésre nyíló szájába egy jól megtermett cserebogár röppent. Ijedtében hápogni kezdett, amitől egy darabban le is nyelte a még mozgó állatot. Feje elvörösödött, nem kapott levegőt. Társai látván, hogy mindjárt megfullad, segítségére siettek, magára hagyva osztályfőnökünket. Pálfiné még egy ideig hevesen hadonászott, majd észlelve, hogy ezzel csak bőszíti az éterálmukból ébredő rovarokat, leroskadt a székére és apatikusan tűrte, hogy a bogarak a fejére, kontyára, arcára másszanak. Közben a minisztériumi küldöttek hanyatt fektették társukat. Egyikük hosszú ujjaival az áldozat szájába nyúlt és diadalmas arccal kiemelte a félig megnyomorodott, még rángatózó cserebogarat. Addigra már csak néhányan maradtunk az osztályterem ajtajánál, és amikor megjelent az igazgató - hírhedt volt szigoráról, - az ajtóból is távoznunk kellett.
Másnap hívattak minket a tanáriba. Ott álltunk Naggyal a tanári értekezlet előtt, a ránk záporozó kérdések kereszttüzében: Ki adta az ötletet a cserebogár gyűjtésére, ki adta az üveget, stb? Mi elmondtuk az igazat: Pálfiné bízott meg, aző ötlete volt a gyűjtés. Kiküldtek minket, majd a másnapi osztályfőnöki órán - legnagyobb meglepetésünkre Pálfiné intőt írt az ellenőrzőnkbe arra való hivatkozással, hogy önhatalmúlag tettük ki a bogarakat a padokra. Ez volt életem első koncepciós pere. Sírtam, amikor átadtam apáméknak az ellenőrzőt.
Öregem, akinek már volt gyakorlata az ilyenfajta ügyekben és pontosan megérezte, hogy igazat mondok, összeráncolta a homlokát. Tudta, hogy nem húzhat ujjat nyíltan az osztályfőnökömmel, de azzal is tisztában volt, hogy nem hagyhatja szó nélkül az ügyet. Marika anyám különleges női ösztönével azt tanácsolta apámnak, hogy hívjuk meg Pálfinét egy esti összejövetelükre. Apámék szokásai közé tartozott ugyanis, hogy amolyan felnőtt bulikat tartottak, ahol régi elvtársak, munkatársak, barátok jelentek meg nálunk. Kicsit iszogattak, sós és édes teasüteményeket eszegettek és beszélgettek, majd este nyolckor mintegy vezényszóra felálltak és távoztak.
A vendégek fogadására Marika mindig jó előre felkészült. Volt egy háromajtós kis szekrény a hallban, ahol ünnepi alkalmakra való pohár- és kistányér gyűjteményét tartotta. A középső részben helyezte el a különböző általa kevert, aromás likőröket, no meg a borokat, pálinkákat. A szélső szekrényben foglaltak helyet a müanyag tálcákon szépen elrendezett édes és sós teasütemények. Én ezeket mindig megdézsmáltam, de csak a tetejét ettem le és utána a süteménysorokat szépen elrendezgettem, hogy ne lehessen észrevenni a hiányt. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy félúton megálljak a dézsmálásban. Sajnos előfordult az is, hogy a tálcákat éppen csak befedő maradék süteményeket lesz, ami lesz! felkiáltással mind befaltam. Amikor Marika anyám az épp soron következő partin fel akarta tálalni a desszertet, nagy szégyenére csak üres tálcákat emelt ki a szekrényből. Komoly fejmosásban részesültem, és attól kezdve zárták a háromajtós szekrényt. Ez azonban nem jelentett akadályt. Kivettem a többi szekrényből a kulcsokat és addig próbálkoztam, mígnem találtam egyet, ami nyitotta a süteményest.
Érdekes módon az italok eleinte nem nagyon érdekeltek, ám egy ízben csupa kíváncsiságból megkóstoltam a csokiflipp likőrt, ami nagyon megnyerte a tetszésemet. Szopogattam, szopogattam míg egyik nap azt vettem észre, hogy már legalább a fele hiányzik az üvegnek. Gondoltam, pótolom a hiányt, de a víz erre a célra nem látszott alkalmasnak. Végül a flipp mellett álló sárgás likőrből, meg a többi világos folyadékból töltöttem hozzá, egyenletesen, minden üvegből csak egy picit, amitől az ital színe csokoládébarnáról piszkossárgára, szürkére, végül hamuszínűre változott. Volt abban már vodka, gin, barack-és cseresznyepálinka, no meg legalább ötféle házi pancs. Féltem, hogy észreveszik a flipp színeváltozását, ezért kiskanállal beleszórtam az üvegbe némi kakaóport és addig ráztam, míg fel nem oldódott.
A botrány akkor tört ki, amikor Marika anyám az éppen nálunk vendégeskedő felnőtteknek gyűszűnyi poharakba ki akarta tölteni az akkor még luxusitalnak számító likőrt. A kakaópor, mely korábban feloldódni látszott, most csomóban állt össze és eldugaszolta az üveg torkát. Marika meglehetősen zavartan megrázta az üveget, a kakaócsomó kizuhant, és egy azonosíthatatlan állagú, bűzös folyadék ömlött nyomában az asztalra. Pótanyám elpirult, hisz előzetesen külön is felhívta a figyelmet erre a státuszszimbólumként szolgáló különleges italra. A vendégek csak nézték, ahogy a csomós egyveleg elárasztja a kis nippeket, alátéteket, ízlésesen elrendezett műanyag csecsebecséket, melyeknek gyűjtögetésében Marika anyám felülmúlhatatlan érdemeket szerzett. Apám oldotta meg a helyzetet.
-Ejnye, ez az Andris megint túljárt az eszünkön. Sebaj, itt van egy üveg Sztolicsnaja vodka. A szovjet ruhaipari küldöttség vezetőjétől kaptam. Igyuk meg ezt. Éljen a szovjet-magyar barátság! - kiáltott fel, és koccintottak, majd elénekelték az Internacionálét, és a szovjet himnuszt. Sokszor énekeltek munkásmozgalmi dalokat, ez teljesen természetes volt a köreikben.
Nos osztályfőnk egy efféle hagyományos összejövetelre volt hivatalos, én magam adtam át neki az írásos meghívót. Sejthette, hogy az invitálás nem véletlen, de visszautasítani nem merte, hiszen apám befolyásos ember volt, igen szerteágazó elvtársi kapcsolatokkal. Hogy mi történt azon az estén, azt nem tudom, mert szüleim előrelátóan elküldtek az unokatestvéremékhez. Annyi biztos, hogy valami történhetett, mert attól kezdve Pálfiné negédes volt hozzám, kivételezett velem, szinte a kegyeibe fogadott. Éreztem viselkedésének hamis voltát és szántszándékkal még komiszabb lettem, deő úgy tett, mintha észre sem venné apró pimaszságaimat. Ennek ellenére sejtettem, hogy nyolcadik után nem a Cukor utcába fogok járni.
Az iskolaév végeztével apám minden évben nyári táborba küldött. Meggyőződése volt, hogy a gyermek olyan társaságban válik igazán éretté, ahol megpróbáltatásoknak van kitéve és megtanulhatja a közösségi szellemet, miszerint "egy mindenkiért, mindenki egyért". Nem vitás: a szigetszentmártoni táborban, amelyik leginkább egy katonai táborhoz hasonlított, mélyen belém vésődött ez a jelmondat. Nagy, húszszemélyes sátrakban laktunk, ami köré árkot ásattak velünk, de kiadósabb esőzések alkalmával így is elöntött minket a víz, és átnedvesítette szalmazsákjainkat.
A táborban egyetlen közös latrina volt, ám énőrülten gátlásos voltam, és nem tudtam mások előtt a szükségemet elvégezni. Mikor már nem bírtam tovább, a turista út felé vettem az irányt. A bokrokig nem jutottam el, közvetlenül az út mentén végeztem el a dolgomat. Siettem vissza a táborba, mert gyülekezőre szólt a harang. Kis hátizsákunkkal egykettőre sorba álltunk, megkaptuk az uzsonnát, és elindultunk kirándulni. Ahogy libasorban lépkedtünk a turista úton, ott virított az út mentén óriási friss ürülékem. Zöld légyraj körözött felette. Tanárunk megállította menetoszlopunkat és mélységes felháborodásának adott hangot:
-Ki volt az a szégyentelen, aki a latrina helyett ide ürített?
Éreztem, hogy ég az arcom, a füleim tüzelnek, de nem jelentkeztem. Féltem és pocsékul éreztem magam, hogy az egész tábor az én kakámat nézi. Ólomsúlyú másodpercek teltek el, míg végre indult a menet. Amint elhaladtam a közszemlére kitett kupac mellett, félve odasandítottam, majd tekintetemet elkapva, gyorsan a többiek után szaladtam.
Egyedül az éjszakaiőrséget szerettem. A tábort körülölelő erdő talaja varázslatos vöröses-zöldes fényben foszforeszkált a sötétben, mert a fák elkorhadt gyökerei valamilyen kémiai folyamat következtében világítottak éjszaka. Ijesztő volt, félelmetes és gyönyörű. Összeszedtem a gyökerekből egy köteget, de mire Budapestre értünk, kiszáradtak, elvesztették a páratartalmukat, amit az erdő lehullott aljnövényzete biztosított számukra, és nagy szomorúságomra nem világítottak többé.
A másik emlékezetes hely az azóta elhíresült bánki tábor volt, ahová apám jóvoltából, különleges protekcióval sikerült két hétre bekerülnöm. Ez a tábor az elit kommunista vezetők csemetéi részére kialakított, remekül ellátott és sajátos pszichológiai módszerekkel vezetett kiképzőhely volt. A látszatdemokratizmus jegyében mindenkinek volt főnöke, de a piramis tetején egy megszállott pedagógusnő, Elli néni állt, akinek mosolyától már megérkezésem pillanatában sírógörcsöt kaptam és apám lábát átkarolva könyörögtem, hogy azonnal vigyen haza.
Mindenki kapott egy becenévnek álcázott mozgalmi fedőnevet. Én ragaszkodtam a saját nevemhez, ezzel nem kis fejtörést okozva a nekünk parancsolgató ifiknek. Viselkedésünket pontozták, piros és fekete pontokat lehetett kapni, és egyfajta verseny alakult ki a minél több piros pont megszerzéséért. Nálam ez nem számított újdonságnak, mert apám is pontozott minket otthon. Nem tudom, hogy ezősi kommunista találmány volt-e, de engem rettentően idegesített. A bánki tóban is csak gyönyörködhettünk, de nem fürödhettünk, mert állítólag mérgezett volt a vize, viszont a réten olimpiai játékok folytak, s én hátrafelé futásban a harmadik lettem.
E táborokban való kényszerű részvételem végülis arra szolgált, hogy már gyerekfejjel megéljem a proletárdiktatúrából fakadó, úgynevezett makarenkói nevelési elveket, saját bőrömön érezzem a jogok és kötelességek kényszerű fegyelmét és megfelelő módon elidegenedjem mindentől, ami uniformizált, katonás rendben történik. Gyűlöltem a táborokat, gyűlöltem, hogy parancsolnak nekem, gyűlöltem, hogy akolba terelt bárányként bánnak velem, gyűlöltem, hogy még a szabadfoglalkozások is tanári felügyelet mellett zajlanak.
A nyári táborok rideg túlszabályozottsága ugyanakkor ösztönzőleg hatott konstrukciós fantáziámra. Cipőfűzőkből, spárgából bonyolult zsinórrendszereket konstruáltam, és - ennek a kilincsre és a kapcsolóra kötött -zsinórrendszernek a segítségével lámpaoltás után is éghetett a villany a szobánkban. Ha valaki ellenőrizni jött, a kilincs lenyomására a villany automatikusan elaludt.
Konstruktőri buzgalmam később a "civil életben" bajt is okozott nekem. Tizenhárom éves koromban egy hosszú farokkal rendelkező repülőgépet szerkesztettem, majd a végét meggyújtottam és a negyedik emeleti konyhaablakunkból kiengedtem. A gép égő farokkal átsuhant a száz méter széles udvar felett és berepült a szemben lévő Madách téri orvosi rendelő egyik nyitott ablakán. Meggyújtotta a függönyt, majd tüzet fogtak a helyiség bútorai is. Ijedtemben kedvenc helyemre bújtam, a kis WC-be. Tíz perc elteltével szirénázásra lettem figyelmes. Kiosontam a Tanács körúti ablakhoz és kilestem. Láttam, hogy a Gerlóczy utcai tűzoltóságból egymás után kanyarodnak ki a tűzoltóautók a Madách téri rendelő elé. Féltem, hogy ebből óriási botrány lesz. Lett is. Fél óra múltán csöngettek, majd dörömböltek az ajtón. Nem mertem kimenni, egyedül voltam otthon. Szüleim dolgoztak, nővérem, Zsuzsi délutános volt. Apám a Mérleg utcában dolgozott, ezért számíthattam rá, hogy hamarosan hazaérkezik. Így is történt. Megjelent a házmester, a tűzoltóparancsnok, egy rendőr és az apám. Úgy álltak ott az ajtóban, mint egy rögtönítélő bíróság. Kiderült, hogy a rendelőintézet melletti házból valaki észrevette, hogy egy kisfiú a negyedikről égő repülőgépeket dobál ki az ablakon.
Este összeült a családi tanács és úgy döntött, hogy semmilyen ajándékot nem kapok közelgő tizenharmadik születésnapomra. Ez igen súlyos büntetés volt, mert a szülinap szent dolognak számított nálunk, szemben a névnappal, amit nem tudom, miért, de sosem ünnepeltünk meg a családban. Így hát a szülinapomon - július 6-a volt, a nyár kellős közepe - a lesötétített kisszobában az ágyon ülve pityeregtem, egyedül. Ez volt az első igazi bűnhődés életemben.
Marika anyám jóvoltából általános felsőben végre kivettek a napköziből, így a délutánokat, ha egyedül is, de otthon tölthettem. Az ebédet ételhordóban hoztam haza a Mátyás Pincéből, és enyém volt az egész délután ötig, amíg a szüleim meg nem érkeztek. Persze leckét nem írtam, inkább olvastam. Amikor már 5 óra felé járt az idő, kinyitottam egy tankönyvet és a közepébe elhelyeztem egy izgalmas regényt. Szüleim hazaérve csak azt látták, hogy elmélyülten tanulok. Kedvenc olvasmányaim voltak a Huckleberry Finn és Tom Sawyer kalandjai, a Vologya utcája, egy Odesszában játszódó szovjet gyerekpartizán regény. Cooper indiánkönyvei. A Winnettou May Károlytól. A Sándor Mátyás, a Monte Christo grófja, az összes Rejtő regény és az Egri Csillagok. Ezeket olyan sokszor elolvastam, hogy szinte fejből tudtam mindegyiket. Harcokról, csatákról, verekedésekről szóltak és nagymértékben meghatározták akkori viselkedésemet. Állandóan fegyvereken, robbanószereken, különböző gyilkolóeszközökön törtem a fejem, rajzoltam és konstruáltam az újabb és újabb típusokat. Kémtörténeteket találtam ki. Titkosírást készítettem, jeleket, jelszavakat és különböző konspirációs rendszereket eszeltem ki. Módszeresen, több hónapi munkával, több száz gyufaszál végéről levágtam zsilettpengével a foszforfejeket úgy, hogy fa ne kerüljön bele, és elhelyeztem a gyűjteményt egy nagy családi gyufásdobozba. Aztán apám benzin öngyújtójából kiszedtem a benzines vattát és azt is beletömtem. Áthívtam a házban lakó haverokat, hogy legyenek szemtanúi a kísérletnek. Az előszoba kőpadlóján elhelyeztem a bombát, majd meggyújtottam a saját készítésű kanócot. Behúzódtunk a cselédszobába, és becsuktuk az ajtót. Nem telt bele négy-öt másodperc sem, óriási robbanás reszkettette meg a levegőt, majd újabb és újabb durranások következtek, mint az augusztus 20.-ai tüzijátékon. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Sűrű fehér füst dőlt be a kisszobába, marta a szemünket, csípte a torkunkat. Gyorsan kinyitottam a szoba ablakát, és a konyhai ajtóhoz botorkáltam. Ömlött a szememből a könny, taknyom-nyálam egybefolyt. Hősiesen előrenyomultam a konyhaablakig és nagy nehezen kinyitottam. Áradt a füst kifele az ablakon. Féltem, hogy kihívják megint a tűzoltókat, de a füst tíz perc múlva oszlani kezdett. Döbbenten álltunk a folyosón. A frissen meszelt fehér falat a robbanás epicentrumától számítva előbb sűrűbb, majd egyre ritkább fekete pöttyök borították. A benzines vatta fojtása szétvetette a gyufásdobozt, és az ezernyi gyufafej izzó foszforszemcséi beleégtek a falba. Gyönyörű látvány volt. Szebbet el se tudtam volna képzelni. A haveroknak is tetszett, csak éreztem rajtuk, hogy szívesebben surrannának haza, mielőtt a szüleim megjönnek, és kitör a balhé. Nem akartam, hogy elmenjenek, inkább kezébe nyomtam mindegyiküknek egy krétadarabot, és hokedlira, sámlira állva fél óra alatt úgy-ahogy eltüntettük a robbanás nyomait. Egyenként lefedtük krétával a fekete pöttyöket, de a bűzzel szemben tehetetlenek voltunk.
Az átfestés végeztével a srácok elmentek, én meg egyedül maradtam a foszfor bűzében. Az előszobai lakásajtó felé nem mertem szellőztetni, mert féltem, hogy a lakók, akik már ismerték feltalálói tevékenységemet, megérzik a szagot és szólnak a házmesternek, a Reisingernének, akitől amúgy is rettegtem. Úgy döntöttem, hogy a "kutyaharapást szőrével" módszerhez folyamodok: bekentem alaposan zsírral egy tepsit, hagymát aprítottam bele majd jól odaégettem az egészet. A lakást a célnak megfelelő ételbűz árasztotta el, így aztán, amikor a szüleim hazajöttek, a furcsa krétafoltos fal fel sem tűnt nekik. Ezúttal megúsztam.
Mikor nagyobb lettem, apám meghosszabbította a kimenőimet, és én megnövekedett szabadságomat arra használtam fel, hogy módszeresen bebarangoljam a környéket. Nemsokára a belváros minden beugróját, utcácskáját ismertem. A legjobban a terek vonzottak. Akkoriban a főváros minden terének volt saját galerije, és ezek a bandák rivalizáltak egymással. A különböző terek között napirenden voltak a verekedések, hol egyéni, hol galeri szinten.
Engem alig bántottak, mert egyrészt kicsi voltam és nagyon sovány, másrészt vastag szemüveget hordtam. Egyszóval szánandó korcsnak tekintettek a nagyok, akit nem volt nagy dicsőség megverni. Egyszer azért kaptam néhány fülest a Károlyi-kerti galeri főnökétől, csak azért, mert odajártunk a suliból egy kóbor kutyát etetni, amelyik befészkelte magát a szabadtéri színpad széksorai közé. Nos, osztálytársaim rögtön szétszaladtak, amint feltűnt a galeri, és a főnök, miközben zakóját lehúzta, jobbról-balról pofozott. Én ökleimet az arcom elé tartva hátráltam, majd ahogy a zöld kertkapuhoz értem, futásnak eredtem. Dühömben és szégyenemben különböző kínzó- és verőeszközöket eszeltem ki otthon, amivel legyőzhetném a zakós ellenfelet. Persze sose mertem visszamenni arra a térre, sőt nagy ívben elkerültem. A kutyát viszont sajnáltam. Egészen összebarátkoztunk egy hét alatt.
Mivel vékony, sovány gyerek maradtam, apám úgy döntött, hogy sportolnom kell. Mégpedig úszni, mert mint mondotta, az minden testrészt megmozgat. Hét éves koromtól kezdve egészen tizennégy éves koromig reggelente fél hatkor kellett kelnem. A Tanács körúton felszálltam a villamosra, elmentem vele a Marx térig, ott átszálltam a 6-osra és a Margitszigetnél leszálltam. Begyalogoltam a Sportuszodáig, ahol már várt Lia néni, az úszótanár, egy 150 centiméteres hölgy, aki iszonyúan tudott üvölteni.
A sok úszástól se meg nem híztam, se meg nem izmosodtam, de szívós lettem, mint a macska. Csont és bőr, inas, vékony, szemüveges, ekcémás, gátlásos fiú, ez voltam én. Az izomláztól néha csak vánszorogni tudtam, az iskolában pedig elaludtam a fáradtságtól, és ráadásul mindig farkaséhes voltam. Tizennégy éves koromig tartott ez a tortúra télen-nyáron, minden hajnalban.
Amióta apám újraházasodott, helyreállt a családi harmónia. Csak a húgom hiányzott néha. Ezt apám úgy oldotta meg, hogy vasárnap délelőttönként meglátogathattamőt. Jutka húgom akkoriban az Amerikai úton lakott anyámmal és annak újdonsült férjével, Géza bácsival, aki adoptáltaőt. Géza bácsi munkásőrezredes volt, de idő előtt nyugdíjazták mert sikkasztott. Mikor meglátogattamőket, általában egy nagy fotelban ült és pipázott, lábánál óriási farkaskutyája hevert. Próbáltak gyereket csinálni anyámmal, de anyám a terhességét nem bírta kihordani, hat hónaposan elvetélt. Erősen sántított már abban az időben, mivel egyik lába trombózis folytán elmerevedett.
Géza bácsi - ha hitelt adhatok az anyai szónak - igen kulturált volt szexuális téren. Anyám mindig kérdezgetett apámról, de vagy kitérő válaszokat adtam, vagy játszottam a hülyét. Nagy megkönnyebbülés volt ebéd után felugranom és leszaladnom a húgommal a kertbe, ahol egészen két óráig játszhattunk.
Ami anyáméknak nem sikerült, az apáméknak igen. Marika áldott állapotba került. Izgatottan vártuk Zsuzsival az öcsénk születését. Új testvérkénk lesz! Marikát apám bevitte a Kútvölgyi kórházba Hirschler doktor keze alá. Ô számított a kor legelismertebb szülész-nőgyógyászának széles káderkörökben. Emlékszem, egész éjjel nem hunytuk le a szemünket, apám föl-alá mászkált a szobájában. Hajnali 5 óra körül elszenderedtünk, de apánk hangja nem sokkal később felébresztett:
- Öcsétek született! Három kiló negyven deka, Gabinak hívják - közölte az örömhírt boldog, sugárzó arccal. Épp akkor mondták be a rádióban a híreket. A háborús bűnös Eichmannt hajnalban kivégezték Izraelben. 1961. június elseje volt.
Pár nap múlva családostul taxiba ültünk és bementünk a kórházba. Marika anyám lassan jött le a kórház bejáratának széles lépcsőjén, karján a pólyással. Sápadt volt, de mint mindig, fegyelmezett. Apám támogatta a taxihoz.
Mikor megláttam a kisbabát, vörös fejét, ráncos kezét, kissé csalódtam, hogy ilyen kicsi és ronda testvérem lett, ám mégis valami megfogalmazhatatlan büszkeség és melegség öntötte el tíz éves szívemet. Igazi kisöcsém van!
A következő hetekben, hónapokban minden a kisbaba körül forgott. Naponta jártam anyatejért a Keleti Pályaudvar mögé, a Damjanich utcába, mert Marikának elapadt a teje. A tejesüveget lóbálva büszkén trappoltam végig a Dob utcán, hogy mindenki lássa, viszem az anyatejet, kisöcsém van. Testvérünk jóvoltából új értelmet kapott az életünk. Mosogattunk, törölgettünk, bevásároltunk, levittük a szemetet, sőt még mostunk is a régi orosz mosógéppel. A teregetést is ránk bízták és mi boldogan húztuk fel nővéremmel a fregolit egészen a mennyezetig.
Az újdonságok közé tartozott az is, hogy apánk vett egy televíziót. Ez akkoriban még luxuscikknek számított. Komoly harc indult meg a tévézésért, de nekünk Zsuzsival már 1/2 8-kor szigorúan ágyban kellett lennünk. Csak hétvégén, azaz szombaton este maradhattunk fent tovább és nézhettük a tévét, ha olyan volt műsor. A Belfegort, ezt a francia rémfilmet, például nem nézhettük. Nővérem, aki hisztériázásban felülmúlhatatlan volt, esténként sikongó-hörgő hangokat hallatva fetrengett órákon át az ágyban, így rontotta el bosszúból apámék örömét a tévé előtt. Én ebből kivontam magam; hála titkos kis zseblámpámnak, faltam a paplan alatt az izgalmas könyveket.
Az általános iskolát végül 3,5-tel fejeztem be, ami kevésnek bizonyult a gimnáziumi továbbtanuláshoz. Az évzárót az iskola udvarán tartottuk, és emlékszem, mintha kisördög bújt volna belém, annyit rosszalkodtam. Pálfiné az emelvényen állt a tanári kar koszorújában, és láttam, hogy dühösen néz rám. Viháncoltam, nevetgéltem, beszélgettem a körülöttem álló osztálytársaimmal, egyszóval igyekeztem felbomlasztani a rendet.
Amikor véget ért az évzáró és kitódult a nép a nagykapun át a Cukor utcába, mindenki döbbenten állt meg szegény Apáczai Csere János mellszobra előtt. A feje élénkpiros volt a rákent paradicsomszósztól, az orrára tűzött paprika sárgásan virított. Jómagam messziről figyeltem, milyen hatást vált ki művem a tanári karból. Szegény Apáczai Csere János mit sem tehetett az egészről, de én így bosszultam meg a rajtam esett sérelmet és megaláztatást, ami a róla elnevezett iskolában ért.
Pálfiné tajtékzott a dühtől, fennhangon kiabálta, hogy megbünteti a tettest, de én csak vigyorogtam, nekem ez az iskola nem árthatott többé. Büszkén sétáltam haza és csak azt sajnáltam, hogy nincs kinek elmondanom egyedülálló hőstettemet. Ezzel az értelmetlen, magányos bosszúval véget is értek általános iskolai éveim.









Hippitanya a munkásmozgalmi bölcsőben

Miután tizennégy éves koromban befejeztem az általános iskolát, apám kivételesen nem táborba küldött, hanem elhelyezett eladónak a Keravillhoz, mondván:
- Fiam, én már tizenhárom éves koromban gyalog jártam dolgozni. Ha nyaralni akarsz, keresd meg rá a pénzt.
A Kossuth Lajos utcai Keravillba kerültem, én árusítottam a mosó- és hűtőgépeket. Kék címke volt a munkaköpenyemre tűzve: tanuló eladó. Fejből tudtam az összes áru adatait, és az áruház vezetőinek legnagyobb bámulatára meglepő hajlékonysággal bántam a vevőkkel. Még a forgalom is felszökött. Négyórás munkával havi négyszáz forintot kerestem. Szívesen vásároltam volna rajta a Piko vonatkészletemhez való alkatrészeket, de apámnak fillérre el kellett számolnom a fizetésemmel.
- Ne légy olyan felelőtlen, mint az édesanyád volt! - figyelmeztetett. -Majd én elteszem a fizetésedet, és amikor kérsz, adok. Meg kell tanulnod beosztással élned. Egyébként találtam neked egy másik nyári munkát Budakalászon egy termelőszövetkezetben. Gyümölcsöt kell szedni, ládánként fizetnek. Legalább jó levegőn leszel, és ha ügyes vagy, még sok pénzt is kereshetsz.
Kikerültem hát a téeszbe, ahol legalább harminc, nálam idősebb fiú dolgozott. Illetve csak dolgozott volna, ugyanis a harmadik napon nem érkeztek meg a gyümölcsös ládák. Hogy valahogy elüssük az időt, a nagyfiúk mindenféle igaz és kevésbé igaz történetet meséltek a verekedéseikről, csajozásaikról. Én, mint a legfiatalabb, ott kuksoltam a mezőn és hallgattam a vadnak tűnő és pirulásig intim történeteket. Aztán az egyik fickó előhúzott a farzsebéből egy úgynevezett ponyvaregényt. Ez abban az időben tiltott irodalomnak számított.
- Na ezt hallgassátok meg. A tangón vettem, pult alól. Kurva jó. Már vagy százszor kivertem rá a farkamat.
Azzal belefogott a fülledt erotikus regény felolvasásába. A könyv apró részletességgel ecsetelte egy férfi és egy nő szeretkezését. A lélegzetemet is visszafojtva figyeltem, égővörös arccal, tágranyílt szemmel ittam magamba a szavait. Egyszer csak a fickó felnézett, egyenesen az arcomba. Drótkeretes szemüvegemmel úgy festhettem, mint egy nappali bagolyfióka. Felállt, odajött hozzám. Útközben letépett egy marék gazt, és ahogy közelembe ért, a képembe nyomta.
- Te kis seggdugasz, ez nem neked való. Menj innen a francba! Tömd a füledbe ezt a gazt, hogy ne halljad a felnőttek dumáját.
Felálltam, de elbotlottam, mireő a többiek nevetésétől kisérve belenyomkodta a gazt a fülembe.
- Hess innen! Menj, tépkedd a gyomot.
Eloldalogtam, mint egy kivert kutya. Dühömben vadul tépkedni kezdtem a szomszéd földön a derékig érő gazt. Meghagyták ugyanis a téesz vezetői, hogy amíg nem érkeznek meg a ládák, gyomtalanítsunk. Már vagy egy órája buzgólkodtam, az izzadtság a szemembe csurgott, és összekeveredett félig visszanyelt könnyeimmel, de csak mentem, mentem előre és dobáltam, téptem a gyomnövényeket, jó hosszú csíkot tisztítva ki a nagy szántóföldből. Egyszer csak kétfelől is hangokat hallottam a hátam mögül.
- Nézd, a kis girnyó, hogy beindult.
Kiderült, hogy a lebzselők közben megunták a semmittevést, és piszkáltaőket, hogy az elzavart kispöcs úgy tör előre a gazban, mint egy aratógép. Egyre többen figyelték dühös előrenyomulásomat. A falkavezér ezt nem tűrhette tétlen,ő is nekilátott. Az egész társaság versengeni kezdett, ki ér előbb utól engem. Mivel sokkal nagyobbak és erősebbek voltak nálam, a távolság rohamosan csökkent köztünk. Kapkodni kezdtem, már nem minden gyomot téptem ki, és nem oldalra, hanem összevissza hajigáltam.
-Nézzétek már, hogy hajigálja a földet a kis nyikhaj ! - kiáltott fel a falkavezér. - Úgyis behozlak!
S valóban, egyik pillanatról a másikra elhúztak mellettem a lakli kamasz fiúk. Erőtől duzzadó karjaikkal úgy tépték kifelé a földből a gyomokat, mintha fogpiszkálók lettek volna. Én meg leálltam, kifújtam magam, letöröltem a homlokomról az izzadtságot és csak néztem, amint az egyre távolodó versenyzők a szántóföld végére érnek.
Kettőkor megjelentek a téesz vezetői és megdicsérték az egész brigádot. Plusz pénzt ígértek, ha másnap ráduplázunk a teljesítményünkre. Csakhogy én reggelre úgy belázasodtam, hogy felkelni sem bírtam. Minden tagom fájt, rettenetes izomlázam lett. Apám nem engedett többé a téeszbe. Látta, hogy túlerőltettem magam.
A nyári munkák befejeztével egy időre otthon maradtam. A nővéremre bíztak, aki akkor már erősen kamaszodott. Bögyös kis csaj lett belőle, a szomszéd házból átjárt hozzá egy fiú. A lépcsőházban csókolóztak, én meg falaztam nekik.
Aztán kicsaptak minket Gödre, a Fészek-be. A Fészek a Munkás Testedző Egyesületnek, a későbbi Vörös Meteor Egyesületnek volt az üdülőtelepe, régi munkásmozgalmi találkozóhely, kis faházakkal, kiszuperált buszokkal, budival, focipályával, hintával, gyűrűvel, közösségi házzal.
Nappal a parton lebzseltünk, úsztunk, napoztunk, este a tábortűznél szalonnát sütöttünk. Forrásról hordtuk kannával a vizet és petróleummal világítottunk, főztünk.
Zsuzsi és barátnője, Kati voltak a telep legdögösebb csajai, az összes fiú körülöttük zsongott. A Petya volt köztük a legszőrösebb. Alig akadt rajta sima bőrfelület. Egyszer, mikor félmeztelenül elaludt, a kőművesek borotvával majmot figuráztak a szőrös hátára. Nagyon tiszteltük, mert világlátott ember volt, autóstoppal bejárta Európát, és Lee farmerben jött haza. 1965-öt írtunk. Ez volt a rock and roll hajnala.
Aztán ott volt Gyurgyó, egy vékony srác a gyönyörű, szőke hajával, pelyhedző szőke szakállával. Kecses törékenysége, finom arca a klasszikus orosz irodalom hőseire emlékeztetett. Öccse a szemünk láttára fulladt bele a Dunába, egy pillanat alatt elnyelte a víz.
Digó az olasz dzsigoló, épp az ellentéte, barnabőrű, feketehajú, tüzesszemű fiú volt. Nyáronő barnult le elsőnek, és mikor a kellő színmélységet elérte, fehér gitárpengetőt ragasztott a homlokára, és ragyogó fogsorát folytonosan kivillantva járt-kelt, úgy mutogatta magát a telepen.
Bikfic focizott a legjobban és ráadásul hasonlított Paul McCartney-ra. Kati noha korban inkább hozzánk illett, belészeretett. Bikfic, aki ujjai köré csavarta a nőket, a töltöttgalamb Katit csak megmosolyogta. Katiba egyébkéntőrülten belezúgtam. Ô volt az első nő, akibe szerelmes lettem. De hát tizennégy éves, vézna, pattanásos, szemüveges kisfiú lévén nem volt esélyem egy tizennyolc éves focibajnok, rocksztár-alteregóval szemben.
Bencéékkel ferdén szemközt egy szép faházban lakott a Schwarz cirkuszos família. A családfőre, Lajos bácsira, mint régi akrobatára, oroszlánszelídítőre és volt illegális kommunistára bízták azidőtájt a Magyar Állami Cirkusz igazgatását. Felesége Frici néni, Marika anyám barátnője volt. Középső gyerekük, Schwarz pedig az én legjobb barátom. Remekül tornászott és pocsékul tanult. Annyira összebarátkoztunk, hogy mint két testvér, egy ágyban aludtunk. Frici néni egy ízben, míg mi mélyen aludtunk, kirakta kérgesre szutykosodott lábunkat az ablakba, hogy a veterán kommunisták szemrevételezzék a látványt. Attól a naptól kezdve lefekvés előtt aző felügyelete mellett kellett lecsutakolnunk magunkat.
Frici néninél szigorúan fél tízkor volt a lámpaoltás. Ha Schwarzcal meg akartuk toldani a napunkat egy két órával, akkor kénytelenek voltunk a faház ablakán át kimászni, a sötétben elosonni a petróleumlámpa fényénél kártyázó, beszélgető felnőttek mellett, majd futva belevetni magunkat a parti fák sötétjébe. Egy ízben, mikor hazafelé osontunk, dudorászást hallottunk a szabadtéri zuhanyozó felől. Schwarzcal laposkúszásban megközelítettük az építményt, és láttuk, hogy egy nő fürdik ott pucéran. Paradicsom néni volt az, aki vörös hajáról kapta mozgalmi becenevét. Csöcsei a hasáig lelógtak. Hangosan szuszogott, mi meg mozdulatlanul hasaltunk ott és bámultuk az óriási, szőrös muffját, amely dzsungelként
sötétlett a teliholdas éjszakában.
A Schwarzon kívül volt még egy jó barátom, a Mitya. Családjával egy leselejtezett buszban laktak a telep felső részén. Mitya zenét tanult, hegedült és járta a természetet. Nem közösködött a telepi gyerekekkel, nagyon gátlásos volt. Velem néha lejött a partra, vagy a focipályára, de akkor is külön ült és rögtön kitalált valamit, hogy visszamehessen. A buszban érezte jól magát.
Zajlott az élet a telepen. Napközben bömbölt a rock and roll a parton, a focipálya mellett, de a közösségi házban is, amit magunk közt csak kultúristállónak neveztünk. Beatles, Rolling Stones, Kings, Who, Animals, Doors: Schwarz hosszú hajú bátyja Levis Strauss farmerében hordozható magnójának jóvoltából a legjobb, legfrissebb nyugati rock and roll zenét szolgáltatta. A telep magját alkotó veterán kommunisták elhűlve tapasztalták, hogy csemetéik körében egy új mozgalom, a hippizmus csírái bontakoznak ki. Tehetetlenek voltak. Nyaranta a mintegy 25-30 főből álló fiatal csapat, nyugatimádatával, kapitalista zenét hallgató semmittevésével, hosszú, mocskos hajával, kopott, rongyos-foltos farmerjével masszívan ellenállt minden okos szónak, meggyőzésnek. Hiába hívtak minket közös tereprendezésre, vagy a hősök emlékművénél való megemlékezésre, mi inkább a falu kocsmájába jártunk sörözni, vagy felkapaszkodtunk a Dunán fölfelé vontatott uszályok valamelyikére, és felvontattattuk magunkat a gödi strandhoz. Ott aztán beugrottunk a vízbe és kiúsztunk a partra, majd a Strand vendéglőnél bevágtunk néhány sört. Mindig volt aprópénz nálunk, kis zacskóban az oldalunkon, a fürdőgatyába befordítva.
Pénzzel amúgy nem voltunk bőven eleresztve, ezért esténként elmentünk kukoricát, paradicsomot, gyümölcsöt lopni a földekre. Néha megkergettek minket a parasztok, ilyenkor egy ideig inkább kezdetleges pecabotjainkkal sneciztünk. Ezeket a kis halakat meg kellett pucolni, paprikás lisztben meghempergetni és forró zsírban kisütni. Estére fejedelmi lakoma készült belőle.
Pestről, illetve Pestre stoppal jártunk, vagy ha az nem sikerült, akkor lógtunk a vonaton. Nyári életünk maga volt a nomádősközösségi hippi élet a magyar munkásmozgalmi bölcső kellős közepén.
Nővérembe, a Zsuzsiba egy nyáron szerelmes lett Gurguly. Szemmel láthatóan udvarolt neki, és mindenki, mármint az összes fiú kíváncsian leste, mi lesz ebből. Bikfic is kezdte viszonozni Kati érzelmeit. Ez nagy lelki fájdalmat okozott nekem. Sokszor búslakodtam egyedül a focipálya szélén, távolról figyelveőket, amint hevesen csókolóznak. Annak viszont, hogy Zsuzsi összejött Gurgullyalőszintén örültem. Irigylésre méltó,őszinte, naiv szerelem született köztük, ahogy az a nagy romantikus regényekben meg van írva.
Nekem csak kalandom akadt, ráadásul egy szeplős, magas lánnyal, Erzsivel, aki nem is volt az esetem.
Egyik este Erzsi átjött hozzám, és noha a haverjaim ott aludtak szerteszét a szobában, mi összebújtunk és mindent csináltunk egymással, csak azt nem. A leginkább azt élveztük, hogy tejet vettünk a szánkba és egymás szájába töltögettük csókolózás közben. Szegény haverjaim keservesen vergődtek a matracaikon, sőt egyikük másnap reggel be is olvasott nekem, hogy mekkora disznó vagyok.
Ekkor történt az is, hogy a Schwarzcal meg a kis Luigival beúsztunk egy uszályra és felmentünk egészen Felsőgödig. Egy rendőr motorcsónak azonban kiszúrt minket és leállítatta az uszályt. Már alkonyodott. Mi elbújtunk az olajos hordók mögé, de csak idő kérdése volt, hogy megtaláljanak. Óriási pofonokat kaptunk. Belöktek a csónakba és irány Budapest. Itt nem engedtek azonnal szabadon, hanem elvittek először a Margitszigethez. Végig kellett asszisztálnunk, míg a rendőrök azzal szórakoztak, hogy fényszóróval kergették a parton szerelmeskedő párokat. Este 11 körül kiraktak minket a Szabadság híd pesti hídfőjénél.
-No, most tűnés haza, fiúk! – mondták röhögve.
Ott álltunk a város közepén egy szál fürdőgatyában, nyakig olajosan, késő este, és azon töprengtünk, hogy fogunk visszajutni Gödre. Frici néni már biztos aggódik értünk. A 49-es villamossal elmentünk a Marx térig, onnan a 3-sal ki a külső Váci útra. Éjjel 1 körül el is értünk a Megyeri csárdához. Stoppolni próbáltunk, de három, olajos, fürdőgatyás kamasz nem nyújthatott valami bizalomgerjesztő látványt az éjszakában. Végül egy váci cementszállító kocsi állt meg. Szédületesen vezettek, mert fuvaronként fizettékőket. Húsz perc alatt eljutottunk Gödre. Beosontunk a házba és lefeküdtünk. Sehol egy lélek. A telep apraja-nagyja, mint később kiderült, a parton volt, és azt találgatták, vajon hol, mikor fulladtunk bele a Dunába.
Hajnaltájt, mikor belefáradtak a keresésbe, nyugovóra tértek és meglepődve tapasztalták, hogy mi édesdeden alszunk az ágyunkban. Óriási botrány lett. Töredelmesen bevallottunk mindent, s a telep vezetősége úgy döntött, hogy egy hónapra kitilt minket. Kénytelen-kelletlen a kis Luigihoz költöztünk, mertő a telepen kívül lakott. Mikor letelt a büntetésünk, visszaköltöztünk Frici nénihez.
A gödi fészekbe még hosszú évekig kijártam és erről csak úgy huszonöt éves korom felé szoktam le. Aztán, ahogy érdeklődésem kezdett megváltozni, és már nem elégített ki a gödi társaság, na meg a még mindig élő veteránok szúrós tekintetéből is elegem lett, szép lassan elmaradoztam.


Tiszteletbeli galeritag

Az általános iskola elvégzése után a Nyár utcai MÜM 31-es Iparitanuló Iskolába kerültem villanyszerelőnek. Én voltam magasságban hátulról a második a tornasorban. Nálam véznább és alacsonyabb már csak a Veréb volt, aki tüdőbetegségen esett át, azért lett olyan satnya.
Az iskolában rendszeresen alkalmazták a testi fenyítés módszerét. Főképp a kémiatanártól, Tokajitól féltem. Hátulról, teljes erővel sújtott le a fejünkre az ökle, ha hangoskodtunk óra alatt. Csendben, nyugodtan kívánta lebonyolítani flörtjeit a kémiaszertárban, mialatt mi dolgozatainkat írtuk. Egyszer épp akkor lépett ki a szertárból, amikor én a Krehóék viccén elröhögtem magam, és úgy megütött, hogy három napig fájt a fejem. Alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Csak engem bántott, mert a Krehóéktól félt. A jól megtermett parasztgyerekek beígérték neki, ha valamelyiküket megüti, este megvárják és agyonverik. Bosszút forraltam Tokaji ellen.
Kifigyeltem, hogy minden flörtje után megszomjazik és iszik egyet a nyomókútból. Óra alatt kiosontam és egy bordásfejű kulccsal megnyitottam a nyomókút alatti biztonsági csapot. Kipróbáltam: a víz olyan sugárban tört felfelé, hogy kimosta a mennyezetből a vakolatot. Ez jó lesz, gondoltam, és visszasurrantam. Osztálytársaim éppen távköpő versenyt rendeztek, így aztán senki sem vett észre, legalább is azt hittem. A kicsöngetés előtt öt perccel hallottuk, hogy kicsapódik a szertár ajtaja. A hölgy távozott, mindenki a helyére futott. Vártuk Tokajit. Faarccal ültem a padban és erősen füleltem. Óriási üvöltést hallottunk, majd Tokaji berontott, felsőtestén csurom víz volt a ruha. Egyik szeme bedagadt. Azt hittük, megvakult. Megijedtem. Borzalmas káromkodások közepette sorba állított minket a folyosón, le-föl sétált előttünk és ordított. Én csak azt figyeltem, ahogy a résnyire szűkült szeme körül hogy válik lilára a vöröslő folt.
- Tanár elvtárs, orvoshoz kéne mennie!
- Kuss, Szemüveg, kuss! - bődült el. - Ki az a rohadt szemét, aki így kibaszott velem? Gyávák vagytok mind, nem vállaljátok, amit csináltatok. Ezért írásbeli dolgozat lesz a jövő héten, és attól függ mindenkinek az osztályzata.
Krehóék, akik amúgy is bukásra álltak kémiából, nagyon megijedtek. Egyikük hangja megszólalt a sor elején.
- Tanár elvtárs, én láttam, amikor a Szemüveg óra alatt kiment az osztályból.
- Igaz ez, Szemüveg?
- Jelentem, igaz, kimentem brunyálni.
- De az ívókúthoz nem nyúltál?
- Jelentem, nem – hazudtam.
Tudtam, ha bevallom tettemet, kirúgnak a suliból. Akit az ipari tanuló suliból kivágtak, azt már sehova sem vették fel, mert alacsonyabb fokú iskola, amelyik átvette volna, nem létezett.
A tanár maradék fél szemével a szemembe nézett. Én álltam a pillantását, erőt adott annak a tudata, hogy igazságtalan volt hozzám. Sokáig néztünk farkasszemet.
- Tudom, hogy te voltál - mondta, majd hátralépett, bele a tócsába. - Most pedig oszolj, menjetek a francba!
Attól kezdve soha többé nem kokizott le, de nem is hívott ki felelni, mindig hármast adott.
Az eset után osztálytársaimban némi tisztelet ébredt irántam, amit az is jelzett, hogy a nagyszünetben senki nem kezdett ki velem. Tetszett nekik a merészségem, olyannyira, hogy az osztályba járó galerifőnökök, Kuki, Gecse és Misi a barátságukba fogadtak. Kisebb szívességeket tettem nekik, megírtam a leckéiket, kijavítottam házifeladataikat, ennek fejébenők védelmet biztosítottak nekem. Szabadon sétálhattam minden folyosón, sőt az idegen WC-kbe is bemehettem brunyálni, senki sem mert hozzám nyúlni.
Kuki, a Szabadság téri galeri egyik alfőnöke volt, és pontosan szemben lakott az Amerikai Nagykövetséggel. Néha meglátogattam, hogy segítsek neki megírni a leckét. Ahányszor csak kinéztem az ablakon, és megláttam az Amerikai Nagykövetség ablakait, nagy izgalom fogott el. Úgy éreztem, ez már kémkedés. Többnyire minden ablak el volt függönyözve, és a redőnyök is le voltak eresztve. Mintha valami titkos központ működött volna ott. Hosszú leskelődéseimet mindössze egyszer koronázta siker, amikor egy férfi ablakot nyitott, nagyot nyújtózott, ásított, majd újra becsukta az ablakot. Kuki sose értette, mi érdekeset találok a számára unalomig ismert ház megfigyelésében.
- Gyere, menjünk le inkább a térre. Megtanítalak verekedni.
A kis tér közepén öregek sakkoztak a kőasztaloknál, a homokozóban gyerekek játszottak, a szélső padoknál tíz-tizenöt magunk korabeli fickó snúrozott.
- Ô a Szemüveg - mutatott be Kuki és jelentőségteljesen körülnézett.
Senki sem szólt, tudomásul vették, hogy Kuki védelme alatt állok. Negyvenkét kilómmal amúgy sem látszottam számottevő ellenfélnek. Kuki kiválasztott a bandából egy nála másfél fejjel magasabb fickót és lassan körbetáncolta. A többiek félkörben helyezkedtek el és biztatták a langalétát.
- Gyerünk, Ló, csapd meg! Ne hagyd magad!
Kuki úgy ugrált körülötte, mint egy balett-táncos. Fel-felszökkent a levegőbe, ily módon egy magasságba került a fejük, és mint a villám, kettőt bepancsolt, nem ököllel, csak úgy lazán, hiszen barátságos meccsről volt szó. Így kócolta Kuki vagy öt percen át a Ló fejét, úgyhogy az már szédelegni kezdett. Végül leeresztette a karját és csak állt. Ez jelezte a játék végét. De Kuki még nem volt fáradt, sőt most érezte magát igazán elemében. Rám szólt:
- Gyere Szemüveg gyakorolni, de a kukkolódat tedd le, mert összetöröm!
A galeritagok harsány röhögése közepette akkurátusan letettem drótkeretes szemüvegemet a padra, órámat lecsatoltam, zsebre vágtam, és beballagtam a tér közepére. A szájam teljesen kiszáradt, hunyorogtam, úgy éreztem, mintha meztelen lennék. Kuki - a nálam fél fejjel magasabb fickó - úgy ugrált körülöttem, mint egy szöcske. Felugrottam egyszer-kétszer én is, megpróbáltam eltalálni, de Kuki félrehajolt. Nem ütött, csak félrehajolt. Egy perc múlva már alig kaptam levegőt, lábam, karom mintha ólomból lett volna. Összegörnyedtem, leguggoltam a földre. Röhögtek. Kuki elém állt és cukkolni kezdett:
- Na, mi van, fatökű, ennyi volt?
Elöntötte agyamat a vér. Elrúgtam magam a földről, és egyenesen Kuki gyomrát céloztam meg a fejemmel. Telibe találtam. Felborultunk. Kuki bebicsaklott a fájdalomtól, de azért sikerült rám ülnie, és bal kézzel a földre nyomta a fejemet.
- Aljaskodunk, pimaszkodunk?!
Szájam, orrom, szemem tele lett földdel. Végső kétségbeesésemben összevissza hadonásztam és véletlenül elkaptam Kuki tökeit. Jól megcsavartam. Hatalmasat üvöltött és felugrott, majd hirtelen összegörnyedt a fájdalomtól. Kihasználtam az alkalmat és felpattantam. Egészen hazáig loholtam, közben dühömben, megalázottságomban végigbőgtem az utat. Másnap Kuki barátságosan hátba veregetett és visszaadta a padon felejtett szemüvegemet.
-Jól van, tökös, lesz még belőled valami. Ne szarj be!
Kukiban volt valami meglepő melegszívűség és költői romanticizmusra való hajlam. Mindig az igazságért harcolt és sosem tűrte, hogy engem bántsanak. Persze azért felhasznált, amikor Gecsével rivalizált.
Gecse egészen másféle ember volt. Okos és csöndes fiú, értett ahhoz, hogy kell az emberekkel bánni. Ô volt a Klauzál téri galeri főnöke. Igazi szépfiú, dús szemöldök, keskeny, egyenes orr, finom csontozatú arc, nagy barna szem, tökéletesen fésült és vágott haj, széles váll, keskeny csípő, kissé ó-láb és hullámzó, szinte lebegő mozgás. Elegánsan öltözött, mindig fehér ing, hozzá nyakkendő, öltöny, a lábán fényesre suvickolt, vágott orrú, barna bőr félcipő. Gecse után megfordultak a nők az utcán. Alain Delonra hasonlított, férfiasabb kiadásban. Két szemöldöke összeért középen, s így még feltűnőbbé tette mandulavágású szemét. Lágy, lassú, szinte álmodozó mozgása alapján senki nem gondolta volna, milyen pompás reflexei vannak, és milyen gyors.
Egyszer Kuki megkért, hogy guggoljak le Gecse mögött a folyosón. Én ezt vonakodva bár, de megtettem. Kuki megbökte Gecsét, aki átesett rajtam. Rögtön felpattant, átlépett a hátamon, és a kezét szinte látni se lehetett, amikor villámgyorsan, jobbról-balról lekevert két óriási fülest Kukinak. Kuki feje, a fülétől lefele egyből bevörösödött. Ijedten léptem hátra. Gecse egy rántással megigazította zakóját és felém fordult. Szeme résnyire szűkült, ajka megfeszült. Igen halkan, szinte suttogva mondta:
- Szemüveg, ez még egyszer ne forduljon elő, világos!?
- Igen - hebegtem.
Nem volt vitás előtte, hogy megbántam a bűnömet.
- Na jól van, - szólt nagyvonalúan -, a suli után velem jöhetsz a térre. Talán politika is volt részéről e kegy, mert így leválasztott kissé Kukiról.
A Nyár utcából hazafelé éppen útba esett a Klauzál tér, de én mindig kikerültem. Féltem a galeritól, akik belekötöttek a járókelőkbe, verekedtek, erőszakoskodtak. Sötétedés után pedig jobban tette mindenki, ha messze elkerülte a teret. De így, Gecsével egészen más volt a helyzet.
- Ô a Szemüveg. Adjatok neki egy kesztyűt!- intett a fiúknak.
Jó félórát kellett pofozkodnom, bokszolnom, de főként védekeztem. Úgy bedagadt a kezem, hogy alig tudták lehúzni rólam a kesztyűt.
- Jól van, most hazamehetsz. Holnap folytatjuk - adta ki a parancsot Gecse, és én vörösre dagadt kezekkel kullogtam haza. Büszke voltam magamra, de apámnak azt hazudtam, hogy a falvésésben erőltettem meg a kezemet.
Suli után nap mint nap lejártam verekedni. Lassan már nemcsak védekeztem, hanem vissza is ütöttem. Gecse remek tanár volt, megtanított arra, hogy sose veszítsem el a fejem.
Egy alkalommal vérző fejű srác rohant be a térre:
- Fiúk, megvertek a Szabadság téren. Gecse felállt. - Gyerünk!
Zavarba jöttem.
- Te nem jössz, mehetsz haza.
Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt fájt, hogy nem tekintenek a galeri tagjának, pedig területileg közéjük tartoztam, hiszen a Madách házban laktam. Mégis örültem, hogy nem kell Kukival szembekerülnöm. Másnap a suliban észrevettem, hogy Kuki feje tele van kék-zöld foltokkal. Gecse sértetlennek látszott.
Az elektrotechnika tanár jóvoltából, aki hátraültetett az utolsó padba, padtársam lett Misi, a 190 centi magas, csupa csont, csupa ín srác. Éppen az ujjszögelést gyakorolta borotvaéles tőrével. Szétterpesztett ujjai közé a padba szurkálta kétélű, 20 cm-es pengéjét.
- Próbáld ki te is, Szemüveg. De vigyázz, ha mellé szúrsz, levágod az ujjadat. Ma fentem meg.
Elkezdtem szép lassan. Misi figyelt, majd úgy a tizedik dobás után rám szólt:
- Gyerünk, gyorsabban! A kezem beremegett. Misi megállapította, hogy ez még nem megy nekem. Kirántotta a tőrt a kezemből és villámgyorsan folytatta a játékot. A pengét szinte nem is láttam, úgy táncolt az ujjai közt. Vagy harmincszor végigjárta az öt ujját, egyre gyorsabban és gyorsabban.
- Mit szólsz, jó, mi?! - vagánykodott. - Tudod, ez egy dobótőr, én magam egyensúlyoztam ki úgy, hogy átfordulás után mindig a penge kerül előre. Jó húsz méterről is belevágom egy tíz centis körbe.
Kissé hitetlenkedtem. Jó késdobáló voltam, de ezt azért túlzásnak tartottam. Látta az arcomon, hogy kételkedem.
- Nem hiszed? -- faggatott egyre hangosabban.
- Hiszem, ha látom - válaszoltam. Megdühödött.
- No ide süss! Felállt az utolsó padra, meglendítette a tőrt. Óriási süvítés, majd a penge rezegve állt bele a táblába a tanár feje mellett. Kelemen, az elektrotechnika tanárunk megdermedt, holtsápadt lett. Torkán akadt a szó. Olyan csönd támadt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Misi komótos léptekkel kiment a tőrért, kihúzta a táblából és az inge alatt rejtőző tokba dugta, majd vállon veregette a még mindig halálra vált tanárt.
- Nem kell megijedni, tanár elvtárs, tudok én célozni, csak Szemüveg okoskodott. Muszáj volt megmutatnom neki. Kelemen harsány üvöltéssel jelezte, hogy magához tért:
- A szünetben mindketten velem jöttök az igazgató elvtárshoz! És most kaptok egy egyest elektrotechnikából. Hozzátok ide az ellenőrzőt!
Az osztály fölhördült. A magatartás mégiscsak más, mint az elektrotechnika. Kollár, a legnagyobb pofájú srác az osztályban felpattant:
- Ez nem igazságos, tanár elvtárs, mert...
- Kuss - ordított rá Kelemen.
- Kapd be a faszomat - ordította vissza Kollár .
- Mit mondtál!? Hozd ki te is az ellenőrződet!
Mindhármunknak bevésett egy egyest. Kollár ahogy visszaért a padhoz, félhangosan megjegyezte:
- Nyald ki a seggem!
Kelemen toporzékolt.
- Gyere vissza azonnal! Hozd ki az ellenőrzőt!
Még egy bunkót bevésett Kollárnak. Az meg csak állt, nézte a két jegyet. Tudta, hogy mindennek vége, el fogják húzni elektrotechnikából. Higgadt nyugalommal felnézett és hangosan, tagoltan vágta Kelemen arcába leírhatatlan véleményét.
Kelemen egy szót sem szólt, csak kitépte az ellenőrzőt Kollár kezéből, és beírt neki még két elégtelent. Így Kollár egyetlen órán négy egyest kapott elektrotechnikából, anélkül, hogy felelt volna. S abban a pillanatban kicsöngettek. Mindenki fellélegzett.
A tanár intett a Misinek meg nekem, hogy menjünk vele. Kollár kőszoborként állt a tanári asztal mellett. Hangtalanul zokogott. Mindnyájanőt néztük, de Kelemen ügyet sem vetett rá. Nagy bőrtáskájába pakolta az asztalon fekvő könyveit, tollait, jegyzeteit. És akkor Kollár mint egy megszállott, odaugrott az asztalhoz, kitépte Kelemen kezéből a táskát és a nyitott ablakhoz rohant vele. Kilógatta az utca fölé:
- Kihúzza az egyeseimet vagy nem?
- Szó sem lehet róla!
Puff, a tanár táskája kiröpült a második emeleti ablakból. Tollak, papírok, könyvek, szóródtak szanaszét belőle, mert Kollár ügyesen megperdítve, egészen az utca közepéig hajította.
- Dögölj meg! - foglalta össze Kollár és felszegett fejjel kivonult az osztályból. Kelemen köpni-nyelni nem tudott, még rólunk is megfeledkezett. Kollár után rohant. Misivel egymásra néztünk.
- Ezt megúsztuk - állapítottuk meg szinte egyszerre.
Később kiderült, hogy Kollár összeverekedett a folyosón Kelemennel, de az akkora pofont adott neki jókora lapátkezével, hogy a fiú legurult a lépcsőn, majd hazarohant.
Másnap az apja, egy jólmenő maszek szűcs, bejött az igazgatóhoz, és fél órán át tárgyaltak négyszemközt. Hogy miben egyeztek meg pontosan, sosem került nyilvánosságra, de Kollár attól fogva nem járt elektrotechnika órára, mégsem rúgták ki a suliból.
Az osztálynapló azon az emlékezetes napon ott maradt az asztalon, és a szünetben zsilettpengével kivakartuk Kelemen egyeseit, az ellenőrzőinket pedig elégettük, magyarul elvesztettük.
Év végén Misivel együtt átmentünk elektrotechnikából. Én hármassal, Misi kettessel, mert hármasra írtam meg a dolgozatát. Kelemen nagy fejmosást kaphatott az igazgatótól, mert sosem firtatta az osztálynaplóból eltűnt egyesek sorsát. A történet azzal végződött, hogy Misi hálából meghívott magukhoz Hűvösvölgybe.
Misi szülei Beszkárt dolgozók voltak, anyja vezette az 56-os villamost, apja volt rajta a kalauz. A hűvösvölgyi végállomástól néhány száz méterre laktak egy sötét szobakonyhás szolgálati lakásban. Misi, akit rendszerint kicsaptak a szabadba játszani, igazi Tarzanná vált. A Hűvösvölgyet és környékét úgy ismerte, mint senki más. Tudott minden kis zugot, mélyedést, búvóhelyet, és mint a majom, úgy kúszott fel a fákra. Elhajította a tízméteres kötéllel ellátott kis vasmacskáját, az beakadt valamelyik fa koronájába, aztán már lendült is. Én eléggé féltem a mutatványtól, de nem akartam lemaradni és összeszorított foggal követtemőt. Mikor földet értem, ujjaim szétálltak, a kötél elszorította az ereket. Misi hümmögött, aztán néhány lapulevéllel és hánccsal tért vissza, majd bekötözte a kezemet.
Hazafelé Misi elkísért a villamos végállomásáig. Egy építkezésre előkészített grundon haladtunk át, amikor sivító, hurrogó hangot hallottam közvetlen a fülem mellett. Misi berántott egy kőrakás mögé.
- Ezek a reptériek, nyolcas anyával csúzliznak minket.
Előrántott inge alól egy nagy csúzlit, a zsebéből meg egy marék anyacsavart. Jó fél méterre kihúzta a centi vastag tejgumit, majd felpattant a kőrakás mögül, célzott és lőtt. Visszaguggolt. Óriási üvöltés jelezte, hogy talált. Ezt többször megismételte. Mindig talált, úgy, hogy a félkörben közeledő öt főnyi csapat megtorpant. Misi felállt.
- Adjátok meg magatokat, seggfejek!
Ahogy kikukucskáltam, láttam, hogy ellenségeink leeresztik a csúzlijaikat és felénk közelednek. Misi halkan leszólt:
- Szemüveg, szedd össze gyorsan az anyákat, és dugd a zsebedbe. Elfogyott a lőszerük. Most már közelharc lesz.
Mire az öt srác odaért, szinte mindent összeszedtem. Misi úgy állt a kőrakás tetején, mint valami görög harcos. Kihúzta övéből félelmetes dobókését, a pengéje megcsillant a napfényben.
- Van valami hézag, srácok? Na most szépen, egyenként átadjátok a csúzlikat Szemüvegnek.
Intett nekem, és én - bár féltem kissé -, határozott léptekkel odamentem hozzájuk, és a fiúk kezembe nyomták a csúzlijaikat. Csodálkoztam, hogy miért hagyják lefegyverezni magukat, hiszen többen vannak, mint mi.
- Most az egyszer lekophattok, de többé ne sompolyogjatok erre, mert fül nélkül fogtok hazamenni! - kiáltott Misi, majd leugrott a kőrakásról és odalépett a fiúkhoz, orruk elé tartva a tőrét. - Világos? Lekopni!
Támadóink eloldalogtak. Az egyik halkan valami olyasmit mormogott, hogy a csúzlijaikat adjuk vissza, mertők csinálták és ez így lopás. Misi egy szempillantás alatt a hátára ugrott, mint egy béka, s a földre rogyasztott fiút szó szerint beletaposta a porba. A többiek meg sem mertek mukkanni. A szövegelő srácnak betörhetett az orra, mert ömlött a belőle vér. Ordított és bőgött. Odaugrottam Misihez:
- Hagyd már! - kérleltem és félre akartam rántani.
- Kuss! - mordult rám, de lelépett mozdulatlan áldozatáról s odaszólt a többieknek: - Most az egyszer elvihetitek. Mozgás! Társai felemelték az elalélt fiút a porból és kezénél, lábánál fogva elvonszolták.
- Meg kellett leckéztetniőket - magyarázta Misi.
- Hogyhogy nem szálltak szembe velünk, hiszen többen voltak?
- Hallottak már rólam, egyébként meg a reptériek gyáva szarok, láthattad. A vitorlázó reptéren letámadják az egyedülálló csajokat.
Még sokszor kijártam Misihez. Megkedveltük egymást. Ô nem is főnök volt, hanem magányos farkas, akitől mindenki félt a környéken.
A Hűvösvölgy egyébként divatos hely volt az öngyilkosok számára is. Egyszer rábukkantunk egy akasztott emberre az erdőben, a régi lótemető mellett. Nyelve kilógott, feje kék volt és tele döglegyekkel. Még soha életemben nem láttam akasztott embert, és csak álltam a fa alatt, le sem bírtam venni a szememet a látványról.
Misi, aki mindig gyakorlatias szellemű fiú volt, azt javasolta, maradjak ott,ő addig elszalad rendőrért. Nem álltam rá. Kiröhögött.
- Ne foss be, Szemüveg, ez már kimurdalt.
Hiába győzködött, nem akartam kettesbe maradni vele. Végül otthagytuk a hullát és hazasiettünk. Misi bevágott két nagy szelet zsíros kenyeret, de engem hiába kínált, mert egyre csak azt az üreges szemű, kilógó nyelvű hullát láttam magam előtt. Végül bementünk a rendőrségre, ahol Misivel pontosan lerajzoltatták a helyszínt és az odavezető utat, engem pedig hazaengedtek.
A Nyár utcai ipari tanuló iskolába két napot jártunk egy héten, négy napot pedig mesterünk irányításával gyakorlati munkával töltöttünk. Dolgoztunk a Csepeli Vas- és Fémművekben, a Csokoládégyárban, a Beloianniszban. Szereltünk villanyt többemeletes bérházakban, óvóhelyeken, padlásokon, új társasházakban.
Első munkahelyemen, a Csepeli Vas- és Fémművekben rögtön a nagyolvasztóban kezdtem, a 75 tonnás daru villanyszerelői mellett.
- No öcsi, hozd ide az ellenállást - szólt egyik nap a szerelő.
Néztem jobbra, balra sehol egy ellenállás. Fönt álltam a hídon, 40 C° melegben. Alattunk a fortyogó vas, a forró levegő és a sok mérges gáz egyenest felénk szállt. A szerelő odajött, megcibálta a fülem.
- Hát nem látsz a szemedtől? Itt az ellenállás! - mutatott egy jó 50 kilós guruló vasszekrényre. Nem sokáig maradtam az öntödében, mesterünk egy hét után leváltott. Erős keménykötésű parasztfiút tett a helyemre. Bántam, mert tél volt és ott nem kellett fázni, sőt még védőitalt is adtak, annyi szódát és tejet ihattunk, amennyit akartunk.
A Csepeli Vas- és Fémművek egész területén több kilométeres kábelcsatornák húzódtak a föld alatt, és a falakból kiálló vaskonzolokon karnyi vastag elektromos kábelek feküdtek. Ezeknek a cseréjét bízták ránk, tanulókra. Húsz méterenként fel kellett állnunk, vállunkra venni a 20-20 kilónyi, szuroktól ragacsos kábelt, aztán vezényszóra elgyalogolni vele kilométereket. Reggel hattól délután kettőig tartott a robot. Egy-egy kemény munkanap végén alig bírtam hazavánszorogni: remegtek a lábaim.
Volt az osztályunkban egy Husi nevű srác. 120 kilójával és bivaly erejével fél kézzel felemelte az 50 kilós egyengetőlapot úgy, hogy csak a hüvelykujját dugta be az oldalsó lyukába. Egyszer viccből megfogta a csuklómat és megtekerte. Vaskesztyű - mondta röhögve. Két hétig sajgott utána a bőröm. A kábelhúzásnálő járt előttem, így a rám eső 20 métert is simán elhúzta. Nekem csak igyekeznem kellett utána.
Husit mindenki lenézte az osztályban, mert az esze lassan forgott, de kikezdeni nem mert vele senki, mert ha valakit elkapott, annak ép csontja nem maradt. Én, a leggyöngébbek egyike és magasságban hátulról a második, összebarátkoztam vele. Én voltam az ész,ő az erő. Egyszer Husi azzal állt elő:
- Gyere, Szemüveg, mutatok valamit.
Pufajkája zsebéből egy fekete, dobozszerű tárgyat húzott elő, aminek elején és végén egy-egy tükör csillogott.
- Hát ez meg mi? - kérdeztem - csak nem periszkóp? Minek ez neked?
- Majd meglátod, gyere - mondta.
A szakik épp vitatkoztak valamin, leállt a kábelhúzás, 2 óra volt.
- Most van a műszakváltás, siessünk - sürgetett Husi.
Benyomultunk a férfi WC-be, aminek a hátsó fala közös volt a női zuhanyozóval. Husi az ajtóhoz parancsolt.
- Tartsd nyitva a szemed, és ha jön valaki, jelezd! - mondta és súlyát meghazudtoló fürgeséggel felugrott a harmadik budi WC deszkájára, majd megkapaszkodott a tartályban. Aztán szeméhez illesztette a periszkópot, és a tartály fölött fúrt lyukra helyezte:
- Hú öregem, micsoda didik! Micsoda muffok - áradozott a WC-deszkán egyensúlyozva. Nyilván a látványtól, de a furcsa, ágaskodó tartástól is egészen kivörösödött és megizzadt. Jó két-három percig élvezkedett, majd lemászott.
- Most te jössz - bíztatott és kezembe nyomta az izzadtságtól síkos periszkópot. Felcsimpaszkodtam, de nem értem el a lyukat. Husi felemelt, én pedig derékszíjammal a WC-tartály lefolyócsövéhez csatoltam magam. Kissé kényelmetlen volt a helyzet, de legalább mindkét kezem szabaddá vált. Szememhez illesztettem a periszkópot és a kifúrt lyukra helyeztem. A gőzben, sárgás lámpák fényében harminc-negyven nő zuhanyozott. Láttam én már épp elég meztelen csajt a gödi telepen, mikor belestünk éjjel a Schwarzcal a faházak ablakán - de ez a látvány megdöbbentett. A feszes, telt keblek, izmos, barnára sült combok, kemény, kerek popsik látványa helyett idős és kevésbé idős, fáradt munkásnők szappanozták, mosták löttyedt csöcsüket, ráncos hasukat, munkától göcsörtös, visszeres lábukat. Csak néha tűnt fel egy-egy izmos, érett testű nőstény. Ilyenkor bizsergést éreztem a lábaim közt.
- Na, vége a gyereknapnak, most én jövök - közölte Husi és leakasztott a WC tartályról. Attól fogva rendszeresen jártunk műszakváltáskor a klotyóra, és lassan megismertük a zuhanyozó nőket, sőt némelyiket azonosítottam is a HÉV-en vagy a gyárkapunál, munkába menet. Kissé zavart, amikor láttam, hogyan búcsúznak el a gyártelepen más üzemegységnél dolgozó férjeiktől. Zavart, hogy mindennap látomőket meztelenül, ésők nem tudnak róla. Szégyelltem magam, hogy erekcióim tárgyai, merevedéseim kiváltó okai ott ülnek velem reggelente a HÉV-en, fecsegnek, vihorásznak, beszélgetnek, majd a kapuban szeretetteljes csókot váltanak férjükkel.
Husi ebből kimaradt, egyrészt mertő gyalog járt, másrészt meg kiröhögött volna nyámnyila érzelgősségem miatt. Egyik nap közöltem vele, hogy nem megyek többé a WC-leshelyre. Könyörgött. Tudta, hogy az osztályból sokan elmennének vele leskelődni, de másnap beárulnák a brigádunkban és nevetség tárgyává tennék mindenki előtt. Összekötött minket Husival, hogy mindketten szüzek voltunk, míg az osztály jó része fennhangon vagánykodott a suliban, hogy hány nővel volt hétvégén. Persze a történetek fele sem volt igaz, de mi Husival mindig áhítatosan hallgattuk a kiszínezett történeteket.
Végül abban maradtunk, hogy még egyszer és utoljára elmegyünk a klotyóra, de én csakőrködöm, nem mászom fel kukkolni. Így is történt. Én az ajtónál figyeltem, Husi meg már vagy húsz perce lihegett fönt a WC-tartályon, amikor hirtelen óriási robaj hallatszott. Beugrottam a fülkébe. Husi a földön feküdt, kezében a komplett WC-tartály. A falból ömlött a víz. Az eset a női zuhanyozóban is feltűnést kelthetett, mert dörömbölés és káromkodás hangjai szűrődtek át. Felnéztem a falra és megrémültem. Egy női fej kukucskált befelé a félméternyi nyíláson.
- No, megálljatok, szólok a férjemnek, és aprófát hasít belőletek, szarházi lurkók! - rikácsolt egy negyvenöt év körüli, keményarcú nő. Becsaptam az ajtót és usgyi. Rohantunk Husival az öltözőbe. Összekapkodtuk civil motyónkat és csak úgy munkásruhában iszkoltunk ki a gyárból. Másnapra mindketten beteget jelentettünk.
A nyári szünetben stoppal utaztam a Balatonra, és két kelet-német turistalány jóvoltából végre tizenhat évesen megtörtént, aminek meg kellett történnie. A sátrukban töltöttem néhány napot, végül úgy kifárasztottak, hogy egy szép hajnalon, mígők aludtak, én angolosan távoztam.
Harmadéves lettem. 1967-et írtunk. Hajnalonta ötkor keltem és loholtam a Dob utca és a Síp utca sarkán lévő Villamosipari Vállalathoz, hogy felvegyem az aznapi munkát. Kocsmákba, éttermekbe küldtek ki apróbb javításokra. Egy kocsmában a pult alatt szereltem épp egy hűtőszekrény elrohadt kábelét, amikor életemben először találkoztam az antiszemitizmussal.
Két idősebb ember borozgatott, és apró részletekbe menően ecsetelte, hogyan akasztottak 1944-ben zsidó gyerekeket, hogyan erőszakoltak meg zsidó lányokat s lőtték a Dunába a zsidókat. Persze halkan folyt a diskurzus, a kocsma szinte üres volt, s engem nem vettek észre a padlón. Hirtelen félelem költözött belém, valami olyasfajta érzés, amit azelőtt sohasem tapasztaltam. Attól féltem, ha ezek a fasiszták észreveszik, hogy kihallgattamőket, biztosan agyonvernek. Az a húsz perc, amíg megitták fröccseiket, több órának tűnt. Remegő lábakkal kászálódtam ki a pult alól. Aznap képtelen voltam többet dolgozni, inkább hazamentem és jól kibőgtem magam.
A suliban viszonylag békésen folyt az utolsó év, leszámítva a sok összezárt kőműves villanyszerelő, festő, esztergályos tanuló aggasztóan növekvő tesztoszteronszintjét, mely szinte tapintható feszültséget eredményezett. Az egyre elsöprőbb erejű kollektív gerjedelem végül áldozatot is követelt, méghozzá a büféslány személyében, aki nyakba akasztható fatálcájáról zsemlét árult meg poharas tejet. Jó kis csaj volt, csöcsös-bögyös, húsos szájú, tizennyolc-húsz év körüli forma. Egyik nap a nagyszünet utáni órán kivágódott az ajtó, és a kisírt szemű büféslány kíséretében berontott az igazgató.
- Na mutassa, kik voltak benne.
A lány hüppögött, zsebkendőjével törölgette a könnyeit. Mindnyájan felálltunk. A diri végigvezette a lányt a padsorok közt, de az hirtelen zokogógörcsöt kapott és képtelen volt kiválasztani közülünk a bűnösöket. Később kiderült, hogy a nagyszünetben vagy húszan körbefogták, a sarokba szorították és néhányan megerőszakolták. A tetteseket sosem kapták el, mivel a lány képtelen volt felismerniőket. Az igazgató dühöngött. A következő héten fabódét ácsoltatott a folyosóra, és kis üvegablakon át lehetett csak vásárolni. Két nyugdíjas asszony lett a büfés.
A túlfűtött szexuális légkör következő áldozata magyartanárnőnk volt, nem is egészen ártatlanul. A csupa csont nő egyik nap vékonyka gerezd seggével felült a tanári asztalra, két pipaszár lábát átvetette egymáson, mit sem törődve azzal, hogy ettől szoknyája a combjáig felcsúszott, látni engedve bugyijának rózsaszín színét. Ebben a pozitúrában feleltette valamelyik bamba osztálytársamat, akinek a szeme majd kiesett, és persze meg se tudott mukkanni. Egyest kapott. Ugyanígy járt még vagy négy-öt kölyök, egyikük sem tudta, hová fordítsa a fejét, csak vörösödött, nyeldekelt, csuklott. A tanárnő egyre kihívóbb pózokba vágta csontvázszerű testét, s így tette föl a bonyolultabbnál bonyolultabb kérdéseket. Persze mindenki egyest kapott. Mint eminens diák, jelentkeztem, hogy kimennék felelni. Furcsállotta, de kihívott. Minden kérdésére tökéletes választ adtam, mire abbahagyta a csábítást és megkérdezte, mit olvastam mostanában.
- Jelentem, tanár elvtársnő, Sigmund Freud Szexuálpszichológiai tanulmányait - mondtam.
- Ez tiltott könyv, honnan van meg neked? - kérdezte.
- Tanár elvtársnő, bevallom, a tangón vettem, pult alól.
- Miért olvasod ezt a könyvet?
- Mert választ keresek a szexuális problémáimra - jelentettem hivatalos hangon. Többen felnyerítettek.
- A Szemüvegnek szexuális problémái vannak, hahaha - csapkodták az asztalt.
- Neked? Azzal a kis kacsanyomorítóddal? Milyen problémáid lehetnek? - heherészett Pataki, aki a legszőrösebb, legférfiasabb srác volt az egész osztályban és a legtávolabbra tudott köpni. Ezt rögtön be is mutatta, és megvetése jeléül óriási turhát eresztett meg felém a harmadik padból, de én időben hátraugrottam. A turha a táblára kenődött.
- Csend! - üvöltött fel a tanárnő. - Pataki, hozza ki az ellenőrzőjét és törölje le azt a gusztustalan nedvet.
Pataki hajlongva, piruettezve libegett ki a táblához és halk dudorászás közben letisztította a mocskát az ellenőrzőjével. Sorra kitépett belőle egy-egy lapot és az összegyűrt lapokat szétszórta. Visszatáncolt a helyére. A tanárnő felém fordult.
- Szóval milyen problémái vannak, Szirtes? - Jelentem, tanár elvtársnő, azt nem merem elmondani. Az osztály mint valami méhkas, felbolydult:
- Na mondd el, Szemüveg... Ne hülyéskedj... Mondd el...
A tanárnő elpirult, mindenki várta, mi lesz ennek a vége. A srácok tovább idétlenkedtek. Cukkoltak.
- Biztos a tanárnőről - dobta be az egyik.
- Kapd be a farkam - kiáltottam oda. Ôrjöngő taps és nevetés tört ki. A tanárnő elvörösödött.
- Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét - parancsolt rám.
Miközben beírta az intőt, szövegét fennhangon szótagolta is dühében:
- Ne-mi szer-vét ét-kezés-re aján-lotta fel! A fiúk eközben térdükkel felemelték a padokat és szoros félkörívben kordont vontak a tanári asztal köré. Ez már nyílt rebellió volt. A tanárnő felnézett és elsápadt.
- Mit akarnak? - kérdezte rémülten.
- Tanárnő, húzza ki az egyeseket! Maga is tudja, hogy ez nem volt igazságos, mondta határozottan Pataki - Addig nem engedjük ki az osztályból, amíg ki nem húzza.
Feszülten néztük a nőt, aki ijedten állt a katedrán. Jó fél perc is eltelhetett így pisszenés nélkül. A tanárnő lassan, mintha ólomból volna a keze, felemelte a tollát és kihúzta az egyeseket. A padsorok szétnyíltak éső kirohant az osztályból.
- Ezért még megfizetnek, mind! - kiáltotta és bevágta az ajtót.
Nem mindegyik óra ígérkezett ennyire izgalmasnak. Az oroszórán például rendszeresen unatkoztunk. Az oroszt egyébként senki sem vette komolyan, és rajtam kívül senki nem is értette. Általában én írtam meg a többiek dolgozatát, amíg a tanárnő – fiatal, csinos teremtés - magunkra hagyott. Ô is tudta, hogy reménytelen feladatra jelölte ki a sors, hisz némelyikünk még magyarul sem tudott igazán.
Egyik napon a szokásosnál is jobban unatkoztunk Misivel a hátsó padban, és éreztük, hogy valamit tennünk kell. A tanárnő pulóvert kötött, a többiek is piszmogtak. Egy régi orosz lemezről gyönyörű pravoszláv egyházi énekek szóltak. A tanárnő néha felállt és felrakott egy újabb lemezt. Egyszer csak odasúgta nekem Misi, akinek a keze ezúttal be volt kötve, mert valamelyik késszúró játéka alkalmával levágott a kisujjából egy darabot:
- Fogadjunk, hogy nem mered kinyitni a poroltót!
- Hülye vagy? Naná hogy nem.
- Csak egy másodpercre, kicsavarod, becsavarod. Kapsz egy százast!
Száz forint óriási pénz volt. Tudtam, hogy Misi nagyzol, szegényebbek voltak, mint mi. Minden fillért hazaadott a szüleinek.
- Tudod mit, először kinyitod te egy pillanatra, aztán én. Aki majrézik, az fizet - ajánlottam. Misinek sem kellett több. Ragadozó vadként lekúszott a pad mögé, és odalopózott a falra szerelt poroltóhoz. Felnyúlt, de nem érte el a nyitócsavart. Amikor a tanárnő lemezt cserélt, Misi nyugodtan felállt, letépte a plombát, és csavart egyet a nyitón. A készülék pöffent egyet, kis fehér por lökődött ki a torkolaton. Rögtön elzárta és visszaült a helyére. A tanárnő nem vette észre a dolgot, a kis porfelhő hamar elült. Néhányan a közelben lévők közül köhécseltek, de mindenki csak vigyorgott. No, most jövök én, gondoltam. Odasétáltam a poroltóhoz, nem kellett kúsznom, mint Misinek, mert a tanárnő nem figyelt oda. Egy csavarintás. A fene! Átszakadt a menet. Csavartam volna vissza, de hiába. Pillanatok alatt valóságos porfelhő takart be mindent. Kitört a pánik, üvöltözés hallatszott mindenfelől. Csak hangokat hallottam, hiszen fél méternél távolabbra nem lehetett látni. Mindenki köhögött, fuldoklott.
Letéptem a falról a készüléket, amelyből még mindig sistergett kifelé a por és az ajtó felé rohantam. Kirúgtam az ajtót és kihajítottam a vastartályt a folyosóra. Az meg csak forgott körbe és befújta, beterítette az egész folyosót. Leszaladtam a lépcsőn, ki az utcára. Az osztály ablakait már kitörték, vagy kinyitották, fehér porfelleg gomolygott az utcán a második emelet magasságában. Az egyik átjáróház kapuja alá futottam és onnan figyeltem a fejleményeket. Nem tudtam, mitévő legyek. Éreztem, hogy nem léphetek így le, hisz én csináltam a balhét. Annyira kapart a torkom, hogy először is bementem a sarki kocsmába és ittam egy korsó sört. Úgy néztek rám, mint egy földöntúlira. Fehér volt az arcom, a hajam, a ruhám, a szemüvegem.
- Beleestem a lisztbe - mondtam a csaposnak - kérek egy korsóval.
- Csak meg ne keljen a hasadban a tészta - röhögött a csapos.
Mindenki vele nevetett. Pár perc múlva két osztálytársam lépett be a kocsmaajtón.
- Hát ma mindenki beleesett a lisztbe? - álmélkodott a csapos.
- Na, mi van, fiúk? - kérdeztem.
- Áll a bál. Mindenki takarít, még a diri is. De nem tudják, hogy te voltál, mert a porban semmit nem lehetett látni. Legjobb, ha visszajössz, és te is beállsz takarítani. Az a legkevésbé feltűnő - érvelt Gecse.
Ittunk még egy pár korty sört és visszamentünk. A bejárati lépcsőtől kezdve centis porréteg fedett mindent. A lépcsőházat, a korlátokat, a folyosót. A tanteremben vagy öt centi vastagon állt a por. Mindenki söpört, lapátolt az igazgató irányításával.
- Fiúk, ha mindent szépen rendbe raktok - hadarta -, nem lesz nagy balhé. Házon belül elintézünk mindent. Nem akarom, hogy kijöjjenek a tűzoltók, amíg nincs rend. A készülék meghibásodott! Világos?
Egyetértően bólogattunk. Hamarosan patyolattiszta lett minden. Tudtunk mi dolgozni, ha közös érdekünk úgy kívánta.
- Szirtes, holnap reggel 8-ra legyen az irodámban, az apjával már beszéltem közölte a diri. Valaki mégis beköpött, gondoltam. Nincs mit tenni, ezt már nem úszom meg szárazon. Husi odajött hozzám. Hátba veregetett, majdnem elestem.
- Ide figyelj, a faterom tűzoltó. Gyere ki hozzánk, meg tudjuk vele bundázni a dolgot - mondta, és óvatosan, hogy senki se lássa, szétnyitotta a kabátját. Az üres poroltó ott feszült a hóna alatt. Akkora darab fiú volt, hogy fel se tűnt a készülék a kabátja alatt. Elrohantunk. Irány Csepel. Szerencsére az apja otthon ápolta a kiskertjüket.
- No, mi van, Szemüveg, csak nincs valami baj? – egyenesedett fel a papa a sövényvágóollóval a kezében, mikor meglátott minket. Töredelmesen bevallottam mindent. Husi apja a fejét vakargatta.
- Hát nem könnyű eset. Hol a poroltó?
Husi előhúzta a kabátja alól. Apja elismerően füttyentett. Szakavatott mozdulatokkal szétcsavarozta a készüléket.
- Az igazság az, hogy magától egy poroltó nem szokott kinyílni. Babrálgatta kicsit a szelepet. Felcsillant a szeme:
- Hacsak, hacsak!... Na, gyertek velem a parancsnokságra, kicseréljük ezt a ketyerét és felveszünk egy jegyzőkönyvet. Te, Szemüveg, elhoztad a poroltót a tűzoltósághoz, mert az óra alatt kinyílott és kiürült. Azért hoztad be, hogy igazolást kérj arról, hogy a poroltó magától hibásodott meg. Ez lesz a jegyzőkönyvben. Világos?
- Világos - lelkesedtünk Husival.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egy óra múlva már a Főtér melletti kocsmában söröztünk. Zsebemben volt az igazolás, kezemben a poroltó. Visszamentem a Nyár utcába. Szerencsére még nyitva volt a suli. A portásnak átadtam a készüléket és lelkére kötöttem, hogy jelentse reggel a dolgot a dirinek. Otthon, mielőtt apám belekezdett volna a prédikációba, orra elé tettem a tűzoltóság igazolását. Elolvasta többször is, a pecsétet is megnézte:
- Miért kellett neked a csepeli tűzoltóságra menned, amikor itt van szemben a Gerlóczy utcai tűzőrség?
Apámnak sosem tudtam hazudni. Elmeséltem neki mindent, ahogy volt. Azt is, hogy Husi apjához fordultunk segítségért.
- Ügyes - mondta. - No, mindegy, holnap reggel bemegyünk az igazgatóhoz, de te egy szót se szólj. Ne feledd, ha ebből az iskolából kirúgnak, sehova sem tudlak már betenni. Azt akarom, hogy tisztességes, jó szakember váljék belőled. Olyan szakma legyen a kezedben, amivel a világon mindenütt meg tudsz élni. Erre te egyik balhét csinálod a másik után. Még egy ilyen húzás és leveszem rólad a kezem. Elmégy albérletbe, ahhoz még hozzájárulok, és beállsz segédmunkásnak valahova. Itt az ideje, hogy megállj a talpadon, elvégre már tizenhét éves vagy. Én ennyi idős koromban ...
- Tudom, tudom - szakítottam félbe - gyalog Óbudára, felmostad a konyhát, már a könyökömön jön ki.
Másnap 8-kor megjelentünk az iskolában. Apám az igazgató irodája előtt megfogta a karomat.
- Te itt vársz! - parancsolt rám - El ne mozdulj! Értetted?
Bólintottam. Gondoltam, talán jobb is így. Ha Kollár apja elintézte a dolgot a dirivel, az én apám miért ne. Nem telt bele tíz perc, nyílott az ajtó, és zord ábrázattal kilépett rajta apám és a diri.
- Az igazgató elvtárssal abban állapodtunk meg, hogy most az egyszer kivételt tesz, amíg a tűzrendészeti vizsgálat lezárul. Nem rúgnak ki az iskolából, megúszod egy igazgatói rovóval. De még egy botrány, és röpülsz - foglalta össze apám a lényeget.
- Szirtes, most menjen a munkahelyére, a mestere már várja. Viselkedjen rendesen - mondta a diri.
- Tudod, fiam - kezdte útközben a lelki fröccsöt az öreg - én sosem engedhettem meg magamnak, hogy komiszkodjam, mert számított a fizetésemre a család. Kissé el lettél kapatva. Az én hibám. De mostantól másképp lesz. Nem mehetsz le a térre, hanem iskola után rögtön hazajössz, és minden este kikérdezem tőled a leckét.
Utamra bocsátott, én meg mentem a mesteremhez villanyt szerelni.
A mesternek nem kerülte el a figyelmét, hogy amíg az erős parasztfiúk egy óra alatt 8-10 méter betont is kivéstek, én csak 2-3 métert. Inkább rámbízta a konnektorok, kapcsolók, lámpatestek bekötését. Irigykedtek is rám a többiek, olyannyira, hogy Kollár nem bírta tovább, és egy alkalommal kihúzta alólam a létrát.
- Szemüveg, kapaszkodj a szigszalagodba! - röhögött, én meg lezuhantam. Csúnyán lehorzsoltam a kezem, de nem tört el semmim. Leporoltam magam. Kollár verekedésre készen, ökölbeszorított kézzel, boxoló állásban várt.
- Ezt még megkeserülöd - vetettem oda és folytattam a munkámat. A mester a munkaidő végén megdicsért és félrehívott.
- Örülök, hogy ilyen jól dolgozik, Szirtes. Meg is mondtam az apjának. Ô ugyanis minden este fölhív és érdeklődik az előmenetele felől - árulta el nekem és barátságosan hátba veregetett.
Másnap hajnalban gyalog igyekeztem új munkahelyünk, a Csokoládégyár felé, ki a Közvágóhídra. A fiúk füttyögtek a villamosból.
- Gyerünk, Szemüveg, szaporázd, mert lemaradsz!
- Mi van, nem telik jegyre, Szemüveg?
- Na, csipkedd magad, apuskám, mert leszid a mester bácsi, ha elkésel!
Én pedig szedtem a lábam, keserűszájízzel. Tényleg spóroltam. Ugyan nem olyan nemes okból, mint annak idején apám, hanem mert kinéztem magamnak a bizományiban egy amatőr filmfelvevőgépet. Fotózni már régen fotóztam egy Pajtás géppel, sőt apám néha kölcsönadta aző féltveőrzött Kievét. Egyszer megmutattam apámnak is a képeket. Csodálkozott, hogy miért kell galambokat fényképezni egy korláton, ráadásul harminc különféle pozícióban, s ezen olyan hosszasan értetlenkedett, hogy megsértődtem, és többé nem mutattam meg neki semmit.
A Csokoládégyárban már az utolsó napunkat töltöttük. Kész voltunk, néhány apróságot kellett kijavítani csupán. A mester felküldte Kollárt meg két fiút a második szintre, hogy a mennyezetre felgipszelt MM falvezetéket néhány ponton erősítsék meg. Kollár a létra tetején matatott a vésővel meg a kalapáccsal, mikor csöndben mögé osontam és meggyújtottam alul a kabátját. Olyan hevesen vésett, hogy észre sem vette. Már javában lobogott hátán a kabát, deő csak vésett rendületlenül. Azt hihette, azért izzad, mert kimelegedett a munkában, és a homlokát törölgette. Én előrelátóan megtöltöttem egy meszesvödröt vízzel s megkavargattam. Egyszer csak felüvöltött, eldobta a vésőt, a kalapácsot, majd ellökte magát a faltól. Leugrott a létra tetejéről és kapkodta le magáról a ruhát. Zutty! Egy vödör meszes víz telibe találta. Szeme szája tele lett, prüszkölt.
- Fordulj meg - üvöltöttem. A maradék fél vödör tartalmát a hátára öntöttem. A láng elaludt. Kollár a szemét dörzsölte, és káromkodott. A háta csendesen füstölgött.
- Várj, kapsz még - mondtam, azzal felkaptam a slaugot és jó fél méterről az arcába céloztam. - Ki kell mosni a meszet pofádból, nehogy begyulladjon.
- Menj a fenébe, rohadt szemét! - üvöltötte. Tocsogott a vízben, tehetetlenül.
- Inkább megköszönnéd, hogy eloltottalak, seggfej. Mindig számíthatsz rám - mondtam komolyan. A mester meghallhatta, hogy valami zűr van a felső emeleten, mert megjelent. Mögötte felsorakozott az egész osztály.
- Mi történt? - kérdezte.
- Mester elvtárs, Kollár kabátja meggyulladt, és el kellett oltanom jelentettem.
- Hogyan történt? - kérdezte.
- Nem tudom. Tőle tessék megkérdezni - mondtam.
- Hogyan történt?
Kollár lehajtotta a fejét, egy mukkot sem szólt. Tudta, hogyha beköp, engem kirúgnak, és akkor agyonverem, hiába erősebb nálam. A mester - öreg, rutinos róka lévén - érezve, hogy itt valami revánsról van szó, ezért így szólt:
- Remélem, nem kell ezt az esetet jelentenem az iskolában, ugye?
- Nem kell, mester elvtárs - nyögtük ki egyszerre. Ezzel az ügyet le is zártuk.
Az egyik nagyszünet végén Gecse félrehívott:
- Ide figyelj, Szemüveg, bukásra állok matekból. Ha elhúznak, kirúgnak. Segíts!
- Mégis, hogyan?
- Kimész helyettem felelni!
- Megőrültél? Kiszúrja a vén kecske.
- Dehogy szúrja ki, teljesen vak és szenilis.
- Jó, próbáljuk meg - mondtam.
A WC-ben korommal finom, vékony bajszot festettünk az orrom alá. Ezután félrefésültem a hajam, éppen úgy, mint Gecse, és felvettem zakóját,ő meg az én szemüvegemet. Így mentünk be az osztályba, ahol én aző helyére ültem,ő meg az enyémre.
- Gecse, jöjjön ki felelni! - nyöszörögte a tanár, aki már hetven körül járt, és csak szánalomból engedték tanítani. Szipogott. Vaksin hunyorgott tíz dioptriás szemüvegén át abba az irányba, amerre minket sejtett.
Hármasra lefeleltem. Nem akartam túl jó jegyet szerezni Gecsének, nehogy feltűnő legyen a dolog. Még a hangomat is elváltoztattam és Gecse hányaveti, hanyag mozgásával mentem a helyemre. A nézőközönségnek nagy megerőltetésébe került, hogy el ne röhögje a műsort. Mindenki tudta, mi a tét, és Gecsétől féltek. Az óra véget ért, Gecse átment. Nagy volt az örömünk, de feltűnt, hogy matek tanárunk kicsöngetés után Kollárral pusmog valamit a folyosón.
Sejtésem beigazolódni látszott, pár hét múlva vizsgálat indult, hogy kiderítsék, miképp sikerült Gecsének lefelelnie matekból. Kollárra gyanakodtam, és ezt el is mondtam a többieknek. Egyik külső munkánk alkalmával kérdőre vontam Kollárt a többiek előtt.
- Ide figyelj, geciláda, te köpted be, hogy kimentem Gecse helyett felelni?
Kollár tagadta. Még ma sem vagyok biztos abban, amit a harmadik pofon után végül bevallott az osztálynak. Tény, hogy ekkora már mindnyájan kifűztük bakancsainkból a fűzőt és segítségével jó szorosan - kezénél-lábánál fogva bekötöztük egy pad alá. Ott lógott egész éjjel. Száját betömtük, hogy ne tudjon üvöltözni, és otthagytuk. Másnap reggel, mikor kinyitottuk az öltözőt, savanykás szag csapta meg az orrunkat. Kollár összehugyozta magát, de még élt. Kissé furdalt a lelkiismeret, vajon nem tévedtem-e abban, hogy Kollárt gyanúsítottam meg a többiek előtt. Másnap suli után ott várt a házunk kapuja előtt.
- Most leszámolunk, Szemüveg!
Zsebembe csúsztattam a kezem s megmarkoltam újonnan szerzett bokszeremet, amit egy fűtőtest forgatócsapjából készítettem. Klassz, kemény fémből készült kis szerszám volt, tudtam, ha állon vágom vele Kollárt, összetöröm az állcsontját. De Kollár váratlanul a torkomnak ugrott, nekilökött az árkád egyik oszlopának és a földre tepert. A kezemet elő se bírtam venni a zsebemből. Erősebb volt nálam. Rám feküdt és dögönyözött. A házmesterünk vetett véget a bunyónak, a Reisingerné. A jó száz kilós hozzám mindig nagyon morc özvegyasszony most megjelent egy söprűvel és jól eltángálta Kollárt.
- Takarodj innen, disznó kölök! - üvöltötte és jobbról-balról lekevert neki egy fülest a seprű fejével. Kollár megijedt és elszaladt. Én meg csak álltam és szipogtam.
- Na, sipirc föl! - adta ki az utasítást Reisingerné és belökdösött a kapun.
A következő héten mesterem megkereste apámat és azt tanácsolta, hogy sürgősen helyeztessen át egy másik iskolába, mert hamarosan ki fognak rúgni a matektanár átverése miatt. Apám érezte, hogy cselekednie kell, és haladéktalanul felhívta egy régi elvtárs-ismerősét, aki a Művelődési Minisztériumban dolgozott. Este leült az ágyam szélére. Békés volt, nyugodt, de nagyon szomorú.
- Ide figyelj, fiam! Beszéltem egy ismerősömmel. Kapsz egy utolsó lehetőséget. Áthelyeztetlek Kispestre egy elekroműszerész szakközépiskolába. Egy év alatt különbözeti vizsgát teszel a szakmádból és megtanulnod az első három év középiskolai anyagát. Vállalod?
Tetszett a kihívás.
- Rendben van, papa. Nem fogsz bennem csalódni. Ígérem!
Ez egyszer komolyan is gondoltam.



Fekete tea

Apámék kitalálták, hogy arra az egy hónapra, amíg meg nem kezdem a tanulmányaimat új iskolámban, elküldenek Moszkvába. Marika anyám egyik jó barátnőjének mezőgazdasági tanácsos volt a férje,ő intézte a Szovjetunió és Magyarország közötti mezőgazdasági cikkek kereskedelmét. Velem egykorú fiával, Mérei Gabival hamar összebarátkoztam. Úgy tervezték, hogy autóval indulnak szolgálati helyükre, Moszkvába és engem is magukkal visznek.
Egy szép napon be is ültünk az akkor luxuskocsinak számító, diplomáciai rendszámú, 2600 köbcentis Toyotába. Barátom felváltva vezetett a papájával. Gabi nálam jóval erősebb testalkatú fiú volt, és aki ránézett, tizennyolc évesnek gondolhatta. Estefelé értünk Varsó külvárosába, és én elaludtam az anyósülésen. Hátul Gabi papája szunyókált. Arra ébredtem, hogy egy élesebb fékezésnél bezuhantam az ülés alá.
Varsóban a magyar diplomáciai kirendeltségen töltöttük az éjszakát és másnap hajnalban indultunk tovább Moszkva felé. A Szovjetunió határán, mivel diplomata rendszámú autóban ültünk, szó nélkül átengedtek minket. Érezni lehetett, hogy egy nagyhatalom területére léptünk. Sugárzott a magabiztosság minden katonából.
Órákon keresztül száguldottunk nyílegyenesen Moszkva felé. Az út a látóhatár egébe torkollott; több száz kilométert megtettünk egyetlen kanyar nélkül. Ekkor értettem meg, miért nem sikerült sem Napóleonnak, sem Hitlernek bekebeleznie az országot.
Estefelé megálltunk egy kis faluban. Míg Gabi és apukája elmentek megkeresni előre lekötött szálláshelyünket, én kiszálltam a kocsiból, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaimat. Beálltam egy közelben álló kék faházacska eresze alá, hogy ne ázzak bőrig. Átláthatatlan sötétség vett körül, és zuhogott az eső. Egyszer csak mozgást észleltem, sőt valami hozzáért a karomhoz. Ijedtemben akkorát ugrottam, mintha darázs csípett volna meg. Egy tizenhat év körüli lány állt oda mellém, nagy kendőbe burkolózva. Csak kis fitos orra és nedves, szőke, göndör hajtincsei kandikáltak ki a kendő alól. Ô is nagyon megijedhetett, óriási kék szemével meredten bámult rám. Latba vetettem folyékony orosz nyelvtudásomat:
- Nem tudsz itt valami melegedő helyet, kocsmát, vagy ilyesmit?
Csak a fejével intett nemet és riadt tekintetével továbbra is úgy nézett rám, mintha egy égből pottyant földönkívüli lennék.
- És olyan helyet se tudsz, ahová elmehetnénk táncolni? – faggatództam tovább.
Ettől még jobban megijedt és hevesen rázta a fejét. Meg sem mert mukkanni. Hiába kérdeztem a nevét, meg hogy mit csinál itt este az esőben, megnémult. Zavarba jöttem, nem tudtam, hogy oldjam fel az ijedtségét. Magam is egyre gátlásosabbá váltam, csak álltam ott az esőben lehajtott fejjel, a bakancsom egyre jobban átázó orrára meresztve tekintetem. Ô sem szólt. Így álldigáltunk vagy jó tíz percig. Eszembe jutott, hogy talán soha életemben nem fogom viszontlátni ezt a gyönyörű lányt, éső sem engem. Mintha megérezte volna, mire gondolok, közelebb húzódott, odabújt hozzám. Izgalomtól remegve átkaroltam a vállát és magamhoz húztam. Nem ellenkezett sőt, szorosan hozzám bújt. A vizes, nedves ruháinkon keresztül is éreztem meleg testét és tejillatú leheletét. Reszkető ajkakkal közelítettem cseresznyepiros, hamvas szájához. E pillanatban fényszóró hasított a monoton, sötét zuhogásba, s mi szétrebbentünk. Méreiék érkeztek vissza értem. A lány, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt. Még láttam felsejleni formás kis bokáját, hallottam egyre távolodó, cuppogó fapapucsát, s örökre eltűnt az életemből.
Másnap ismét kora hajnalban keltünk útra, hogy estére Moszkvába érjünk. A fővárostól már jó negyven kilométerre piros táblák jelezték, hogy ellenőrző ponthoz érkezünk, lassítanunk kell. Megálltunk, iratainkat átnézték, majd kérdőre vontak, miért álltunk meg húsz kilométerrel előbb. Elcsodálkoztam, honnan tudhatják, hogy pár percre tényleg kiszálltunk a dolgunkat elvégezni, hiszen a végtelen rónaságon egy teremtett lélek sem volt látható. Meg is kérdeztem oroszul a katonát, aki rejtélyesen elmosolyodott.
- Mi mindent tudunk és mindent látunk! Előttünk nincs titok! - válaszolta.
Méreiék az egyik legnagyobb moszkvai épületben laktak. Ilyen sztálinista, szocreál luxuspalota csak három épült akkoriban, az egyik az Ukrajna szálló volt, a másik két monstrum pedig a diplomáciai testületeknek volt fenntartva. Külön szobát kaptam. Lefürödtem, megvacsoráztunk. Gabi szülei udvariasan érdeklődtek, mivel szeretném eltölteni az időmet Moszkvában.
- Sokat szeretnék sétálni, csavarogni és fotózni.
-Tudod, itt nem nagyon szeretik, ha a külföldiek fényképezgetnek - figyelmeztetett Gabi apja. - Ha bármi gondod van, azonnal hívd fel ezt a számot. Ez a magyar követség - mondta és a kezembe nyomott egy névjegyet. - Gabinak sokat kell tanulnia, mert előkészítőre jár egy komoly egyetemre, úgyhogy nem sok időt tudtok majd együtt tölteni, maximum az estéket, amikor végzett már a tanulással. De tudsz te jól oroszul, és futárútleveled is van, komolyabb bajod nem eshet - nyugtatott meg Gabi papája.
Gabi barátom tanácsára magammal hoztam Magyarországról két Illés nagylemezt és két farmernadrágot. Ezeket aző segítségével el is adtuk a Kalinyin proszpekten, és annyi rubelt kaptam értük a nepperektől, hogy azonnal dúsgazdag lettem. Első dolgom az volt, hogy vásároltam egy tükörreflexes Zenit fényképezőgépet és egy cigarettadoboz méretű "kémfényképezőgépet", amibe keskeny filmet lehetett fűzni.
Elhatároztam, hogy módszeresen bebarangolom ezt az óriási várost. Reggelenként, amikor Gabi az előkészítőre, apja pedig dolgozni indult, nekivágtam a fotósétának. Főként házakat fényképeztem, de néha titokban embereket is. Olykor rám szóltak vagy intettek, hogy ne fényképezzek. Előfordult, hogy megijedtem és elszaladtam.
A fotózásaim során rendszeresen megállítottak és igazoltatottak a rendőrök. Elkérték az útlevelemet, majd egy telefonfülkéhez mentek, felhívtak valakit és bediktálták az adataimat. Végül udvariasan visszaadták a papírjaimat, tisztelegtek és jó utat kívántak. Ez az igazoltatás, Moszkva bármely részén jártam is, szinte óránként megismétlődött.
Egyik reggel tovább aludtam a szokásosnál, és mivel Gabi mamája is elment bevásárolni, egyedül maradtam a hatalmas lakásban. Egyszer csak csöngettek. Kinyitottam az ajtót, mire egy hatalmas testű férfi furakodott be a lakásba. Egyenesen az íróasztalhoz ment, felkapta a levelet, amit éppen a szüleimnek írtam, és beleolvasott. Tört magyarsággal megkérdezte, kinek írom a levelet, majd annak rendje s módja szerint kivallatott. Mit csinálok egész nap, szoktam-e más jegyzeteket is készíteni; odaadnám-e neki, hogy megnézhesse; mennyit fotóztam eddig, hol és mikor. Eléggé meghökkentett a férfi fellépése, de illedelmesen válaszolgattam neki. Fél órás beszélgetésünk után távozott.
Este a vacsoránál beszámoltam vendéglátóimnak a hívatlan jövevényről. Csak hümmögtek és felvilágosítottak arról, hogy ezen nincs mit csodálkozni, hiszen még a WC-ben is lehallgató mikrofon van. A szovjet biztonsági szervek minden diplomatalakást lehallgatnak. Ôk azonban már megszokták és együtt tudnak vele élni.
Szerettem volna a harminc emeletes felhőkarcolóban felmenni a tetőre, hogy néhány madártávlatos képet készítsek Moszkváról. Amikor megnyomtam a lift legfelső gombját, a lift elindult, de a 23. emeletnél megállt. Kinyílt az ajtó és ahogy kiléptem, géppisztolyos katona állta el az utamat.
- Biztosan elromlott a lift. Nem baj, felmegyek gyalog - mondtam a katonának.
- Nem lehet - közölte és nyomatékképpen mellbe bökött mutatóujjával.
- Miért? - kérdeztem naivan.
- Azért, mert a hét felső emelet le van zárva. Úgyhogy tessék visszamenni a lakásba - parancsolta és betuszkolt a liftbe.
Este vendéglátóim elmagyarázták, hogy Moszkvában minden magasabb épület felső emeletei a katonaság birtokában vannak, és ezekre az úgynevezett stratégiai megfigyelőpontokra idegenek nem léphetnek be.
Miután végeztem a belvárossal, a külvárosokban kezdtem csavarogni. Amikor megéheztem, megálltam valamelyik pirogárusnál és megebédeltem. A zsíros pirogra muszáj volt innom valamit, így betértem a legközelebbi kocsmába, és csodák csodája, sör mindenütt akadt, úgyhogy felhajtottam egy pohárral. Senkit sem zavart, hogy csak tizenhét éves vagyok.
A kocsmákban érdekes szokásra lettem figyelmes. A tömegben bizonyos időközönként fellendült egy kéz, ujjai közé szorítva egy papír egyrubeles. Előbb-utóbb a kocsma másik részén is felmutatott valaki egy egyrubelest. Mikor aztán egy harmadik kéz is a magasba emelkedett, a három férfi összecsapta a pénzét és vett egy üveg Sztolicsnaja vodkát a pultnál. Felbontották a félliteres üveget, három nagy pohárba igazságosan elosztották, majd szinte egy slukkra felhajtották.
Gondoltam, én is kipróbálom. Felmutattam egy papír egyrubelest. Nem telt bele két perc, jelentkezett két másik vállalkozó. Megvettük a vodkát, elosztottuk és megittuk. Persze nekem nem csúszott le egy hajtásra, csak kortyolgattam a méregerős italt. Csípte a torkomat, és rögtön a fejembe szállt. Annyira becsíptem a jó másfél decitől, hogy ki kellett rohannom az utcára kiszellőztetni a fejemet. Tettem egy sétát a Moszkva folyó mentén. A nagy, szeles sétány és a csípős hideg kijózanított. Mire hazaérkeztem, helyre is állt bennem a rend.
A vodkát a későbbiekben rendszeresítettem, és útravalóul magammal vittem sétáimra egy üveggel. Nem rúgtam be tőle s ezen eleinte magam is csodálkoztam. Aztán rájöttem, hogy a moszkvai éghajlat kedvez a vodkaivásnak.
Mikor este az étvágygerjesztőtől farkaséhesen hazaértem, pompás vacsora várt rám. Méreiék gazdagok voltak és válogatott finomságokkal, sonkával, kaviárral, kolbásszal etettek. Ez elképesztő gazdagságnak tetszett ahhoz képest, amit a közértekben lehetett látni. A sivár polcokon általában csak különböző káposzta- meg ismeretlen eredetű vagdalthús-konzervek hevertek. A moszkvai nép nyomorgott Méreiékhez képest. Kissé szégyelltem magam emiatt. Egyszer megjegyeztem Gabinak, hogy a felső tízezerhez tartoznak.
- Igazad van, mi diplomaták vagyunk, külön boltokban vásárolhatunk, ami csak nekünk és a legfontosabb kádereknek van fenntartva. Mindent meg tudunk szerezni, amire szükségünk van, és jobban élünk, mintha Magyarországon lennénk.
- És téged ez nem zavar? Nincs lelkiismeret furdalásod, amikor látod a szegény embereket?
- Ha akarnék, se tudnék rajtuk segíteni. Tudomásul kell vennem, hogy apám, mint régi elvtárs, komoly és felelősségteljes munkát végez, s ezért jár nekünk a kiváltság. Apám az összes magyar búzát eladja itt a Szovjetunióban, és mi, magyarok nemesfémeket és különböző értékes ásványi kincseket kapunk cserébe. Óriási felelősség nyugszik a vállán. Ezért talán mégiscsak megérdemeljük, hogy az átlagosnál jobban éljünk.
Nem akartam vitába szállni Gabival. Osztoztam hát a kiváltságaikban, de szívem mélyén valahogy nem tetszett nekem ez az életmód. Amennyire lehetett, igyekeztem távol maradni tőlük és egyre többet csavarogtam, sokszor csak este hét körül érkeztem haza. Ilyenkor lementem a felhőkarcolójuk aljában lévő moziba.
Ez volt az egyetlen filmmúzeum Moszkvában, ahol 30-as, 50-es évekbeli fekete- fehér amerikai játékfilmeket lehetett látni. A nagyfilmek előtt végig kellett ülni a Híradót, aminek kezdetét gongütés jelezte, majd széthúzódott a vászon előtt a függöny, és a hangszórón keresztül egy szenvtelen hang felolvasta a híreket. Végezetül összecsukódott a függöny és jött a szünet. Az amerikai játékfilmek vetítése alatt feltűnt, hogy a nézőknek majdnem mindegyike előhúzott a zsebéből egy-egy Szmena típusú kis fényképezőgépet és vadul fényképezte a filmben szereplő amerikai sztárokat. Mielőtt felgyulladt a villany, a lesifotósok gyorsan zsebrevágták fényképezőgépeiket és sietve, bűntudatosan lehajtott fejjel távoztak a moziból. Lelopták kedvenc sztárjaikat a vászonról.
Egy idő után úgy éreztem, elegem van Moszkvából. Valamelyik este a vacsoránál megkérdeztem Gabi apját, lehetséges-e, hogy más várost is lássak.
- Persze, hisz neked futárútleveled van, ami azt jelenti, hogy korlátozás nélkül mozoghatsz a Szovjetunióban, nem kell külön engedélyt kérned, ha el akarsz utazni. Javaslom, hogy nézd meg Leningrádot. Gyönyörű város. Tudok is egy magyar kamiont, amelyik holnap indul oda Moszkvából. Míg árút rakodnak körülnézel és utána visszahoznak.
Másnap este már ott is ültem a termetes magyar sofőr mellett a kamionban. Élveztem, hogy a vezető ülés mellől, a magasból nézhetek le az útra. Néha megálltunk egy-egy kis faluban, ahol épült benzinkút, és megtankoltunk. Akkoriban már dohányoztam. Vettem egy csomag szopókás orosz cigarettát, amiből tíz centi volt a szopóka és két centi a dohányrész. Irgalmatlanul büdös és erős volt, de én csak szívtam egyiket a másik után, ezzel is jelezve érett férfiasságomat. A sofőrök csak mosolyogtak.
Úgy az út felénél járhattunk, mikor óriási felhőszakadás kapott el minket. Láttam, hogy az út mentén egy asszony karon ülő gyerekével integet.
- Nem tudjuk felvenniőket, sofőr elvtárs? - kérdeztem a magyar hústornyot. Váltótársa éppen hátul horkolt.
- Megállhatunk, de aztán otthon el ne meséld, mert ez szabályellenes, és még bajunk lehet belőle. Nem érintkezhetünk a helybeli lakossággal, az tilos.
A nő csuromvizesen felkapaszkodott mellém az ülésre, karján a rongyokba bugyolált gyermekkel. Mivel jobban beszéltem oroszul, mint a sofőrök, így én elegyedtem szóba a huszonöt év körüli anyával. A beszélgetés zajára felébredt a másik sofőr is és odafurakodott közénk. Simogatni, ölelgetni kezdte a nőt, aki eleinte csak zavartan vihogott. Aztán sugdolóztak egy kicsit és felmásztak az ágyra, a két év körüli gyereket meg a kezembe nyomták.
A teherautó zúgása sem tudta elnyomni a viháncolásukat. Zavarba jöttem és kivörösödtem, izzadtam mint egy ló, mert az erotikus hangoktól én is izgalomba jöttem. A hústorony sofőr csak bambán nézte az utat, fütyült rá, hogy mi történik a háta mögött.
Örömük betelvén a pár lekászálódott mellém az ülésre. A nő könyörögni kezdett a férfinak, hogy vigyeőket magával Magyarországra, hisz megígérte neki, de a sofőr csak nevetett és egy kis falunál simán kilökte gyerekestül az út szélére. Annyira feldühödtem ezen, hogy kamasz létemre elkezdtem üvöltözni.
- Micsoda szemétség ez? Hallottam, hogy behülyítette ezt a szerencsétlen nőt. Igért neki fűt- fát, amíg meg nem kapta. Még azt is megígérte, hogy a gyerekével együtt elviszi Magyarországra. Ez a szerencsétlen meg elhitte a maga hazudozásait.
- Öcsi, te csak fogd be a szádat. Örülj neki, hogy elhoztunk magunkkal. Azért, mert diplomatagyerek vagy, ne legyen ilyen nagy pofád. Kussolj szépen és ne üsd az orrod a felnőttek dolgába. Egyébként észrevettem, hogy azért te is élvezted a dolgot - röhögte el magát a sofőr.
Elpirultam. A váltótárs visszamászott a helyére és már horkolt is.
Reggel 6 órakor érkeztünk meg Leningrádba., az emberek épp munkába indultak. Mintha másik országba keveredtem volna. Az emberek nem lehajtott fejjel, hanem egyenes derékkal, határozott tekintettel igyekeztek a buszmegállókhoz. Büszkeség sugárzott mindegyikükből. Sok szőke, kékszemű, magas férfi és sok nagymellű, magas, sudár nő akadt köztük. Jobban is öltözködtek. A házak, épületek is sokkal tisztábbak, ápoltabban voltak, mint a fővárosban, és a friss tengeri szél valahogy élesebbé, színesebbé tette a várost.
Volt nálam egy térkép, ezért megállapodtam a sofőrökkel, hogy este 6-kor találkozunk. Első utam a Téli Palotához vezetett, de sajnos csak kívülről nézhettem meg, mert be volt zárva, viszont az Orosz Képtárba sikerült bejutnom. Hosszú sor állt a bejárat előtt, de én hirtelen ötlettől vezérelve a sor elejére mentem és felmutattam diplomata-útlevelemet. Lesz, ami lesz - gondoltam - legfeljebb elzavarnak. A módszer hatott, rögtön beengedtek, még jegyet sem kellett vennem. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgultam. Féltem, hogy ez a sok várakozó ember meglincsel, de csak álltak némán, jámboran, mint a birkák. Ekkor éreztem igazán, mekkora hatalmat jelent a státusz, és milyen egykedvűek az alattvalók. Kicsit szégyelltem magam, de tudtam, ha beállok a sorba, a nap végéig sem jutok be a képtárba, és este indulnunk kellett vissza.
Az Orosz Képtárban szinte minden szabad felületet elfoglaltak a festmények, még a lépcsőház falára is jutott szorosan egymás mellé zsúfolva több száz kép. Az első két terem megtekintése után már szédültem. Mindent meg akartam nézni, de nem bírtam a látvány töménységét, egy óra múlva menekültem kifelé. Néva-parti csavargással töltöttem a hátralévő időt, néha leültem egy padra és elmajszolgattam maradék szendvicsemet.
A sirályok körémgyűltek a morzsák reményében, én pedig óvatosan elővettem a fényképezőgépemet, hogy csináljak róluk néhány képet. Ekkor durván rám kiáltott egy férfi. Kiejtése egészen más volt, mint a moszkvaiaké, nem is értettem, mit akar. Odalépett hozzám, megfogta a vállamat és jól megrázott. Én kibújtam a hóna alól, és gépemet magamhoz szorítva elszaladtam. Futottam, futottam sokáig, míg annyira el nem fáradtam, hogy meg kellett állnom. Szúrt a szívem, és alig kaptam levegőt. Bánatomban, idegességemben sírva fakadtam. Annyi brutalitás ért az út során, hogy elment a kedvem a további kószálgatástól. Hirtelen elegem lett mindenből. Haza akartam menni a szüleimhez.
Visszatértem hát a megbeszélt találkozóhelyre, pedig még csak délután 2 óra volt. A teherautó ott állt ugyan, de a sofőrök nem értették, mit keresek ott ilyen korán. Elmeséltem nekik, mi történt velem és férfiasan bevallottam, hogy félek.
- Látod, kisfiam, milyen nagy volt a mellényed. Most már tudhatod, hogy azért neked se szabad mindent - oktatott ki az egyik sofőr. - Menj azért csak el, sétálj. A fényképezőgépedet meg betesszük ide a kocsiba. 6-ra gyere vissza, nekünk még van egy- két üzleti ügyünk - közölte a hústorony. Láttam, hogy éppen pakolgatnak valami dobozokat, ládákat, és rögtön felfogtam, hogy ha ilyen ellenségesek velem, jobb, ha engedelmeskednem.
Leültem a Néva partján egy lépcsőre. Nagyon egyedül éreztem magam és nagyon szerettem volna már otthon lenni. Nem is Moszkvában, hanem Budapesten, a szüleimnél, biztonságos családi környezetben.
Ólomlábakon járt az idő, de lassan mégis 6 óra lett, és végre elindultunk Moszkvába. Egész úton szótlanul ültem. A hústorony vezetett végig, a másik a fejünk feletti ágyon aludt. A sofőr talán azért, hogy el ne aludjon vezetés közben, mesélni kezdett nekem, mit sem törődve hallgatásommal. Épp egy olyan útszakaszhoz érkeztünk, ahol az úttest felett néhány száz méterrel harci repülőgépek rajzottak ki. Már beesteledett, és félelmetes zúgással, villogó fényszórókkal húztak el a gépek a fejünk felett. Még a nyakamat is behúztam.
- Ezen a vidéken voltam repülős a második világháborúban - kezdte a sofőr. Magyar repülőszázados. Itt lőtték le a gépemet a ruszkik. Fogságba kerültem és négy év múlva jutottam csak haza.
Furcsa érzés volt a történetét hallani, éppen ott, ahol az esemény megtörtént. 1968-at írtunk. Huszonhárom éve ért véget a második világháború. Ránéztem a férfira. Úgy negyven és ötven körül járhatott. Azősz haj öregítette, emlékei pedig mintha még mélyebbre vésték volna a barázdákat a homlokán. Magam elé képzeltem, hogy lelövik a hústorony gépét, éső kiugrik ejtőernyővel éppen az egyik orosz katonai tábor fölött. Körbeállják géppisztollyal és megbilincselik. Ruháját letépik, megverik. Hirtelen valami rokonszenvféle ébredt bennem a nagydarab ember iránt, ahogy ránéztem. Ô visszanézett és akkor először elmosolyodott.
- Tudod, nekem is van egy fiam otthon. Annyi idős mint te. Meg még két lányom is van. Azért hajtok itt sofőrként, hogy összeszedjek egy kis házravalót; ha megnőnek, legyen saját otthonuk. Láthatod, nem könnyű meló. Szeretném, ha Moszkvában azért nem mesélnél az én repülős múltamról. Rendben?
Hevesen bólogattam. Odavoltam a büszkeségtől, hogy a bizalmába avatott. Megnyugodtam, és már nem hiányoztak annyira a szüleim.
Reggelre megérkeztünk Moszkvába. Méreiék már aggódtak miattam, mert bár megígértem, mégsem telefonáltam nekik Leningrádból. Megfürödtem és nyomban lefeküdtem aludni. Annyira kifárasztott az út, a több mint tíz órás egyhelyben ülés, hogy egy teljes napot átaludtam. Másnap frissen ébredtem és elhatároztam, hogy elmegyek a GUM Áruházba ajándékot vásárolni a szüleimnek, testvéreimnek. Annyi pénzem volt még, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek vele. Összevásároltam mindent, ami megtetszett. Vettem usankát, cserépedényeket, kerámiákat, vekkerórát, masszírozó gépet, hajvágó gépet, kulacsot, zoknikat, lepedőket, ágyneműket, spirituszfőzőt, gyermekjátékokat, fa számológépet, termoszt, egymásba rakható fababákat, lemezeket, esőkabátot, mindenféle szerszámokat és még sok egyéb apróságot, de így is csak pénzem egyharmadát költöttem el. Mindezt bepakoltam négy nagy bőröndbe, aztán leintettem egy taxit.
A taxisokat Moszkvában menet közben kellett leinteni. A sofőr olyankor kissé lassított, lehúzta az ablakot és így beszélte meg az útirányt és a viteldíjat. Ha tetszett neki az árajánlat és az irány, megállt és be lehetett szállni. Méreiéknél kipakoltam a bőröndöket, aztán újból visszatértem a GUM-ba ajándékvadászatra. Gondoltam, veszek még néhány törülközőt, de hiába álltam percekig a pultnál, az eladónő átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. Hiába szóltam neki, úgy tett, mintha nem hallaná. Megmakacsoltam magam s ott álltam vagy húsz percig, szólongattam, de mintha megsüketült volna. Annyira elkeseredtem ettől, hogy mély búskomorságba estem. Csak menekülni innen, ebből az országból, ebből a városból, ezek közül az emberek közül. Csak el innen haza, minél előbb! - ez volt minden gondolatom. Elhatároztam, hogy amint lehet, indulok. Este a vacsoránál odafordultam Gabi papájához:
- Béla bácsi, én haza akarok menni.
- Miért, nem érzed itt jól magad?
- Maguk igazán kedvesek, és mindennel ellátnak, de nagyon hiányoznak már a szüleim meg a testvéreim.
Elhallgattam az áruházbeli élményemet. Úgysem értették volna meg.
- Jól van, fiam. Reggel telefonálok és holnaputánra szerzek neked vonatjegyet. Apádat majd felhívjuk, hogy várjon a pályaudvaron.
Utolsó előtti este Gabi, hogy kárpótoljon a sok egyedül töltött időért, elvitt szórakozni. Egy nagy szálloda bárjába mentünk, melynek kapuja előtt vagy száz ember ácsorgott. Gabi lezserül felmutatta az igazolványát, erre varázsütésre szétnyílt a tömeg, a kapunál álló nagydarab emberek pedig udvariasan kitárták az üvegezett csapóajtót, és mi besétáltunk.
Soha életemben nem jártam addig éjszakai mulatóhelyen, nemhogy Moszkvában, de otthon sem. Kirúzsozott nők testre simuló ruhákban köröztek a félhomályos helyiségben. A sötétebb beugrókban párok ölelkeztek. Nagyokat nyeltem. Ekkor éreztem igazán, mennyire gyerek vagyok még. Ezzel szemben Gabi, aki jóval idősebbnek látszott a koránál, a valóságban is érettebbnek mutatkozott, határozottan intézkedett. Rögtön egy asztalhoz kísértek minket és egyáltalán nem csodálkoztak, amikor vodkát rendeltem. Pillanatok alatt kiszolgáltak, sőt három tizennyolc év körüli lány is leült mellénk. Ôk szivárványszínű koktélt kóstolgattak szívószállal. Nem tűntek kurváknak, hanem, mint később a beszélgetésből kiderült, a helyi nacsalnyikok csemetéi voltak, akik ide jártak szórakozni, mert itt nyugati cigarettákat, italokat kaptak, igaz, olyan áron, ami egy tisztességes moszkvai melós egyheti fizetésének felelt meg. Beszélgetésbe elegyedtünk. Gabi megbeszélte velük, hogy másnap délelőtt látogatást teszünk a Moszkvától nem messze épült dácsájukban. Én csak ámultam, ahogy Gabi a saját felsőbbrendűségébe vetett hittel és rutinnal megszervezte ezt a randevút.
Másnap délelőtt elegáns öltönyt vett fel és csóválta a fejét, amikor meglátott kopott farmeremben.
- Ez így nem lesz jó. Várj csak, van nekem egy másik sötét öltönyöm is, azt fogjuk rád adni. Eléggé lógott rajtam Gabi zakója, hiába vettem alá pulóvert. Beültünk a Toyotába és százhússzal végigsöpörtünk a délelötti Moszkván. Gabi szó nélkül hajtott át a piros lámpákon, nem törődött a KRESZ-táblákkal. A háromsávos utakon a legbelső sávot mindig szabadon kellett hagyni a káderek számára, és a rendőrök ügyeltek arra, hogy még véletlenül se kerüljön oda civil kocsi, sőt, ha megláttak közeledni egy fekete, lefüggönyözött autót, még a forgalmat is leállították. Ezt valahogy természetesnek vette a helyi lakosság.
Hamarosan egy villanegyedbe értünk. Az előző napról megismert három hölgy és egyikük édesanyja előkelő szalonban fogadott minket. Akadt ott pezsgő, kaviár, vodka, lazac és mindenféle ételkülönlegesség. Zavarban voltam, fél szemmel, a ballal, ami amúgy is ferdén állt, figyeltem Gabit és utánoztamőt. Nem is volt semmi gondom az evőeszközökkel. Aztán átsétáltunk egy kávéház jellegű másik szalonba. Az idős hölgy és lánya egymás szavába vágva sutyorogtak és állandóan engem néztek, méregettek. Egy ideig bírtam, de aztán megkérdeztemőket, miért tüntetnek ki állandó figyelmükkel. Gabi a szüleitől örökölt jó diplomáciai érzékkel vágott közbe:
- Tudod, édes barátom, ez a lány szeretné, ha feleségül vennéd.
- Micsoda !? – hüledeztem.
- Ha a feleséged lenne, megkaphatná a magyar állampolgárságot és elhagyhatná a Szovjetuniót. No ne ijedj meg, nem kell vele élned, és el is válhattok a megfelelő magyar papírok beszerzése után.
Aztán egészen közel hajolt hozzám és a fülembe súgta:
- Anyagilag sem állnak rosszul, amint látod és nem fukarkodnának a pénzzel.
Végre észbe kaptam. Nem akartam megbántani senkit, és diszkréten, mintegy futólag szemrevételeztem az "eladó sorban lévő" leányt.
- Mi a fenének akar elmenni innen, hát nem úgy él itt, mint egy királynő? De tudod, mit? Ha annyira akar egy magyar férjet, hát vedd el te. Természetesen mindezt magyarul mondtam, hogy ne értsék a többiek.
- Nekem még ott az egyetem. A karrieremről van szó. Tudod, mit, mondd azt, hogy gondolkodsz a dolgon.
Így aztán meg is egyeztünk, hogy alszom még egyet-kettőt az ajánlatukra, majd gyors név- és lakcímcsere után távoztunk. A lány arcán némi csalódottságot vettem észre. Vágyakozóan nézett rám egy új és szebb világ reményében.
A kocsiban jól lehordtam Gabit, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozott, deő csak nevetett.
- Ne viccelj, Andris. Minden nő el akar menni innen nyugatra, és mindent megadnának ezért. Gondolod, hogy a két szép szemedért hívtak meg minket?
Ezen viszont mélyen megsértődtem és nem is szóltam hozzá egészen hazáig. Úgy döntöttem, hogy Gabi többé nem barátom.
Indulás előtt már egy órával kikészítettem a bőröndjeimet, mert izgultam, hogy nem tudok megbirkózni egyedül a nyolc csomaggal, amiből hatot kizárólag ajándékokkal töltöttem meg. Ráadásul Gabi anyukája, aki amúgy is beteges volt, hirtelen rosszul lett, epegörcsöt kapott. Felhívtam telefonon a mentőket és minden orosztudásomat összeszedve elmagyaráztam, miről van szó. Megígérték, hogy sietnek. Jó 20 percet vártam rájuk és féltem, hogy lekésem a vonatot, de Gabi mamáját mégsem mertem magára hagyni. Béla bácsit hiába hívtam a követségen, nem értem el. Már csak 30 percem maradt a vonat indulásáig. Lerohantam a kapuba és leállítottam egy taxit. Horribilis összeget ígértem neki, ha segít bepakolni és kivisz a vonathoz. Ezután homlokon csókoltam Gabi epegörcsben fetrengő mamáját és beugrottam a kocsiba. A lakásajtót nyitva hagytam, hogy a mentősök szabadon bemehessenek. A ház kapujában futottam össze velük. Gyorsan elmagyaráztam, hol találják a beteget és visszaugrottam a taxiba.
Éppen hogy elértük a vonatot. A sofőr nem volt szívbajos, simán felhajtott a peronra, egyenesen a vonatszerelvény mellé. Fölsegítette a bőröndjeimet. A vonat már indult is abban a percben, ahogy felléptem.
A fülkében azonnal lefeküdtem az ágyra és bevettem két szem altatót. A kalauz másnap hosszan keltegetett, azt hitte, rosszul vagyok. Ki voltam tikkadva, ezért kértem tőle egy teát. 10 kopejka volt, végigkutattam a zsebeimet, de nem találtam aprót. Mindössze három fém egyrubelesem maradt, amit apámnak tartogattam, ugyanis a lelkemre kötötte, hogy hozzak neki többféle évjáratút, hátha közte lesz az, ami hiányzik az éremgyűjteményéből.
Heteken keresztül váltottam a papírpénzeket Moszkvában, és amikor visszakaptam az aprót, mindig átvizsgáltam, van- e benne újfajta egyrubeles. Mindegyiken Vlagyimir Iljics Lenin képmása szerepelt, csak más ötvösművész megformálásában. Végre sikerült egyhónapos, állandó pénzváltások után a három, még forgalomban lévő egyrubelest beszereznem apámnak. A kalauz ott állt a fülkém előtt, kezében a fémkeretbe foglalt teáscsészével, melyben finom illatú, igazi orosz tea gőzölgött. Nyelvem a szájpadlásomra tapadt, kiszáradt a szám, valószínűleg az altatóktól. Csak néztem a teát megbűvölten.
- Gyeszjáty kopek, pázsálusztá!
Felriadtam ábrándjaimból. Le van szarva az öregem, gondoltam. Elég lesz neki a két leninfejes egyrubeles is. Előrántottam a kis bőrzacskóból a féltveőrzött pénzdarabokat és leültem az ágyam szélére. Nézegettem, forgattamőket. Nem tudtam eldönteni, melyiket adjam a kalauznak. Közben iszonyú lelkiismeretfurdalás gyötört. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy az egyik Lenin-fej nem sikerült olyan jól, kopottabb is a többinél. Azt adom oda a kalauznak, aki az oroszokra oly jellemző birkatürelemmel állt az ajtóban és engem nézett.
Hosszú belső tusakodásomban egészen elfeledkeztem róla. Köhintett egyet. Rásandítottam gyáván. Abban bíztam, hogy megelégeli a várakozást, és így mégiscsak megmarad apámnak a három kincs. Deő csak állt és mosolyogva tűrte, hogy ujjaim közt forgassam a három, Leninnel ékesített érmét. Végül nagyot sóhajtottam és pokoli szomjamtól hajtva a legkevésbé csillogó, a legkopottabb darabot nyomtam a kezébe. Mint egyőrült kaptam ki másik kezéből a teát és egyhajtásra felhörpintettem. Nincs már visszaút, gondoltam, és visszadőltem az ágyamra. Figyeltem a vonatsínek kattogását és azon morfondíroztam, vajon jól döntöttem-e a rubel kiválasztásánál. Fél óra is eltelhetett így.
Akkor hirtelen felpattantam az ágyról és kirohantam a kalauzhoz, akinek a vagon elején külön főzőfülkéje volt. Zsebembe nyúltam, elővettem a maradék 90 kopejkát és a kezébe nyomtam.
- Dájtye mnye gyevjáty csaj! (Adjon nekem kilenc teát!)
A kalauz rémülten nézett rám, de aztán vállat vont és szépen kitöltötte az első teát. Amint kihült, még ott helyben felhörpintettem. Megvártam a másodikat is, azt is megittam, pedig olyan forró volt, hogy tűzként égette a számat, a torkomat. Végezetül megegyeztünk, hogy óránként kapok tőle egy teát. Hét óránk maradt még a magyar határig. Hozta is a kalauz rendesen, sok cukorral, forrón. Én meg, mint egyőrült, ittam, hörpöltem, szürcsöltem a fenséges italt egymás után, és a végén már annyira dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a helyéből Így akartam végképp megszabadulni önző döntésem emlékétől.
Végezetül az erős teák okozta szívdobogás ellensúlyozására a magyar határnál bevettem megint két altatót és egészen a Keleti pályaudvarig aludtam. Kialudtam Moszkvát, gyávaságom összes nyomasztó élményével együtt.
Apám ott várt a Keleti Pályaudvar peronján és csak ámult-bámult, amint leadogattam az ajándékkal teli bőröndöket. Marika anyámat megörvendeztettem. Még ma is ott áll a polcon az a szép óra, amit kettejüknek vettem. Persze mondanom sem kell, hogy apám pénz- és éremgyüjteményéből éppen az a fajta egyrubeles hiányzott, amit a teára költöttem. A másik kettő már megvolt neki.



Éretlenségi bizonyítvány

Apám, igaz akaratán kívül, előbbre léptetett az iskolai ranglétrán, mikor átiratott az ipari iskolából a MÜM 3-as szakközépiskolába. Mint később megtudtam, éppen időben, mert Gecsét fegyelmivel kirúgták, akárcsak engem, de akkor már bottal üthették a nyomomat.
A kispesti szakközépiskola úri hely volt a Nyár utcai sulihoz képest. Két napot dolgoztunk a műhelyben, és négy nap volt az iskola, tehát éppen fordítva, mint az ipari tanulóknál. Élveztem, hogy újra diák lehetek, nem is beszélve arról, hogy az osztályban nyolc fiú mellett huszonkét lány volt.
Erzsi, a magas, rövid hajú kreol lány rögtön az első héten rabul ejtett. Néha megengedte, hogy hazakísérjem a Lakatos úti lakótelepre, és én boldogan loholtam a hosszú lábú, jó nagyokat lépő lány mellett.
Egyik este éppen tőle jöttem el, amikor elém pattant a sötétből Sztiló és néhány haverja.
- Ide figyelj, ide ne gyere többé! Ez a lakótelep a miénk - jelentette ki Stilo fenyegetően. Egy borotvapenge csillant meg két ujja közt. Eredeti Wilkinson.
- Látom Sztiló, majrés gyerek vagy - mondtam pimaszul - körülveszed magad a haverjaiddal, nem mersz egyedül kiállni ellenem.
Meglendítette a kezét. Csak egy csillanást láttam, és a penge beleállt a műanyag szemüvegkeretembe. Profi dobás volt. Levettem a szemüvegem, megszabadítottam a pengétől, majd beraktam zakóm belső zsebébe. A bélés és a szövet közt egy gumicső lapult, ólommal töltve, azt jól megmarkoltam. Nem akartam vele ütni, csak végszükség esetén.
- Ide figyelj, Sztiló. Ha olyan bátor vagy, holnap találkozhatunk a nagyszünetben. Kint a Kossuth téren elintézzük a dolgot.
Sztiló szája gúnyos mosolyra húzódott. Bólintott és eltűntek, mint a kámfor. A görögök a suliban külön kasztot alkottak, és félelmetes verekedők hírében álltak. Sztiló egyébként aprótermetű fiú volt, de egyáltalán nem félt tőlem,vertő meg nálam nagyobb srácokat is.
A megbeszélt időpontban megjelent a Kossuth téren és nyitásként akkora frászt adott, hogy a szemüvegem átrepült az úttesten. Átmentem érte, azalattőt nyakon csípte egy jól megtermett rendőr. Szemüvegem törmelékét a zsebembe gyömöszöltem.
- Na, mi volt ez, fiúk? - kérdezte a rendőr.
- Semmi, csak fogadtunk - mondtam hunyorogva -, hogy nem tud akkora pofont adni, hogy levigye a szemüvegem. Nyert egy húszast - böktem Sztilóra és előhalásztam az érmét, majd az álmélkodó Sztiló kezébe nyomtam.
- Egyébként rendőr elvtárs, sietnünk kell vissza a suliba - mutattam a sárga épületre -, mert lejár a szünet.
- Na tűnés, és ne csináljatok balhét ! –intett, és otthagyott minket. Attól fogva egy görög sem kezdett ki velem.
Kispesten a görögök és a cigányok, meg a kispestiek és a lőrinciek közt dúlt a háború. Véres, csúnya csaták zajlottak, késsel, borotvával, boxerral, sörös vagy borosüveggel. "Örökmosoly"-nak nevezték azt az akciót, amikor letörték egy üveg nyakát, az ellenfél arcába nyomták, és jól megcsavarták.
Ezekben az esti tömegverekedésekben sosem vettem részt, inkább eljártam szórakozni a VÖCSI-be, a Vörös Csillag Traktorgyár Művelődési Házába Kispestre.
Amikor először átléptem a küszöböt, rögtön ki is röpültem. Nekem vágódott egy férfi, akit éppen kidobtak. Mire felocsudtam, két melós felemelt és leporolt, majd meghívtak az asztalukhoz.
- Ne haragudj, öcsi, nem láttuk, hogy éppen jössz. Mit iszol?
Az asztalon vagy negyven korsó sör állt.
- Egy korsó sört - rebegtem. Elém rakták,ők is meghúzták a magukét. A harmadik korsó után már szabadkoztam:
- Kösz, de többet nem bírok.
- Na, ne hülyéskedj, milyen férfi vagy te? - zúgolódtak és újabb köröket rendeltek. A hatodik korsó után úgy éreztem, szétdurranok. Ôk tovább ittak, egyre vidámabbak lettek. Combnyi vastag karjukkal barátságosan megveregették a hátamat.
- Jól van, öcskös, majd csak belejössz.
Egy óvatlan pillanatban aztán kimentem a levegőre, hátha abbamarad a szédülés, és kijózanodom. Fél óráig támolyogtam az esti hidegben, majd visszatértem a táncterembe. A jókora hodályban egy esztrádzenekar játszott, középen vagy százan táncoltak, a székeken körben csajok üldögéltek. Elsétáltam mellettük, de senkit nem mertem felkérni, viszont a táncolók közt észrevettem egy copfos, miniszoknyás lányt, aki csodásan szökellt, röpködött, míg szőke melák partnere csak totyogott mellette, akár egy medve. Ittam egy rumot, hogy bátorságot merítsek és a következő táncnál lekértem a copfost:
- Szabad ?
A lekérés íratlan szabályai szerint, ha a lány nem ellenkezik, a fiúnak át kell engednie. Voltak helyek, ahol ez nem érvényesült, de azt előre bemondta a zenekar, vagy táblát függesztettek a táncolók fölé: LEKÉRÉS NINCS!
Bemutattam minden rock and roll-figurát. Lassan körénk gyülekeztek a többiek, néha megtapsoltak egy-egy sikeres kipörgetést. Hirtelen valaki megrántotta a vállamat. Ez ellenkezett a szokásokkal, mert a viszontlekérésnek is megvolt a maga koreográfiája. Vissza lehetett kérni a lányt, de csak a következő szám elején. A szőke srác nem bírta elviselni, hogy egy szemüveges nyikhaj csak úgy pörgeti a nőjét.
- Kopj le! – mordultam rá a fickóra, aki csak hüledezett.
Többen megálltak, lesték, hogy mi lesz. A szőke fiú már épp fölemelte az öklét, hogy lesújtson, amikor váratlanul elvesztette egyensúlyát és arccal előrezuhant a földre. Ivócimboráim ugyanis, akik messziről figyelték a jelenetet, hátba dobták a fickót egy szódásüveggel.
- Jól van, öcskös, frankón ráztál - mondta az egyik, s azzal kihúzták az ájult fiút a táncparkettről. A lányt udvariasan visszakísértem a barátnőihez, megköszöntem a táncot és leléptem. Féltem, hogy a szőke srác haverjai lecsapnak rám a kapunál, ezért jobbnak láttam kereket oldani.
A VÖCSI-n kívül a törzshelyeim közé tartozott a Műszaki Egyetem kollégiuma a Várban és a Szentkirályi utcai jazzklub is. Néha eljártam a Metró Klubba, és az Ifjúsági Parkba, de ez utóbbiba csak végszükség esetén, mert ide farmerban nem lehetett belépni, és a sok civilrendőr, ütőlegény árgus szemmel figyelt.
Szerettem táncolni és tudtam is. Tánc közben megszabadultam a gátlásaimtól, csak a partneremre figyeltem, és a zenére. Sok lányt felkértem, de tánc után rendszerint egyedül tértem haza. Magányos voltam és gátlásos, ha véget ért a zene, csak makogni tudtam. Fogalmam se volt arról, mit kell mondanom egy lánynak ahhoz, hogy velem maradjon. Táncpartnereim várakozóan néztek rám, de mivel kukán álldogáltam és bepárásodott szemüvegemet törölgettem, hamar rájöttek, hogy kisfiúval van dolguk és már le is léptek.
A kispesti iskolában más volt a helyzet. A lányok szemében én voltam a belvárosi fiú, stílusom, öltözködésem finomabb volt, mint helybéli osztálytársaimé, és ez komoly előnyt jelentett. A nagymellű, csúnya Évával jó egy hónapig jártam. Ôt követte Erzsi, aki még "arra" is hajlandó lett volna, de hát volt egy kis probléma. Nem voltam szerelmes belé. Estéimet inkább a Ráday utca 40-es számú házzal szemben töltöttem, egy kapualjba húzódva, és onnan lestem Péntek Kata ablakát, hátha feltűnik egy pillanatra. Viruló, szépséges teremtés volt, nagy fekete szemű, hosszú göndör hajú, korához képest érett testű lány. Ô már rendesen fiúzott. Sokszor meglestem, amikor a lovagjai hazakísérték este. Volt telefonjuk, de felhívni nem mertem, csak szerelmes leveleket irkáltam neki, feladni viszont azokat sem mertem.
Egy nap a padtársaim közvetítésével eljuttattam egy levelet Erzsinek, amiben az állt, hogy VÉGE. Nem bírtam tovább lelkileg azt a kettősséget, hogy vele járok, de folyton a Péntek Katán jár az eszem. Szegény Erzsi sírógörcsöt kapott, és én a szünetben még csak oda sem mentem hozzá, hogy megvigasztaljam. Ez a gyávaságból fakadó kegyetlenségem később sokszor megnyilvánult életem során. Vajon szülőanyámtól öröklött jellemvonásom-e, vagy makacs, dacos gátlásosságom következménye, netán a konfliktusoktól való félelmem jele - nem tudom. Tény, hogy szakításaim során szerelmeimet sok esetben összetörtem, lelki roncsként hagytam magukra, miután minden átmenet nélkül véget vetettem kapcsolatunknak. Pedig intő példa lehetett volna a saját tapasztalatom. Igaz, csak ritkán fordult elő, hogy nekem mutattak ajtót, de olyankor pokolian szenvedtem.
Az osztályban a srácok közt nem alakultak ki olyan véres konfliktusok, mint a villanyszerelő iskolában, sőt, a kevés fiú inkább összetartott. Egyszer mind a nyolcan elmentünk szórakozni Lőrincre, a Rózsa presszóba. Nagy hiba volt. A többiek a pultnál iszogattak, én meg felkértem egy nálam idősebb lányt. Aztán tánc közben egyszercsak leállt a zene és mindenki minket bámult. A fiúk integettek, hogy menjek a pulthoz. Elnézést kértem a lánytól és elbúcsúztam.
- Baj van, Szemüveg. A kapu előtt legalább harminc bennszülött áll félkörben. Minket várnak. Kitörünk, különben agyonvernek itt minket. Ne álljatok le bunyózni, mert csak veszthetünk.
Kilőttünk a kapuból, fellöktük a félkörben állók leggyengébb láncszemét, aztán irány a villamos. A többiek időben elérték a járdaszigetet, nekem nem sikerült. Egy behemót fickó torlaszolta el az utamat.
- Na, Szemüveg, most mi lesz? - kérdezte vigyorogva többekkel az oldalán. A félelemtől összerándult a gyomrom, de tudtam, ha meglátszik arcomon az idegesség, végem. A hústorony kihúzta magát előttem, pöffeszkedett, élvezte fölényét.
- Ti kispesti vakarcsok ide meritek tolni a pofátokat a Rózsába, a mi törzshelyünkre, mi? Ráadásul illetlenül viselkedtek a hölgyvendégekkel, mi? Te, Szemüveg - bökött ujjával a mellemre, hogy majd hanyatt estem - olyan pofátlan vagy, hogy egy lőrinci lánnyal csörögsz! - Tovább bökdösött. - No, üss meg, ha mersz!
A társai felnyerítettek. Úgy éreztem, semmit sem veszthetek
- Először is nem vagyok kispesti, hanem hetedik kerületi. Másodszor pedig, gyengébbel nem kezdek - mondtam határozottan. Ez tetszett a többieknek A fickó érezte, hogy fölénybe kerültem vele szemben.
- Na, jól van, Szemüveg, most az egyszer még hazamehetsz - oldotta meg a helyzetet, és laza mozdulattal letépte a zakóm ujját, majd seggbe rúgott. Szaporán szedtem a lábam a villamosmegálló felé, szívemben a megaláztatás keserűségével. Hallottam, hogy röhögnek rajtam.
- Össze ne szard magad, Töpörtyű!
- Húzd haza a beled, amíg tudod!
- Itt hagytad a kabátodat, Cinege! Nem kell? Gyere vissza érte !
A villamos nem jött,ők meg csak egyre hecceltek. Elborult az agyam, és visszafordultam. Odaálltam a termetes bandavezér elé. Csönd lett. Senki sem értette, mi történik. Magam sem, de beleordítottam a behemót pofájába.
- Üss, amekkorát bírsz! Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja.
A hústorony elvigyorodott és tiszta erőből a fejemre csapott. Nagyon koncentráltam az ütésre, valószínűleg ezért is sikerült kibírnom. Megszédültem, de nem ájultam el. Ez meglepteőket. Hat-nyolc másodperc telhetett el, míg zavaros szemem előtt a fickó alakja kitisztult. Akkor kezet nyújtottam neki. Nem értette, de ösztönösen megragadta a jobbomat. Aztán kapcsolt. A betyárbecsület azt diktálta, hogy másodszorra már ne üssön.
- Jól van, Öcsi, ahhoz képest, hogy ilyen nyápic vagy, kibírtad. De többet ne tedd be a lábad Lőrincre, mert fasírtot csinálok belőled. Értetted?
Mint másnap megtudtam, Tukacs sem érte el a villamost, ésőt laposra verték egy mellékutcában. Alig bírt bevánszorogni a suliba.
Beköszöntött a nyári szünet. Marika anyámnak hála mindenből levizsgáztam hármasra, négyesre. Apámék nyaraltak, így sokat voltam egyedül a Madách téri háromszobás lakásunkban. Esténként Sólyom András barátommal lődörögtünk a városban, és ha csak tehettük, belógtunk a Kex és az Olympia együttesek koncertjeire. Jóval a kezdés előtt megjelentünk és segítettünk behurcolni az erősítőket, hangfalakat, mintha mi is az együtteshez tartoznánk. Egyszer az Olympia koncert végén azzal állt elém a barátom, nem tudok-e valahol egy jó kis házibulit.
- Gyertek föl hozzánk, a szüleim úgyis nyaralnak - ajánlottam nagylelkűen.
Vagy húszan jöttek, és azzal indítottak, hogy egy-kettőre kiürítették a fridzsidert. Aztán táncoltak, szeretkeztek, feldúlták a lakást, végezetül hajnalban, lefelé menet minden lakásba becsöngettek. Óriási botrányt csináltak. Másnap megjöttek apámék és csak hüledeztek.
Öregem új rendszabályokat vezetett be. Mielőtt elutaztak, lezárta a szobákat, és én csak az előszobát, a konyhát, a kis WC-t és a személyzeti szobát használhattam. Ezzel végül is jót tett nekem, mert lett egy saját szobám, amit ízlésem szerint rendezhettem be. Hangulatvilágítást szereltem a karnis mögé és az ágy alá, és beszereztem egy ócska lemezjátszót meg egy Terta magnót is. A rádióból rendszeresen felvettem a Szabad Európa Délutáni randevú című könnyűzenei műsorát. Sajnos apám megtiltotta, hogy bárkit is felvigyek, pedig ideális legénykéjlaknak tűnt.
Sólyom Andris, aki szintén fotózott és amatőrfilmezett, egyszer magával vitt a kőbányai amatőr filmklubba. Mikor beléptünk a terembe, a vásznon éppen egy emberi arc volt látható, melyet teljesen elleptek a legyek. Megdöbbentő látvány volt. A szerzők, a Gulyás testvérek motorral érkeztek, bukósisakkal a kezükben. Nagyon komoly fiúknak látszottak. Olyan dokumentumokat mutattak be a szegénységről és a nyomorról, amilyeneket azelőtt sose láttam.
Sólyom is munkához látott, Randevú címmel kisfilmet készült forgatni a Moszkva téren. Megkért, hogy segítsek neki, és rettentő büszke voltam, hogy én állíthatom az élességet a kamerán. Egész délelőttünket végigdolgoztuk a Moszkva téren, de így sem értettem, miért kell a főszereplő lánynak tízszer is megismételnie, hogy belép a telefonfülkébe és felveszi a kagylót. Szólni nem mertem, gondoltam, biztos ez a rendezés.
Egy alkalommal éjfél körül értem haza. Reisinger néni nyitotta ki a kaput, én meg pénz híján egy söröskupakot nyomtam a tenyerébe. Nem fogta fel, mi az, mert félig aludt, szegény, gépiesen vágta zsebre a hideg fémdarabot. Kinyitottam a lakásajtót, de csak résnyire sikerült, mert belülről ellenállt a biztonsági lánc. Most mi legyen? - tétováztam. Nem akartam felkelteni apámat. Úgy akartam bejutni, hogy észre se vegye. A fésűmből kitörtem két fogat, benyúltam vele az ajtórésen. A foghíjba beakasztottam szépen a láncot és óvatosan felhúztam. Csöndben dolgoztam, nehogy felkeltsemőket. Hosszas babrálás után végre sikerült kiakasztanom a láncot, és kinyitottam az ajtót. Apám ott állt a sötét előszobában. Már várt. Felgyújtotta a villanyt.
Apámék, hogy ne tébláboljak otthon, elküldtek Nógrádverőcére a KISZ táborba. Ott volt még két lány is az iskolából, az exbarátnőm, Erzsi, és aző barátnője, a Mari. Állandóan kettesben jöttek mentek, hozzám se szóltak. Erzsi sosem tudta megbocsátani nekem, hogy otthagytam. Annál jobban megtetszett nekem Mari. Tudtam, hogy Öcsivel jár, egy tőzsgyökeres kispesti sráccal, akinek a szülei körzeti orvosok Kispesten. Ott is laktak a rendelő mellett. Mari szülei üllői parasztemberek voltak, és erősen bíztak abban, hogy lányuk érettségi után férjhez megy a kispesti orvos fiához. Igen ám, de Mari már nem volt szerelmes Öcsibe. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy eljött Verőcére. Valami azt súgta nekem, hogy női szolidaritás ide vagy oda, Mari vonzódik hozzám. Titokban szemeztünk, persze csak távolból, de az önbizalmamnak ennyi is elég volt. A nyaralás utolsó napján, miközben Erzsi csomagolt, odalopóztam Marihoz és a fülébe súgtam.
- Meglátogatlak Üllőn.
- Jaj, csak azt ne. Inkább máshol találkozzunk.
Megállapodtunk a Madách térben. Apámék éppen nem voltak otthon, úgyhogy felvittem magunkhoz. Bekapcsoltam az ágy alatti vörös hangulatvilágítást, és feltettem egy lassú számokból álló lemezt. Még Éva vermutot is vettem és azt iszogattuk vizespohárból az ágyon. Mari nyakán finom szőke, göndör pelyhecskék kunkorodtak, ezeknek már a látványától is elvesztettem a fejem. Mikor hatni kezdett a szesz, szó nélkül lesmároltam. Visszacsókolt. Nagyon felizgatott, de nem engedte, hogy pucérra vetkőztessem.
- A melltartó és a bugyi marad - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Később sem engedte, hogy ennél tovább menjek.
Lelkiismeretfurdalása volt Öcsivel szemben. Nem tudta elrendezni magában a dolgokat. Én pedig olyan szerelmes lettem, hogy még apám is engedményekre kényszerült. Érezte, ha megakadályozná találkozásainkat, teljesen összeomlanék.
Előfordult, hogy amikor Kispesten sétáltam Marival, Öcsi utánunk hajított egy flasztert és majdnem eltalált minket. Azt hiszem, még mindig imádta a lányt és pokolian fájt neki, hogy elhagyták. Még arra se volt képes, hogy kispesti szokás szerint megverekedjen velem, csak távolból dobált. Az osztályban, ha szembetalálkoztunk, félrefordult, lehajtotta a fejét és zavartan odébbállt, noha sokkal erősebb volt nálam.
Egyik este, miután Maritól elváltam és hazamentem, sehogy sem bírtam elaludni. Ôrült vágy ébredt bennem, hogy újra lássamőt. Megnéztem az órát, alig valamivel múlt tíz. Gyorsan felöltöztem és lerohantam az utcára, felszálltam egy 52-esre, a végállomáson átszálltam az 50-esre és kimentem vele a lőrinci végállomásig. Aztán gyalog ki a Steinmetz szoborig. Onnan stoppal Üllőre. Átugrottam a fakerítésen és bekopogtam Mari ablakán. Éjjel 1 óra volt. Szegény lány megijedt, de örült is, láttam a szemén. Elhaló hangon suttogta:
- Nagyon szeretlek, de azonnal tűnj el innen, mert ha a szüleim észrevesznek, abból iszonyú botrány lesz.
Fájó szívvel újra átugrottam a kerítést és kiálltam a kihalt út szélére stoppolni. Egy rendőrautó állt meg.
- Hová, hová, hová fiatalember, így éjnek idején?
- Udvarolni voltam, mennék haza Pestre. Elvisznek?
Ez elképesztő pofátlanságnak számított akkoriban, mert a rendőrökkel nem lehetett bratyizni. Tartottunk tőlük, és nem is ok nélkül, ugyanis gyakran előfordult, hogy egy-egy hosszú hajú fiatalt elkaptak, bevitték az örsre, és se szó, se beszéd megnyírták, aztán még jól el is agyabugyálták. De ezúttal csoda történt. Kinyitották az ajtót, és intettek, hogy beszállás. Beültem hátra, két zsaru közé, és elindultunk. Egyszer csak a sofőr bekapcsolta a kék fényt, meg a szirénát. Leállítottak egy kamiont.
- Te itt vársz, öcsi - mondták és eltűntek. Nem telt bele öt perc és nagy sötét golyókkal a kezükben tértek vissza. Kinyitották a csomagtartót, és az útmenti lámpák gyér fényénél láttam, hogy nyolc szép görögdinnyét hoztak. Megvámolták a kamionost. A sorompónál aztán kiraktak.
- Na, innen most már gyalog mégy, a csajozásért meg kell szenvedni.
Már pirkadt, mire beestem otthon az ágyba.
Marival egy esős nyári napon ért véget a kapcsolatunk. A zápor úgy elkapott minket, hogy hazaérve levetkőztünk, éső nekilátott kivasalni a ruháit, hogy mielőbb megszáradjanak. Ekkor állított be apám. A többi villámgyorsan zajlott le. Beültetett minket a Trabantjába, Marit elvitte a Kálvin térre, és feltette egy villamosra. Nem szóltunk egy szót sem, de éreztem, hogy vége. Soha többé nem találkoztunk.
Én évente egyszer, az évfordulónkon, elzarándokoltam a Wekerle-telepre és a Pannónia Étteremben vártam. Megírtam neki, hogy minden június 21-én ott leszek, este 8-kor. Soha nem jött el. Ô volt életem második nagy szerelme. A szakítást évekig nem tudtam kiheverni, mélységes mély depresszióba estem. Hosszú-hosszú ideig, ha az utcán sétálva megláttam hátulról egy nőt, akinek szőke pihék pelyhedztek a nyakán, földbe gyökerezett a lábam. Évekig nem mertem senkibe beleszeretni. Elfogadtam, ha valaki vonzódott hozzám és tessék-lássék szeretgettem is, de a szívem Marié maradt.
Az Elektroműszerész Szakközépiskolában az utolsó év szinte elröppent. Minden hétvégén buliztunk, mindig másutt. Mari sosem jött el. Az iskolában is csak átnézett rajtam, mintha ott se lettem volna. Már másé volt. Ez véletlenül derült ki, amikor egyszer kinéztem a folyosóablakon és megláttam a tornateremből kilépő Marit a tornatanárunkkal. A tanár úr épp búcsúcsókot lehelt Mari kipirult arcára. Egy pillanatra a szívverésem is elállt. Szóval szeretik egymást, állapítottam meg szomorúan. Aztán még jó párszor lesben álltam a nagyszünet végén és nem egyszer szemtanúja lettem annak, amint Mari elhagyja a tornatermet. Valamelyik leskelődésem alkalmával hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra. Megfordultam. Öcsi állt mögöttem. Szemében könnycseppek gyöngyöztek. Egy szót sem szóltunk. Kezet szorítottunk. Többé leskelődni sem volt kedvem.
Szerelmi bánatomat legyőzendő, belevetettem magam a tanulásba. Jól haladtam, négyeseket-ötösöket szereztem minden tárgyból. Hiányos ismereteim pótlásához sokban hozzájárult Orosz Gyuri osztálytársam, barátom, aki műszaki zseni volt, és a legkülönbözőbb elektromos szerkezeteket eszkábáltuk össze közösen. Készítettünk hangfalat, erősítőt, lemezjátszót, magnetofont, rádiót, sőt a bulikon mi szolgáltattuk a rockzenét. Az alkatrészek beszerzése nem jelentett gondot, mert akkoriban a BHG-ba jártunk szakmai gyakorlatra. A jelfogó üzemben dolgoztunk, szalag mellett. "Előre a napi 8000 jelfogóért'" - hirdette a tábla a futószalag végén, amely mellett vagy százan szorongtunk. Művezető ellenőrizte a jelfogókat, és ha lassult a tempó, gyorsabbra állította a szalagot, s nekünk kapkodnunk kellett. A reggeli-, ebéd- és cigarettaszünetet csöngetés jelezte. Reggel 6 órától délután 2-ig, vagy 2-től 10-ig tartott a robot, amelynek sivárságát csak fokozta, hogy tudtuk, ezeket a jelfogókat elavult telefonközpontokba szerelik majd be. A svéd Ericsson cég akkoriban már rég nem mechanikus telefonközpontokat gyártott.
Minden anyaggal, alkatrésszel bőven el voltunk látva, és ezt ki is használtuk, magyarul mondva amit lehetett, elloptunk. A szajré kicsempészése már komoly szakértelmet igényelt, hiszen a kijáratnál ellenőrök motoztak. Amennyiben a motozó rendész úgy látta jónak, nem csak a táskáinkat nézte meg, hanem beküldött egy speciális helyiségbe, ahol le kellett vetkőznünk. A nőknek még a lábuk közé is benyúltak, nem dugtak-e oda valamit. Mi igen egyszerű, kockázatmentes módszert alkalmaztunk a szajré kijuttatására. A műszak vége előtt fél órával spárgára kötött zacskóban áthajítottuk az alkatrészeket a kerítés egy meghatározott pontján, amit aztán arra sétáló váltótársunk felszedett, majd a sarki kocsmában átadott.
A lopás szinte természetes és logikus tevékenység volt a szocializmusban. Elavult dolgokat termeltünk, úgy éreztük, legalább annyi hasznunk legyen belőle, hogy ellopjuk. Persze, ha apám véletlenül tudomást szerez a hozzáállásomról, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A szocialista tulajdont, a nép közös tulajdonát megdézsmálni főbenjáró bűnnek számított a szemében. Abból is hatalmas botrány kerekedett, mikor tizenháromévesen az osztálykirándulásról jól megtömött hátizsákkal érkeztem haza. Gondoltam, meglepetést szerzek a szüleimnek. Ez valóban sikerült.
Bezárkóztam a WC-be, és mikor fél óra múlva boldogan kitártam az ajtót, sorban álló apámnak a lába is földbe gyökerezett a meglepetéstől. A falra, az ajtóra körös-körül a vonatról származó fogantyúk, tartók, kilincsek kampók, fogasok voltak felszerelve, a helyiség belülről összességében úgy hatott, mint egy vasúti fülke.
Testvéreim, akik eleinte csak apám mögül kukucskáltak befelé, beszaladtak, és le fel csapkodták az ajtóra szerelt vasúri hamutartó fedelét. Büszkén néztem fel döbbenten álló apáma.
- Hát ezeket honnan szedted? –kérdezte gyanakodva.
Úgy éreztem, talán nem teljesen érti e praktikus szerzemények használatát, ezért rögtönöztem egy kis gyakorlati bemutatót.
- Nézd csak! Ebben meg tudsz kapaszkodni, ha erősen nyomnod kell. Ide lehet tenni a vécépapírt, ebbe meg hamuzni tudsz. És itt meg van egy kis szeméttároló is. Ezt volt a legnehezebb leszednem, nyolc csavar tartotta.
- De fiam hát ez a Magyar Állami Vasút tulajdona. Ezt te elloptad. Most azonnal le fogod szerelni és visszaviszed. - mondta.
Ijedten néztem rá.
- Hová?
Vakargatta a fejét, ez valóban nehéz ügynek látszott.
- Hogyhogy hová? Visszavisszük a pályaudvarra és visszaadjuk a Magyar Államvasutaknak – vágta ki végül diadalmasan. Hát ilyen volt az én apám.
A műszaki dolgok beszerzésének volt egy másik, még gazdagabb forrása: a megszálló szovjet hadsereg. A lőrinci orosz katonai laktanya például valóságos kincsesbányának bizonyult, az oroszok rendelésre mindent beszereztek. Bartelkereskedelmük leggyakoribb csereeszköze a nő volt, második helyen a pálinka állt.
Az összekötő Borda Jancsi volt a B-ből. A hét meghatározott napján bepakolt az apja Trabantjába, és irány a József Attila lakótelep. A telep szélén lévő bádogviskóvárosban felszedett két cigánykurvát, majd elvitteőket az orosz laktanya mögé. Borda kétszer dudált, azőrök már be voltak avatva. Szállingózni kezdtek a kiskatonák, és mialatt néhány kopasz elment az áruért a raktárba, a két cigánylány felemelte a szoknyáját és odadugta a hátsó felét a kerítéshez. A sorban álló katonák pedig egymás után megtöcsköltékőket.
A két üveg cseresznyepálinkáért, meg a 40 forint fejében, amit a két cigánylány tett zsebre, mi kaptunk szócsöveket, erősítőket, hangládákat, komplett katonai gyakorlóruhát, bakancsot, drótvágó tőrt, bajonettet, kulacsot és még jó pár hasznos felszerelési tárgyat.
A cserekereskedelmre később Borda Jancsi külön üzlethálózatot alapozott: felvette a megrendelést, leadta a ruszkiknak, és azok egy-két héten belül a gumikajaktól kezdve a fényképezőgépig, színes tévén át a sátrakig mindent megszereztek. Borda végül már furgonnal járt a laktanyába. Egyszer munka után odajött hozzám:
- Szemüveg, gyere el már velem fordítani, mert a tisztek is cserélni akarnak.
- Jó, elmegyek, de nem cipelek, rendben?
- Ugyan, ne viccelj, segédmunkásaim vannak. Nagyban megy a játék. Egyébként mit kérsz a melóért?
- Mondjuk egy Quartz filmfelvevőt, meg egy Lucs vetítőgépet.
- Meglesz. Ma leadjuk a rendelést és két héten belül megkapod - jelentette ki Borda határozottan.
Ezúttal a laktanya kapujához hajtottunk és kettőt dudáltunk. A sorompó kinyílt, a katonák tisztelegtek. Borda tizenhét évesen úgy intett ki az ablakon, mint valami tábornok. Bekanyarodtunk az udvarra. Az oroszok illedelmesen körbeálltak minket. Borda segédmunkásai lerakták az árut. Az én iskolatársam pedig egy cirill betűs névsort nyomott a kezembe:
- Olvasd egyenként a neveket.
Olvastam. A Szergejek, Andrejek, Aljosák egyenként jöttek a csomagjaikért, majd letették az ellenértéket, amit Borda tüzetesen átvizsgált. Csak ha végzett egy emberrel, akkor intett nekem, hogy olvashatom a következő nevet.
A ceremónia befejeztével odajött egy tiszt, intett nekünk, hogy kövessük. Az irodában már ki volt töltve a vodka. Az oficér ünnepélyesen megköszönte nekünk, hogy segítünk a katonákon. Majdnem elröhögtem magam, de azért hűségesen fordítottam. Válaszul Borda Jancsi mondott köszönetet az orosz katonáknak, amiért támogatják a magyar nép műszaki- és sportkultúráját. Ittunk, ittunk és megint csak ittunk. Aztán az orosz tiszt a kezembe nyomott egy igénylistát és megkért, fordítsam le Bordának. Hüledeztem a tételeken: 100 rúd téliszalámi, 200 pár gyulai kolbász, 50 üveg literes barack-, és 50 cseresznyepálinka, 200 csomag babkávé, 200 csomag kakaó, 500 darab parfümszappan és még számtalan luxuscikk, pipereholmi, nagy tételben. Az én társam csak bólintott. Rendben. A jövő hétre meglesz. Viszonzásulő is átnyújtott egy igénylistát, melyet félig oroszul, félig magyarul írt le, s én pontosítottam a tiszttel a félreértések elkerülése végett. Szerepelt a listán Riga motorkerékpár, Szokol rádió, Szaratov hűtőszekrény, Szmena, Zorkij, Kiev, Zenit fényképezőgép, orosz márkájú karóra, fúró- és fűrészgép, szerszámkészlet és számtalan olyan nevű dolog, amiről én nem is tudtam, hogy létezik, deők egyetértően bólogattak, csak azt kellett tisztázni, miből hány darab kell. Megböktem a Bordát:
- Az enyémről se feledkezz meg!
Azokat is felvettük az igénylistára, majd ittunk még egy rundot és sűrű kézfogások közepette elhagytuk a laktanyát. Mikor már kívül döcögtünk a Roburral, megkérdeztem Jancsit:
- Mondd, te nem félsz?
- Ugyan, mitől? – rántotta meg a vállát - Félnivalójuk csak nekik lehet, hogy lebuknak a főtisztek előtt, de az a gyanúm, hogy az egész laktanya benne van a buliban.
- Most hova megyünk? - kérdeztem.
- Kivisszük a motyót a Tangóra, már várják az árut. És tudod, mi a legjobb? Rögtön fizetnek. Ha félsz, ne gyere!
Siettem haza. Két hét múlva megkaptam a filmfelvevő- és vetítőgépet Bordától.
Közeledett az érettségi, és minden jel arra mutatott, hogy az iskolát meglepően jó eredménnyel fogom lezárni. Ugyanakkor véglegesen eldőlt bennem, hogy se elektroműszerész se villanyszerelő nem leszek. Dacára a sok elektromos szerelésnek, melyet Orosz Gyurival műveltünk, érdeklődésem véglegesen és visszavonhatatlanul a humán dolgok felé fordult. Osztálytársaim azt hitték meghibbantam, én pedig éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, most tértem észhez. Hétvégeken múzeumokba jártam, képtárakat látogattam, az Egyetemi Színpadon pedig végigültem az összes művészfilm sorozatot. Baráti köröm rohamosan bővülni kezdett, jónéhány amatőrfilmessel, filmrajongóval, képzőművésszel, zenésszel egészült ki.
Megkértem apámat, segítsen hozzá, hogy tanulmányaim végeztével a filmgyárba kerüljek. Arra gondolni sem mertem, hogy továbbtanulhatok. Apám ki is fejtette.
- A nővéred már főiskolás. Elég egy családban egy értelmiségi, te dolgozni fogsz. Én is ezt tettem, és fiatalabb fejjel, mint te.
Apám egyúttal azt is felvetette, hogy mi lenne, ha a magam lábára állnék. Nem sértődtem meg, sőt kijelentettem, hogy amint lehet, elköltözöm. Mindennél jobban vágytam arra, hogy végre önálló életet éljek.



Az önálló élet kezdete

Első önálló lakásom egy konyha volt a Ráday utcában, közel a Boráros térhez. Mint minden konyha, eredetileg ez is egy lakáshoz tartozott, de azt anyám több embernek is eladta, és kénytelen volt a helyiségeket máshogy elosztani. A két egymásba nyíló szobába két család költözött, a tűzhely kikerült az előszobába, anyám pedig a konyhába. A kétszer három méteres helyiséget én vettem át tőle, mikorő valamivel tágasabb helyre, egy börtöncellába költözött, hogy letöltse büntetését számtalan szélhámosságának egyike miatt.
A konyha a folyosó végéről nyílt, és egy falikutat, valamint egy lichthofra néző ablakot leszámítva üres volt. A lakberendezés bonyolult feladatát egy csapásra megoldotta, mikor lomtalanítás alkalmával hozzájutottam egy egész falat betöltő irodai szekrényhez. Ez a szekrény számtalan kis fiókjával, rekeszével, lehúzható redőnyével és beépített íróasztalával egyszerre volt gardrób, dolgozószoba, konyha, és fotólabor. Mikor dolgozni akartam, csak fel kellett nyúlnom, és a felső sorban ott sorakoztak a könyveim, irományaim, írószereim, vagy ha munka közben megéheztem, az íróasztal feletti redőnyt felhúzva megtaláltam a villanyrezsót, tányérokat és az evőeszközöket. A bal oldali fiókokban zoknit, ruhát, fehérneműt, kicsit lejjebb pedig az élelmiszereket tartottam. A beépített asztalon állt az orosz nagyítógép és a gramofon, rajta egyetlen lemezem, Schubert Befejezetlen szimfóniája.
Reggelenként korán keltem, a falikútnál megmosakodtam és lementem a Boráros téri bisztróba reggelizni. Ide főként munkások jártak, és a pultok mellett hajléktalanok lesték a maradékot. Rendszerint buktát és fél liter tejeskávét vettem 4,40-ért. Aztán elindultam a filmgyárba.
A hangosztályon dolgoztam egy kis műhelyben, ahol nap mint nap erősítőket, szócsöveket, adó-vevőket javítottunk. Apám úgy okoskodott, hogy mivel a szemem gyenge, ajánlatosabb lesz a hangosztályon kezdenem, majd "a hangok világában" előrelépnem, előbb mint segédmikrofonos, aztán mikrofonos, kamerás, és hangmérnök. Ô ezt is előre megtervezte. A munkaidő reggel 7-től délután 3-ig tartott. Utána szabad voltam, mint a madár.
A filmgyár számomra nem volt teljesen ismeretlen terep, pár évvel azelőtt jártam már ott nyári gyakorlaton. Akkor a gépházba helyeztek, ahol alkoholos vattával törölgettem a monstrum vetítőgépek lábazatát. Rettentően unalmas volt. Sokat kóboroltam a gyár területén, benéztem a műhelyekbe, a műtermekbe, mindenhová. Egyik ilyen körutam nagy botrányba fulladt. Még újonc voltam, és nem ismertem a belső szabályokat. Láttam én, hogy ég az ajtó felett egy piros lámpa, de mint afféle zöldfülűnek, ez semmit sem jelentett. Benyitottam, és a huzat nagy erővel bevágta mögöttem az ajtót. A szemembe éles fény hasított, és csak pár másodperc múlva kezdtem visszanyerni látásomat. Vagy hatvan dühös arc meredt rám. Egy kis vörös krampuszfigura felpattant a székéből és durván rám kiáltott:
- Maga mit keres itt!?
- Én?… havi 360 forintot - hebegtem.
Óriási röhögés harsant fel mindenfelől. A kis krampusz magából kikelve ordított.
- Takarodjon innen! Maga tönkretette a felvételt! Nem látta a piros lámpát? Most kezdhetjük újra az egészet.
Két jól megtermettőr karon ragadott és könyörtelenül kipenderített a folyosóra.
Gyerekfejjel el is határoztam, hogy ilyen helyre semmiképpen sem megyek dolgozni. Másként alakult. l969 augusztus elsején beléptem a MAFILM-hez mint elektroműszerész, és csak 25 évvel később, a megszűnésekor hagytam ott, akkor már mint filmrendező.
Közben volt alkalmam alaposabban is megismerni a filmgyár belső életét. Maguk a készülő filmek a legkevésbé sem érdekeltek. A hangárszerű műtermekben egy iparos szorgalmával gyártották le mindazt, ami az akkori hétköznapokból kimaradt: hősiesség, dicső múlt, érzelem és romantika került a filmes alumíniumdobozokba.
Az igazán érdekes dolgok nem a filmekben, hanem a filmgyári büfében és a taxik hátsó ülésén játszódtak. A taxisok dokumentumokat, információkat és színésznőket szállítottak politikusokhoz és vezető beosztású emberekhez, úgy is mondhatnánk,ők voltak azok, akik a filmgyárat bekapcsolták a politikai és hatalmi elit vérkeringésébe. A filmgyári büfé pedig a kiváltságosok fényűző világa volt. Itt bélszínt sütöttek ízlés szerint, Napóleon konyakot, nylonharisnyát és kvarcórát árultak a pult alól. Mi, akik a filmvilág perifériáján éltünk, általában csak egy feketére tértünk be ide. Sokszor, míg megittuk a kávénkat, a színészek fizetésünk többszörösét játszották el lazán a pultnak támaszkodva. Elővettek egy papírpénzt a zsebükből, és letakarták a rajta lévő sorszámot. Végül az nyert, akinek a száma a legnagyobb volt. Az itt folyó élet nagyvonalúságát jellemezte az az eset is, mikor valaki 2 hónapig hitelbe fogyasztott, majd elszámoláskor elővette trabantja slusszkulcsát, és a forgalmival együtt átnyújtotta a pénztárosnak.
A hangosztály életének forgatókönyvét kevésbé fantáziadús személyek, főnökeink, a hangmérnökök írták. A felelősség felkutatásának művészei voltak, ha bármi hiba történt, a bűnöst hamarosan megtalálták beosztottjaik személyében. Azok pedig a saját beosztottjaikban.
Minderre akkor került sor, ha a forgatásba hiba csúszott, mert a hangmérnök elrontotta a hangfelvételt. Ilyenkor földhöz vágta a keze ügyébe eső legközelebbi készüléket és magából kikelve szidta a technikusokat, azaz minket. Megindult a vizsgálat. Végül a sok osztályvezető, főosztályvezető, műszaki igazgató és helyetteseik, csoport- és művezető felvonult a szerelőasztalom mögött és figyelte, amint szétszedem a hibás berendezést. A berendezés működött. Hosszasan sugdolóztak mögöttem, majd az egyikük megszólalt.
- Szirtes elvtárs, a berendezés működik, ez maradjon köztünk. Szakítson el legyen szíves egy vezetéket és a probléma meg van oldva! - mondták.
- Hát csak nem képzelik, hogy tönkreteszem a munkámat? Két hetet dolgoztam rajta, míg újrakábeleztem a berendezést - háborogtam.
- Jelentenünk kell valamit a produkciónak - felelték kórusban.
- Én akkor sem viszem el a balhét - makacskodtam. - Keressenek más bűnbakot, vagy mondják meg az igazat, hogy a hangmérnök rontotta el a felvételt.
Kitépték kezemből a működő szerkezetet és távoztak. Elmenőben a fülembe súgta az anyagbeszerző, a vezető besúgó, az osztályvezető jobbkeze :
- Ennek még lesz folytatása.
A későbbiekben kiderült, mennyire igazat mondott. Ô maga amúgy nagy képzelőerővel és diplomáciai érzékkel megáldott ember volt. Egy alkalommal vett a hangosztály számlájára száz darab küretkanalat és azt jó mélyen eldugta a folyosón sorakozó páncélszekrények egyikébe. Hogy miért volt szüksége a hangosztálynak küretkanálra, máig rejtély maradt. Ugyanez az ember több százezer forintért olyan szörpvizsgáló készüléket is vett, amelyik pontosan kimutatja, hogy a jaffa- és málnaszörpben milyen a sűrítmény és a szódavíz aránya.
Legnagyobb vállalkozása mégis az volt, amikor néhány tucat Rotex gép fejében bolgár kollégái olcsóbban adtak el nekünk négy Latvia típusú mikrobuszt. A bolgárok elégedettségéhez nem férhet kétség, az ügyes kis szerkezet feliratokat nyomott színes műanyag szalagokra, és a tetszetős csíkokat fel lehetett ragasztani irodák ajtajára, berendezések kapcsolói fölé, bárhová.
A járművekkel viszont nem jártunk valami jól. Miután beszereltük a hangtechnikai berendezéseket, használhatatlanná váltak. A túlsúlyos buszok maximum 60 kilométeres sebességgel tudtak csak haladni, ezért forgatás előtt már két-három nappal útnak kellett indítani azokat, hogy időben odaérjenek a távoli helyszínekre.
Több hónapi munkával készültek el, mégis pillanatok alatt le kellett szerelnünk a járműveket, hogy aztán óriási veszteséggel túladjanak rajtuk.
Nehéz volt szó nélkül megállni. Fiatalos hévvel, nagy hangon taglaltam a történteket a büfében, az étteremben vagy a kocsmában, ahová néha kiruccantunk sörözni. A többiek ilyenkor jóindulatúan rám szóltak, megüthetem a bokám, ha kiteregetem a filmgyár belső ügyeit.
A főnökeim eközben már azon morfondíroztak, miként szabadulhatnának meg tőlem. Esetem nem volt egyszerű, mivel kádergyerek voltam és "felső utasításra" kerültem a filmgyárba. Végül megtalálták a megoldást. Az anyagbeszerző és a hangosztály vezetője, akit mellesleg később sikkasztáson értek és azonnali hatállyal kirúgtak a filmgyárból, fegyelmi bizottság elé állítottak és rám akarták bizonyítani, hogy elloptam egy rádiósfogót.
Ekkor apámhoz fordultam, neki már volt gyakorlata a koncepciós perekkel kapcsolatban. Azt tanácsolta, kérjek magam ellen fegyelmit, de ne a filmgyáron belül, hanem a kerületi munkaügyi döntőbizottságnál.
Ez hatásosnak bizonyult. Filmgyári főnökeim haladéktalanul áthelyeztek a MAFILM II-es telepének hangosztályára, a Könyves Kálmán körútra. Akkoriban ott gyártották a kisfilmeket. A száműzöttek telepe volt ez, de legalább közelebb esett az otthonomhoz. Reggel csak felszálltam a Mester utca elején a villamosra, ami elvitt a Közvágóhídig, majd ott átszálltam egy másikra, és az éppen a gyár előtt tett le. Az átszállóhely a maga gyári környezetével és szerteágazó vasúti sínjeivel nagyon más volt, mint pár száz méterrel odébb a jólfésült belváros, vagy a filmgyár hamis kulisszái. Lepusztult, mocskos világa annyira megihletett, hogy első komolyabb amatőr filmem, a Bisztró külső felvételeit később teljes egészében ott forgattam.
Gyalog jártam be a környéket, rendszerint könyvvel a kezemben. A rakparton József Attilát, a villamoson Thomas Mannt és Dosztojevszkijt, az ágyban Proustot olvastam. A könyveket régi gödi barátomtól, Mityától kaptam kölcsön, aki hegedűszakra járt a Zeneakadémiára, és napi hat-nyolc órát kellett volna gyakorolnia, de ehelyett inkább olvasott.
Mityával eljártunk a Zeneakadémiára is, ahol a harmadik emeleti kakasülőről ingyen hallgathattuk a koncerteket. Az Egyetemi Színpadon tartott filmvetítésekre pedig belógtunk. Nagy hatással voltak ránk a francia "új hullám" filmjei, de itt láttam az olasz neorealista alkotásokat is, és a szívemhez legközelebb álló orosz avantgárd filmművészek, elsősorban Dziga Vertov és Szergej Eisenstein munkáit. Ezek végre igazi műalkotások voltak, nem úgy, mint a magyar filmek, melyeket megvetettem.
Barátaimtól kölcsönkértem egy tükörreflexes gépet, és forgatni kezdtem. Akkoriban az emberek nem szerették, ha filmfelvételt készítenek róluk, ezért titokban dolgoztam. Sokszor még így is előfordult, hogy néhány fölbőszült munkás megkergetett.
Egyik hétvégén a bisztró előtt álltam, úgy tíz méterre a bejárattól, és kockázva vettem fel a forgalmat, a bemenő és kijövő embereket. Egyszer csak a keresőben megjelent két tagbaszakadt, fehérköpenyes férfi, amint kilöknek az utcára egy öregembert. Az öreg tett néhány lépést, végül hanyatt vágódott. Annyira megdöbbentett a látvány, hogy el is felejtettem megnyomni a felvevőgép gombját. Odaugrottam a földön fekvő öreghez, akinek a fejéből csorgott a vér.
Kétségbeesve néztem körül. Egyre több ember állt meg, gyűrűt vonva körénk.
- Hívjon már valaki mentőt, ahelyett, hogy itt bámészkodnának! -
kiáltottam.
- Rokona tán, vagy ismerőse? – kérdezte a tömegből egy női hang.
- Nem ismerem, de akkor is segítenünk kell rajta, nem?
Erre szép csendesen eloldalgott mindenki. Felugrottam és a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam a mentőket.
Néhány perc múlva megérkezett a kocsi. Az ápoló kiugrott, és leguggolt a férfi mellé. Megemelte a fejét, pár pillanatig nézte, majd visszafektette a kövezetre.
- Ez részeg. Felszakadt egy kicsit a fején a bőr, azért vérzik – jelentette ki kategorikusan, majd visszaszállt a kocsiba. A sofőr kihajolt az ajtón és leszidott.
- Ha legközelebb feleslegesen riaszt minket, megfizettetjük magával a kiszállást - mennydörögte, majd mint aki jól végezte dolgát, magára csapta a kocsi ajtaját, és már robogtak is.
A bisztró ablakánál ott álltak és néztek minket az alkalmazottak, köztük a két hentes, akik a szerencsétlen öreget kidobták.
Az eset után kitiltottak a bisztróból. Más külvárosi bisztrókat kerestem és más külvárosokat, igaz ott sem volt könnyebb a helyzetem, mert a gyárak, üzemek, hidak, vasutak katonai objektumnak számítottak, a különbség így csupán annyi volt, hogy ezentúl nem henteslegényekkel, hanem a folytonosan cirkáló pálya- és üzemőrökkel gyűlt meg a bajom.




Feleséget veszek

Szentendre, élénk színeivel, miniatűr utcácskáival, kacskaringós díszeivel mindig is kedvelt célpontja volt a fotósoknak. A kisvárosősszel különösen megszépült, az első komolyabb hideg kiürítette a máskor zsúfolt utcákat, tereket, és mi akadálytalanul kóboroltunk benne széltében- hosszában, hogy tanulmányokat, motívumfotókat készítsünk. Igyekeznünk kellett, mert estefelé már ritkábban indultak vissza a járatok, és nem volt kellemes ácsorogni a csípős hidegben.
Aznap este is épphogy sikerült elérnünk a HÉV-et. Fáradtan ültünk a zöld műbőr üléseken, ölünkben fényképezőgépeinkkel, mikor az egyik megállónál két csinos, barnabőrű, feketehajú cigánylány szállt fel a kocsiba.
Leültek velünk szembe és hangosan vihorászni kezdtek. Nem lehettek többek tizenhat évesnél. A magasabbik nagyon megtetszett nekem. Mályvaszínű párnás szája, hosszú, ívelt szemöldöke és horgas orra volt. Nem is cigánynak, inkább görögnek gondolta volna az ember.
Fogadtam egy korsó sörbe a barátaimmal, hogy meg merem kérdezni tőle, mikor szeretkezünk.
Hogy gátlásaimat leküzdjem vettem egy mély lélegzetet, és áttelepültem a lányhoz. Jó hangosan megkérdeztem tőle, hogy mindenki hallja:
- Mondd, picinyem, mikor bújunk ágyba?
A lány szeme kitágult, rettentő dühös arcot vágott, azt hittem, nekem ugrik és kikaparja a szemem. De aztán elpirult, és vékony, reszelős hangon elnevette magát.
- Máma nem, majd hónap!
Meg is beszéltük a randevút az Emke aluljáróba, délután 5-re. Otthon szépen kitakarítottam, új lepedőt húztam, tiszta inget vettem és elindultam a találkozóra.
Mária pontosan 5-kor megjelent, én megfogtam a kezét és felvittem a lakásomba.
Teste csodálatos keserédes illatot árasztott, ahogy megizzadt a szeretkezés hevében. Annyira felizgatott ez a furcsa, fűszeres, mediterrán aroma, hogy magam is meglepődtem, amikor újra és újra felébredt bennem a vágy. Minden zsigere teljes összhangban működött az én ösztönös mozgásommal, és ettől különös, eddig számomra ismeretlen magasságokba repültünk. Mindez olyan természetes egyszerűséggel alakult, zajlott, mintha Isten is egymásnak teremtett volna minket.
Este 10-kor kipattant az ágyból és tört magyarsággal ezt mondta:
- Most má mennem kee.
- Hazakísérlek, - ajánlottam.
- Ászt nem lehet.
- - Miért nem?
- Csák. Máj hónap tálálkozunk - mondta.
A hét minden napján összebújtunk, délután 5-től este 10-ig, de sohasem engedte, hogy hazakísérjem. Ez nem hagyott nyugodni.
Egyik alkalommal úgy tettem, mintha elaludtam volna, de amint kilépett, gyorsan felöltöztem és utána lopóztam. Nem vett észre. Egészen a házukig követtem.
A Keleti pályaudvar mögött, a Nefelejcs utcában laktak, egy romos bérházban. Megjegyeztem a házszámot és hazamentem.
Aztán eltelt egy hét éső elmaradt a randevúkról. Elhatároztam, hogy hétvégén megkeresem. Vasárnap délelőtt szépen felöltöztem, felvettem az érettségi öltönyömet, hozzá fehér inget, nyakkendőt. Fényesre pucoltam az egyetlen ünnepi cipőmet. Vásároltam 13 forintért egy literes Kövidinkát meg egy szál virágot.
A ház előtt megálltam, megigazítottam a nyakkendőmet és beléptem az udvarra. Magas, négyemeletes, függőfolyosós ház volt, szinte mindenki a gangon tartózkodott. Üvöltözés, sikoltozás, káromkodás hallatszott, a levegőben húsleves és égett sültszag terjengett. Megálltam az udvar közepén.
- Kit keres, fiatalember? – kiáltott le egy kövér, alkoholtól elázott öregasszony a második emeleti gangról.
- Máriát keresem – feleltem illedelmesen.
- Miféle Máriát?
- Hát azt a ... - akadt el hangom, - ... azt a gyönyörű cigánylányt, olyan fekete szeme van és horgas orra.
Zavaromban megpróbáltam leírni Mária külsejét. Szégyelltem, hogy a vezetéknevét elfelejtettem megkérdezni tőle.
- Ja, a Kolompárékhoz jött? Hát oda most nem javaslom, hogy bemenjen. Ott áll a bál.
- Miféle bál?- kérdeztem értetlenül.
- Hát nem hallja? A szokásos vasárnapi. Ilyenkor berúg az apjuk és késsel kergeti a nőket a szobában, mert meg akarja erőszakolniőket - válaszolta magától értetődő természetességgel az öregasszony.
Azt mégsem hagyhatom, gondoltam, hogy az én Máriámat az apja megbecstelenítse. Odamentem a földszinti szükséglakás ajtajához és hangosan bekopogtam. A sikoltozás, üvöltözés hirtelen abbamaradt. A gangról mindenki leste, mi fog történni.
Kinyílt az ajtó, és elém állt egy nálam nagyjából fél fejjel alacsonyabb, sovány, reszkető bajuszú férfi, vérben forgó szemekkel. Jobb kezében egy harminc centis konyhakést szorongatott.
- Mit akar? - rikácsolta.
- Hát... Máriához jöttem.
A férfi zavaros szemeivel lassan végigmért. Tekintete megakadt a zakóm zsebéből kikandikáló borosflaskán. Odabent a félhomályos konyhában egy ötven év körüli, ráncos arcú asszony reszketett.
- Jáj Ándris, menj innét - hallatszott ki még beljebbről Mária sírós hangja.
- Te maradj csöndbe, - mordult rá az öregember, aki elállta az utamat. - Mit akar tőle? - kérdezte fenyegetően.
Hirtelen kicsúszott a számon, magam sem tudom miért, talán a helyzet súlyossága miatt:
- Leánykérőbe jöttem!
Előrántottam a zsebemből a bort, ha netán szúrni akar, legyen mivel fejbe vágnom. Ô félreértette a mozdulatot, kitárta az ajtót, és betessékelt.
- Na, gyöjjön be. Asszony, poharakat! - parancsolta.
Szép illedelmesen bemutatkoztam a feleségének és átadtam a virágot, amitőlő egészen meghatódott. Poharakat tett a viaszosvászonnal leterített asztalra. Kettőt, egyet a férjének, egyet meg nekem. Közben körülnéztem. A konyhában álltunk, a sarokban lévő apró lábas tűzhelyen valami pörköltféle rotyogott. Szemben nyílt a lakás egyetlen szobája, és az ajtónyílásban három kócos, hálóinges leány szorongott, óvatosan kifelé kukucskálva. Az egyik, a középső, Mária volt. Az öreg mérgesen rájuk dördült:
- Takarodjatok befele! Asszony, nyitót! - parancsolta és leült velem szemben az asztalhoz.
A konyhakést akkurátusan maga elé helyezte, hogy kéznél legyen. Arcán szomorúság tükröződött. Hosszan a szemembe nézett, majd megkérdezte:
- Biboldó vagy, mi?
- Már elnézést, de nem tudom, mi az, - feleltem.
- Asszony, hogy mondják azt, hogy biboldó magyarul, na!?
- Zsidó, zsidó, zsidónak mondják, - válaszolta a felesége.
- Igen, az vagyok, - mondtam, - de ez nekem nem jelent semmit, mert nem vagyok vallásos.
- Akkor is biboldó vagy, a többi nem érdekes, - jelentette ki kategorikusan az öreg és töltött a poharakba.
Koccintottunk.
- Üldözött vagy, mint mi! Erre iszunk, - mondta és felhajtottuk a pohár bort.
Újra teletöltötte a poharakat.
- Szóval te el akarod venni a Máriát. Osztán mibül fogod eltartani? Úgy látom, jól öltözködöl, van mit a tejbe aprítanod.
Elmeséltem neki, hogy egy kis konyhában lakom, és hogy elektroműszerészként a levonások után 997 forintot kapok kézhez minden hónapban.
- No, aa nem sok, - mondta. - Mária, gyere csak ide! - kiáltotta a szoba felé.
Mária félszegen előbújt egy szál szakadt hálóingben. Két lánytestvére lopva az ajtófélfáig követte.
- Kapjá má valamit magadra, így pendelybe mégse illik a fiatalember előtt mutatkozni, - szólt rá az anyja. - Ott a kendőm az ágyon, terítsd magadra.
Újra ittunk. Illedelmesen megkérdeztem, szabad-e rágyújtanom. Elővettem a Munkást és megkínáltam az öreget. Feszülten izegtem-mozogtam a széken. Nem tudtam, most mi lesz. Megint töltött, megint ittunk. Az öreg arca kezdett elborulni, láttam, hogy hamarosan berúg.
- Mária pakolj, megyünk! - kiáltottam a szobába.
- Háá nem úgy van a, - dünnyögött a lerészegedett apa -, egy üveg boré elviszed a jányomat? Ne aggya az Úriste! -- kiáltotta.
- Nézze, mi szeretjük egymást, és ennek nem lehet gátat vetni!
- Ammá igaz - felelte.
- Én tisztességes szándékkal jöttem, ahogy illik, de ha nem adja a lányt, akkor megszöktetem - jelentettem ki meglepő határozottsággal és felálltam az asztaltól.
Ez volt a legveszélyesebb pillanat. Hátra is léptem rögtön, hogy ha szúr, kikerüljem. De nem szúrt. Megtört benne a büszkeség, elbágyadt.
- No jó, vigyed. Legalább egy szájjal kevesebbet kő etetni De aztán rendesen bánj vele, jóravaló jány ez. Csak szegény nem találja még a helyét a világba .. meglátogatlak titeket - ígérte, majd egész felsőtestével lebukott az asztalra.
Mária gyorsan összepakolt, cipőt a nővére adott kölcsön neki. Annyi holmija volt, amennyi könnyedén elfért egy nylonszatyorban. A húga sírva borult a nyakába, az anyja is:
- Jó neked, végre kikerülsz ebből a pokolból - mondták szinte kórusban.
A hideg téli utcákon havas szél fújt. Átöleltem Máriát, úgy siettünk haza. Otthon jól befűtöttem, forró teát ittunk cukorral, citrompótlóval. Egész éjjel szeretkeztünk. Néha elszenderedtem és amikor felriadtam, azt láttam, hogy Mária összekuporodva ül az ágy szélén és csak néz maga elé. Nem tudtam, mi baja, de hamarosan elaludtam, mert hajnalban munkába kellett indulnom.
Nagyon szépen teltek a mézesheteink, egyedül az zavart, hogy Mária néha elmereng és ilyenkor arcán valami bágyadt szomorúság jelenik meg. Igyekeztemőt megvigasztalni, de ez csak ritkán sikerült. Azt hiszem, nehéz volt megemésztenie a hirtelen változást.
Mária és családja két éve kerültek Pestre, előtte Komádiban, egy putriban laktak a falu szélén. Szülei oláh cigányok voltak. Anyját, akit a szülők másnak szántak, az esküvőjéről szöktette meg Mária apja. Azon kevés cigányasszonyok közé tartozott, akiknek kék a szemük, és a hajuk sem fekete, hanem amolyan kese, se barna, se szőke.
A család nagy nyomorban élt, a férfi ivott, és verteőket. Serdülő lányaival rendszeresen erőszakoskodott. Mária és Irén megmenekültek, de Györgyit, a nővérüket szemük láttára erőszakolta meg.
Györgyit aztán egy Jóska nevű cigányfiú feleségül vette, éső három gyereket szült neki. Mikor megismertem, éppen a negyediket várta. Nem hasonlított a testvéreire, inkább anyja lánya volt, apró termetű, hosszú hajú, széles csípőjű nő. Györgyi esténként szépen felöltözött, volt egy fényespiros szaténszoknyája, általában azt vette fel, és lement a kocsmába. Kinézett magának egy férfit, flörtölt vele, majd alaposan leitatta. A dolgot Jóska és annak haverjai fejezték be, a hazafelé tántorgó részeget kirabolták valamelyik kapualjban.
Negyedik gyerekük megszületése után Györgyiék egy penészes falú mosókonyhába költöztek, és abban laktak vagy egy évig. Közben a gyerekek sorban megbetegedtek, köhögtek, izületi fájdalmaik voltak. Beadtak egy kérvényt rendes lakásra, de a Tanács nem válaszolt.
Jóska végül komoly lépésre szánta el magát. Az egész egy névnapi házibulin történt, ahol mindnyájan alaposan berúgtunk. Emlékszem, Mária apját épp felkaptam a karomba és kivittem megpisiltetni. Letoltam a nadrágját és csak úgy, a levegőben tartva meghugyoztattam, mert a vécében már bokáig állt a fekália. Mikor visszajöttünk, Jóska azzal állt elő, hogy úgy döntöttek, másnap mind beköltöznek a kerületi tanács előszobájába és addig nem mozdulnak onnan, amíg ki nem utalnak nekik egy lakást. Rám függesztette vérbe borult tekintetét. Mindenki engem nézett, ahogy ott álltam a szoba közepén, karomon a félig alélt, leendő apósommal.
- Rendben, menjünk - mondtam határozottan.
Másnap reggel az egész pereputtyal, úgy ahogy voltunk, kialvatlanul és piszkosan a házibuli után, beköltöztünk a Tanács épületébe. Lehettünk vagy húszan. Rögtön kihívták a rendőrséget. A rendőrök, akik jól ismerték már a Kolompár famíliát, intézkedés közben Jóska fülébe súgták.
- Most mi eltűnünk, és ti visszamehettek. Ma már hiába hívnak ki minket, többet nem jövünk.
Az egész kompánia szépen visszaköltözött, engem pedig elküldtek valami harapnivalóért. A nők pokrócokat, paplanokat terítettek végig a kövezett folyosón, az ügyintézők nagy bosszúságára. A gyerekek a lépcsőházban hancúroztak, míg a felnőttek heverésztek, dohányoztak és az általam hozott kocsisbort kortyolgatták. Délben az asszonyok kis petróleumfőzőn, nagy lábasban zuzapörköltet főztek, aminek savanykás szaga betöltötte a Tanács egész épületét.
Délután mozgolódás támadt, ügyintézők jöttek- mentek dossziékkal a hónuk alatt, ajtók csapódtak, de senki sem szólt hozzánk. A levegőben volt, hogy valami történni fog. Végül mindenki eltűnt a nagyterem hatalmas tölgyfa ajtaja mögött, és egy órán keresztül csönd volt. Mikor már nem is számítottunk rá, az ügyintézők gyűrűjében megjelent maga a tanácselnök. Gyorsan, ingerülten, tőmondatokban beszélt, az egész jelenet nem tartott tovább két percnél. Ígért Jóskáéknak egy háromszobás lakást.
- Hol a kulcs? - kérdezte Jóska.
- Előbb nézzék meg, hogy megfelel-e – mondta a tanácselnök.
- Megfelel -jelentette ki Jóska - Annál rosszabb úgysem lehet, mint ahol lakunk.
Hát így lett Györgyiéknek a XIII. kerületben egy háromszobás lakása, ahol tágas, világos helységek voltak és száraz falak.

Egy vasárnap reggel, amikor Máriával Ráday utcai kis konyhánkban békésen heverésztünk az ágyon, valaki ököllel hevesen ütni kezdte a bejárati ajtót. Nem voltam különösebben meglepve, mert ezidőtájt anyámnak igen sok hitelezője jelentkezett, akiket mind a rendőrségre küldtem. Ám ezúttal Mária apja állt az ajtóban, vérben forgó szemekkel, kezében borotvával.
- Elraboltad a lányomat! - üvöltötte, hogy csak úgy zengett belé az egész ház.
Tudtam, mi a dolgom.
- Várjon, mindjárt felöltözöm, lemegyünk, iszunk egy fröccsöt és megbeszéljük a dolgot, - mondtam határozottan.
A 6:3-ba mentünk, az volt a legközelebbi borozó. Nevét a híres angol-magyar focimeccs végeredményéről kapta. Megittunk két fröccsöt. Addigra az öreg, aki nyilván már korábban megkezde a napot, rendesen berúgott. Úgy láttam itt az idő, hogy komolyan beszéljek vele, mielőtt túl késő lenne:
- No, ide figyeljen, papa! Már egyszer megvettem a lányát egy üveg Kövidinkáért. Most másodszor is megvettem két nagyfröccsért. Többször már nem veszem meg. Ez volt az utolsó. Nyugodtan jöhet hozzánk bármikor. Szívesen látom, megihatunk akár húsz fröccsöt is, de ezt a témát Máriával kapcsolatban ne is emlegesse többé. Ô az enyém, és kész.
Tetszett neki a határozottságom. Megittunk még két fröccsöt, kezet ráztunk aztán ki- ki ment a maga útjára. Ettől kezdve többé nem zaklatott minket.
Máriával a házasélet nyugalmas volt és meglepően egyszerű. Mikor hazajött a Vegyépszertől, ahol hivatalsegédként dolgozott, legtöbbször lementünk sétálni a Duna partra, vagy ha a szükség úgy hozta, elmentünk a Dimitrov térre bevásárolni. A bevásárlóutak igen tanulságosak voltak. Rendszerint Mária ment elöl, én mögötte kullogtam fémvázas hátizsákkal a vállamon, és asszisztáltam rögtönzött előadásaihoz. Volt mit tanulnom tőle. Mikor észrevette, hogy egy kofa azon hezitál, kidobja-e a maradék krumplit, vagy hazavigye,ő hirtelen megállt előtte és csípőre tette a kezét.
- Csák öt forintunk maradt, aggya má oda, há áz úgyis megrohad ott magának!
Arra az esetre, ha ez nem bizonyult volna hatásosnak, más érvet is tartogatott:
- Éhesek vágyunk mind a ketten, nézze má milyen vékonyká a férjem…és még kéé venni hagymát is. Nem szégyelli mágát, inkább kidobgya, mint ideággya!?
Az én kis törékeny galambom úgy rikácsolt, hogy belefolytotta a szót a legvérmesebb kofákba is. Féláron megvett mindent.
Esténként, ha megszállt az ihlet, kis lábítós Singer-varrógépemen egyedi tervezésű ruhakölteményeket varrtam neki. Mária kezdetben hozott szabásmintákat is, de a kusza, bonyolult hálórendszeren általában fennakadtam, ezért a hagyományos módon inkább lemértem a csípőjét, a derekát és a térdehosszát, majd rágombostűztem a kiszabott anyagot. Úgy tudott örülni minden darabnak, mint egy kisgyerek.
- Jáj, Ándris ez nágyon szép! – forgatta kezében legújabb művemet.
Egyik nap sírva jött haza. Hiába kérdezgettem, mi baja - csak a nyakamba borult és zokogott. Alig tudtam kiszedni belőle, mi történt.
Kiderült, hogy egyik főnöke, mikorő a raktárban rendezgette az iratokat, a sarokba szorította és meg akarta erőszakolni. Mária tudta, hogy ilyenkor mit kell tenni, körmeivel végigszántotta a férfi arcát, olyan mélyen, hogy az felordított fájdalmában. Lecigánykurvázta Máriát.
Nem engedtem többé a Vegyépszerbe. Mivel nem voltak iskolái, nehéz volt állást találnia, és örülhettünk, hogy végül felvették segédeladónak egy bevárosi üzletbe. Ettől kezdve az én cingár kis Máriám a Tanács körúti szőnyegboltban a háromméteres szőnyeg- göngyölegekkel birkózott egész nap. Szívós volt, mint a macska, de sokszor nagyon megfájdult a szívem, mikor érte mentem, és a kirakat üvegén át láttam, amint törékeny testével, minden erejét megfeszítve rakosgatja az óriási méretű műperzsa szőnyegeket.
Úgy döntöttem, ráveszem, hogy fejezze be az általános iskolát. Félretettem saját munkámat, és minden este együtt tanultunk helyesen írni, olvasni, számolni, majd evőeszközzel bánni, udvariasan viselkedni. Nyelvtan, történelem, irodalom leckét javítottam sokszor éjszakába nyúlóan, és magyaráztam türelmesen a számtant, mintha csak az öcsémet tanítottam volna. Mária durcáskodott, hisztizett, de három hónap múlva sikeresen levizsgázott a hetedik-nyolcadik osztály anyagából.
A nagy napon ünnepélyesen felbontottam egy féltveőrzött Egri Bikavért, és koccintottunk. Láttam a szemén, hogy zavarban van, akar mondani valamit, de nem meri. Mikor már fejünkbe szállt az ital, átöleltem és az ágyra húztam.
- Na mondd, mi nyomja a szívedet?
- Ándris, mikor veszel feleségül ?
Bambán bámultam az italomat. Eszem ágában se volt megházasodni. Mikor ezt kedvesen, de határozottan közöltem vele, sírva fakadt. El-elcsukló szavaiból, a hüppögéseiből lassan kiderült, mennyire kétségbe van esve, mert amikor jön hazafelé az utcán, sűrűn leszólítják a férfiak, utána köpdösnek és lecigánykurvázzák. Úgy gondolta, ha feleségül venném, és felvehetné a nevemet, az megvédené a támadásokkal szemben.
Szegény nem tudhatta, hogy zsidónak lenni se sokkal könnyebb.
Többet nem került szóba ez a téma, de két hónap múlva annak rendje és módja szerint összeházasodtunk. Szerény esküvő volt, nem szóltunk senkinek, csak a két tanú volt jelen. Gyűrűt is csak egyet vettem, másikra már nem tellett.
A titkos esküvő miatt aztán meg is sértődött mindenki, az én családom éppúgy, mint az övé.
Mária pár hónap múlva megfogant. Amikor megtudtam, hogy várandós, dühbe gurultam, kiabálni kezdtem, mireő sírva fakadt. Nem akartam gyereket, és egyedülőt hibáztattam meggondolatlanságunkért. Mindent elkövettem, hogy meggyőzzem arról, el kell vetetnie a magzatot. Ez nem lett volna könnyű, mert hivatalosan már házasok voltunk, és az orvosok csak egészségügyi problémák esetén voltak hajlandóak engedélyezni az abortuszt. Mária viszont makkegészséges volt.
Végül ismerőseimtől megszereztem egy nőgyógyász címét, aki jó pénzért vállalta volna a dolgot. Máriát azonban hat lóval sem lehetett elvinni hozzá. Csak sírt szegény, beült a szoba sarkába, és amikor közelítettem felé, kapart, rúgott, harapott, mint egy kis vadállat.
Alattomos módszerhez folyamodtam. Kijelentettem, ha nem hajlandó alávetni magát a műtétnek, házasság ide vagy oda, nem érdekel többé és azonnal visszaviszem az apjához.
Ettől nagyon megijedt. Apátiába esett és némán engedelmeskedett. Este, a megbeszélt időben elmentünk az orvos házához. Elegáns környéken lakott, a kapukat ilyenkor már zárták errefelé. Pár méterrel arréb állt egy telefonfülke, odamentem, hogy felszóljak, jöjjenek le és nyissák ki a kaput. Már késő este volt, szemerkélt az eső. Mária nem sírt, száraz szemmel bambult maga elé a semmibe. Elszorult szívvel figyeltem a fülkéből, ahogy ott áll ez a teljesen kiüresedett, lelkileg megtört kis ember és várja a sorsát.
Az orvos felvette a telefont és hangosan hallózott, de én nem bírtam válaszolni, csak néztem Máriát, és nem jött ki hang a torkomból. Elfutotta szememet a könny.
Lecsaptam a kagylót, odaléptem Máriához, és megfogtam a kezét.
- Gyere, menjünk haza.- mondtam.
Gépiesen követett. Aztán eltelt néhány hét, és eljutott a negyedik hónapba. Csak akkor hitte el igazán, hogy én is akarom a gyereket.

Egy október végi reggelen, mielőtt munkába indultam volna, újfent kopogtattak az ajtón. Ezúttal Mária húga, Irén állt az ajtóban, kócosan, kisírt szemmel. Kezében egy nylonzacskót szorongatott, szabadon maradt kézfejével pedig a fekete szemfestéket maszatolta el a szeme alatt. Gyönyörű volt. Hasonlított Máriára, ugyanaz a sűrű fekete haj és mélybarnaőzikeszemek, de míg Mária arcán merész ívben kanyarodtak, és élesen megtörtek a vonások, addig Irén babaarcán szelíden, lekerekítve símultak egybe.
Irén abban az időben már férjnél volt, a hatodik kerületi galerifőnökhöz, Bernsteinhez ment hozzá, akitől kislánya született. A férfit én is ismertem, hírhedt verekedő volt, intenzív, kissé háborodott tekintetéből félelmetes erő sugárzott. Mikor megjött a munkából- Lengyelországból csempészett Crocus Color márkájú nagyítógépeket- naphosszat csak az ágyán hevert és olvasott. Ismerte a klasszikusokat, a mai írókat, de leginkább a századfordulón élt filozófusokat kedvelte. Szobájának falán, fekete sprayvel festett óriási felirat futott körbe: MINDNYÁJAN EGYEDÜL VAGYUNK.
Az életőt igazolta, Irén hamarosan szakított vele és gyönyörű négyéves kislányukat hátrahagyva visszaköltözött részeges apjához és anyjához a szükséglakásba. Náluk lakott mindaddig, míg azon a bizonyos reggelen meg nem jelent nálunk a Ráday utcában.
Irén, miután bekísértük és leültettük az ágyra lassan megnyugodott, és elmesélte, hogy otthonról el kellett menekülnie, mert az apja megfenyegette, hogy megöli. A konyhában éppen a teavizet tette fel forralni, mikor a férfi hátulról nekiugrott és késsel le akarta szúrni. Még idejében megfordult, és félrelökte az apját, aki nekiesett a falnak és elájult. A ház lakói kihívták a rendőrséget és a mentőket,ő pedig kihasználta a felfordulást és megszökött. Könyörgött, hadd lakhasson velünk.
Beleegyeztem. Vettem egy dupla ágybetétet, ami csak úgy fért el a szobában, ha lehajtottuk az ágyat, de akkor az ajtót már nem lehetett kinyitni. Éjszakánként kissé nehezen aludtam el a két lány közt, sokat forgolódtam, másnap fáradtan ébredtem, de mindezért a kényelmetlenségért bőven kárpótolt gondoskodó, védelmező szeretetük. Bensőségesen éltünk, mindenhova együtt jártunk, barátaim nem kis megrökönyödésére. A gyönyörű cigánylányok úgy billegtek mellettem az utcán magassarkú cipellőikben, kicsit csámpásan de elszántan, mint kifutón a kezdő manökenek.
Kis csapatunk a szórakozóhelyeken, rock-koncerteken, és a házibulikon meglehetős feltűnést keltett. A társaságban előbb- utóbb megindultak a félreérthetetlen célozgatások arra nézve, hogy egy ágyban "alszunk" mi hárman. Ilyenkor zavartan mosolyogtam. Szégyelltem bevallani, hogy eszembe sem jutott Irénnel is kikezdeni. Közös életünk ennél sokkal több volt, már- már testvéri véd és dacszövetség.
Irigyeim, sőt riválisaim támadtak, és a verésektől sokszor éppen a két lány, Mária és Irén mentett meg. Levették magas, acélsarkú cipőiket, és fejhangon visító fúriaként támadtak az engem fenyegető izompacsirtákra. Olyan eszeveszett düh volt bennük, hogy mindenki megijedt tőlük.
Egy alkalommal megkergettek egy ismert zenészt és annak barátját a nyílt utcán. Az eset a Filmművészeti Főiskola buliján történt, ahol a női vendégek által elkényeztetett két fickó hevesen tenni kezdte a szépet Máriának és Irénnek, mit sem törődve velem. Későre járt, sokat is ittunk, ideje volt hazaindulni.Előre mentem, hogy az italtól elkábult fejem kissé kiszellőztessem, és leültem a járdaszegélyre.Éppen a friss levegőn kúráltam magam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a férfiak, felbuzdulva eltűnésemen, megpróbálják a lányokat szívélyes mozdulatokkal Renault 4-es kocsijukba tessékelni.Villámgyorsan kijózanodtam.
- El a kezekkel, a lányok hozzám tartoznak! – kiáltottam, és megpróbáltam feltápászkodni.
Csodálkozó pillantást vetettek felém, nem értették, mit akar tőlük ez a négykézláb támolygó figura. Ráncigálni kezdték a lányokat.
- Tűnés innen, ha nem akartok a fejetekbe egy cipősarkat ! -kiabáltam tovább.
- Mi baja van ennek a kisfiúnak? - kérdezte a zenész srác.
- Otthon lenne a helye anyucinál - kontrázott a másik.
A két cigánylánynak sem kellett több. Lekapták cipőiket, és egy-két alapos suhintástól a két művész úgy megijedt, hogy még a kocsiajtót is elfelejtették becsukni, miután járgányukba ugorva elrobogtak.
Mária és Irén felemeltek és szépen hazatámogattak. Otthon borogatást kaptam a homlokomra és kamillateát. Úgy vigyázott rám a két nő, mint anyatigris a kölykére.







Nagyban csalt az ápolónő

Még ma isőrzöm azt az Esti Hírlapból kivágott újságcikket, melynek tetején ott harsog a szalagcím: NAGYBAN CSALT AZ ÁPOLÓNÔ. Anyámról szól az írás, aző szélhámosságait leplezi le színes, dermesztő részletekkel gazdagon megtűzdelve. Nem ez volt az egyetlen cikk, és nem a sajtó volt az egyetlen hely, ahol akkoriban szembesülhettem anyám viselt dolgaival.
Egy alkalommal egy háromgyerekes családanya, kicsinyeivel a karján sírva magyarázta Ráday utcai lakásunk ajtajában, hogy otthon mindent feladtak, és már nem tudnak tovább várni, hisz három hónap is eltelt azóta, hogy kifizették anyámnak a lelépést. Feljöttek Pestre, és át akarták venni az oly régóta ígért lakás kulcsát.
Sokszor elfogott a bűntudat, de önvédelemből távol tartottam magam az érzéstől. Amikor kiszolgáltatott emberek álltak az ajtóm előtt jussukat követelve, megkeményítettem magam:
- Anyámhoz semmi közöm, felőlem akár meg is halhat!
Ezen általában a legtöbb ember meghökkent, de én tovább folytattam:
- Senki sem választhatja meg a szülőanyját. Az enyém sitten van, és még jó ideig ott is lesz. Forduljanak a rendőrséghez, én egy fillért sem tudok fizetni maguknak.
Ez a durvaőszinteség néha meglepő reakciókat váltott ki. Ekkor értettem meg, hogy szinte semmit sem tudok az életről. Néhányan - annak ellenére, hogy anyám átverteőket, - elkezdték sajnálni a Kati nénit, sőt védelmükbe vettékőt. Az is előfordult, hogy csúnyán leszidtak:
- Nem szégyelli magát, így beszél a saját anyjáról?! Magát kellene börtönbe csukni!
Anyámat csalásért és okirathamisításért négy évre ítélték, és egy alföldi börtönbe, pánhalmára szállították. Havonta egyszer magamhoz vettem az úgynevezett beszélőpapírt, és meglátogattam. Mindig félretettem annyi pénzt, hogy tudjak neki venni sült csirkét, mert ez volt a kedvence. Ajándékcsomagomba még a következők kerültek: néhány cseresznyepálinkával átitatott narancs, tíz deka franciasaláta, és egy frissensült cipó.
Pánhalma egy kerítések nélküli tanyavilág volt, a kívülállók számára csak a magasőrtornyok jelezték a börtönt. Mi, látogatók egy sorompónál várakoztunk, tizenöt, húsz, sőt néha negyven percet is. Aztán megjött azőrtoronyból a jelzés, és mindenki megindult a sáros, agyagos talajon. Siettünk, szinte futottunk a börtönépület felé, mert egy órát kaptunk láthatásra, de ebbe a várakozási idő is beleszámított. Gyerekek, öregasszonyok, férfiak és nők egymást lökdösve, taszítva tapostuk a sarat, miközben a távoli épületnél felsorakozó csíkos ruhás nők sorfala vibrált a szemünk előtt.
A hozott ételeket alumíniumtálcákra tettük, és hosszú asztalok előtt szorongtunk vagy ötvenen, míg a másik oldalra bevezették a rabokat. Akkor lehetett leülni. Ôrök járkáltak mögöttünk, és árgus szemekkel figyelték, nem érintjük-e meg a rabokat, nehogy átadjunk nekik valamit. Anyámhoz hozzá sem érhettem, bármennyire vágytam rá, csak nagyokat nyelve, korgó gyomorral figyelhettem, mint tünteti el a sültcsirke darabjait.
- Kérsz, fiam? – kérdezte tele szájjal. - Látom, éhes vagy.
- Ugyan, anyám, olyan a hasam, mint a duda, - hazudtam, és gyorsan rágyújtottam, hogy elvegyem az éhségemet.
Meggyújtottam neki is egy cigit, éső, miközben evett, dohányzott is, aztán falta az alkohollal telített narancsot, mindent egyszerre, mert nem vihetett be semmit, csak a gyomrában. Közben teli szájjal kérdezgetett az otthoni dolgok felől. Folyamatosan meséltem neki, ami épp az eszembe jutott. Mindenki jól van, minden rendben van, ne törődjön semmivel, csak viselje jól magát, és akkor talán harmadolják a büntetését.
Anyámat egyébként sohasem érdekelte az, amit mondtam, de az általa feltett kérdéseknek és az általam adott válaszoknak mégis megvolt a koreográfiájuk. Mindketten tudtuk, hogy a dolgok valahol mélyebben, a kimondatlan, kimondhatatlan világban húzódnak, amiről nem beszéltünk, mert nem is lehetett.
Miután végzett, végighallgattam arról szóló álmait, hogy hamarosan amnesztia lesz, és kiszabadul, meg hogy az ügyvédje már intézi a szabadulási kérelmét. Így folyt hónapról hónapra az anyámmal való találkozások sora.

Aztán anyám egy nap váratlanul betoppant. Jó magaviseletére való tekintettel harmadolták a büntetését, és kiszabadult. Nem örültem neki, de ha már így hozta a sors, nem volt mit tenni.
Amint reszkető kezét fogva feltámogattam a lépcsőn, eszembe jutott az a sok szerencsétlen ember, aki éjjel-nappal zaklatott miatta, és arra gondoltam, most valami félelmetes időszak kezdődik, az állandó rettegés és készenlét korszaka.
Apám, mint az igazán szorult helyzetekben mindig, ezúttal is segített. Elintézte, hogy a két család soronkívül szükséglakást kapjon, így anyám beköltözhetett a belső szobába. A konyha újra konyha lett, mi pedig megkaptuk az első szobát. Irén egy időre visszament a férjéhez és a gyerekéhez, így Máriával végre édes kettesben lehettünk volna, ha anyám át nem csörtet rendszeresen a szobán, tekintve, hogy csak rajtunk keresztül juthatott be az övébe. Végül függönnyel zártuk le saját életterünket.
A konyhában szigorú rendszabályokat vezettem be, melyeknek sarkalatos pontja az volt, hogy semmit sem fogadtunk el anyámtól. Saját sónk, cukrunk, kenyerünk, krumplink volt. Megtiltottam anyámnak és Máriának is, hogy bármiben közösködjenek. Tudtam ugyanis, hogy anyám játszi könnyedséggel behálózná a naiv Máriát és különféle becstelen dolgokra venné rá.
Anyám furcsamód egészen jól tűrte ezt a helyzetet, mindössze egyszer jegyezte meg, hogy ugyanolyan vagyok, mint az apám, aző kápós rendszabályaival.
Már már azt hittem, felesleges volt az aggodalom, mikor egy mátrai üdülésünkről hazatérve különös dolgot tapasztaltam. A tűzhelyet és anyám ágyát leszámítva lakásunk teljesen kiürült. Anyám reszketve állt az ajtóban és kezeit tördelte:
- Tudod, fiam, festőket és parkettacsiszolókat hívtam, gondoltam, megleplek titeket, és kicsinosítom a szobátokat, mire hazaértek.
- És a holmiaink? - kérdeztem.
- Ja, azt levitettem a pincébe, hogy könnyebben dolgozhassanak az iparosok - felelte.
- De hát itt nincs kifestve és a parkettával sem történt semmi - jegyeztem meg.
- Hát igen, mert átvertek a melósok és nem jöttek - mondtaőszinte felháborodással.
- Akkor lemegyek a pincébe és felhozom a dolgainkat - jelentettem ki határozottan és elindultam. Anyám utánam kapott és megragadta a karomat:
- Ó, fiam, most nem tudsz lemenni, mert képzeld, csőtörés volt, és elárasztotta a pincét a víz.
Gyanakodni kezdtem.
- Akkor annál inkább le kell sietnem, hogy mentsem, ami menthető –
mondtam, és kirántva karomat anyám bilincsszerű csuklószorításából elviharzottam a pince felé.
A leginkább saját készítésű bútorainkat, és a gyönyörű Singer varrógépet féltettem, de volt ott még hangfal, lemezjátszó, rádió, laborfelszerelés is. Nem beszélve a kézikurblis mosógépről és a Szaratov hűtőszekrényről, melyekhez gyermekkori emlékek fűztek. A ruháknak, melyeket saját kezűleg varrtam Máriának, szintén ott kellett lenniük. Rohantam hát, hogy mentsem, ami menthető.
Szerencsére a fényképezőgépemet és a kis filmkamerámat, mint mindig, ezúttal is magammal vittem a kirándulásra.
A pince lejárati ajtaja zárva volt. A házmester, Józsi bácsi a kapuban álldogált, söprűjére támaszkodva. Szerette a bort, teljesen sosem józanodott ki, de jószívű, derék parasztember volt.
- Józsi bácsi, hallom teljesen elárasztotta a víz a pincét! Mit ácsorog itt, és hol vannak a tűzoltók? – kiáltottam rá.
Végigmért:
- Mennyit ittál fiam, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz? Most voltam lent fáért, nekem elhiheted, csont száraz minden.
Gyorsan előszedtük a kulcsot és lementünk. Reszkető kézzel nyitottam ki a sufninkat. Teljesen üres volt. Nem szóltam egy szót sem, visszaballagtam a harmadik emeletre.
Anyám tehát eladta mindenünket az utolsó szögig. Mint vészhelyzetekben általában, most is különleges nyugalom szállt meg. Mit tegyek, kérdeztem magamtól. Üssem agyon? Attól még semmi sem változik, legfeljebb én is börtönbe kerülök.
Mikor felértem, anyám még ott állt az ajtóban. Keze, lába reszketett a félelemtől. Megálltam előtte, és nem szóltam egy szót sem, csak hosszan a szemébe néztem. Úgy remegett, hogy majdnem elesett. Halottsápadt volt, az arcából kifutott a vér.
Arcomat egészen közel tartottam az övéhez, és halk, de érthető hangon mondtam:
- Valóban elárasztotta a víz a pincét. Meg sem lehet közelíteni a sufninkat. Mindenünk odaveszett.
Egy ezredmásodperc alatt kapcsolt.
- Nem baj, drága fiam, szerzek én nektek mindent, csak egy pár napot adj. Addig használjátok az ágyamat, én elalszom a földön is, - hadarta lelkesen, egészen megkönnyebbülve attól, hogy segíthet rajtunk.
Mária, cigány egykedvűséggel vette tudomásul a dolgot. Nagyot nevetett és a nyakamba borult:
- Nem báj, Ándris, áz á fontos, hogy élünk. Ne bánkódj, máj csák lesz váláhogy!

Felkerestem apámat. Eltelt jó pár hónap azóta, mióta karácsonykor náluk jártam, érezhetően kissé hűvösen fogadott. Mikor elmeséltem neki, mi történt, elgondolkodott, és egy kisebb beszédet intézett hozzám:
ñ Nagyon sajnálom, fiam, hogy csak akkor jössz, amikor bajban vagy. Szomorú vagyok, hogy ennyire eltávolodtál tőlünk. De hát ez a te döntésed, a te életed. Most megpróbálok szerezni nektek egy szükséglakást. Kell hozzá a házassági anyakönyvi kivonatod, egy kimutatás, hogy mennyit keresel, és egy orvosi igazolás arról, hogy a feleséged terhes. Igaz, nem hívtál meg minket az esküvőtökre sem, sőt arról sem tájékoztattál, hogy gyereketek lesz, de hát most már mindegy. Eleget kaptam már a sorstól, úgy értem, elég pofont, de azért azt nem kívánom neked, hogy a gyereked úgy bánjon majd veled, ahogy te mivelünk.
Apám sértettsége ellenére minden követ megmozgatott a szükséglakás érdekében. Ha valaki, hátő tudhatta, hogy anyámmal együtt élni az a tragédiák végtelen sorozata.
Anyám közben összeismerkedett egy székely parasztemberrel, Béla bácsival, aki akkoriban lehetett úgy hatvanöt éves. Nyugdíjas rendészként dolgozott a Közvágóhídon, és ha vendégségbe jött hozzánk, oldalast hozott, kilóját 6 forintért. A jóképű, pirospozsgás, talpig becsületes férfiőszintén szerelmes lett anyámba
Anyám az orránál fogva vezette a józan életű, egyszerű embert. Hamis váltókat íratott vele alá, sőt a nevét is aláhamisította, persze az öreg tudta nélkül. Mindezt fokozatosan, hónapokon keresztül, titokban. Anyám REF-es volt, ami azt jelentette, hogy hetente kétszer a felügyeletére kijelölt rendőrszázadosnál kellett jelentkeznie és beszámolnia az életéről.
A kijelölt rendőrszázados is belehabarodott anyámba. Virágcsokrokat küldözgetett neki, sőt egyszer karácsonyra egy gyönyörű rókabundával lepte meg, amit persze anyám már másnap eladott. A százados, akinek pontosan tudnia kellett, hogy anyám mekkora szélhámos, szemmel láthatóan elvesztette józan ítélőképességét. Rákérdezett, hogy hol a bunda, és mikor anyám valami egészen különös mesével állt elő, a derék rendőr azt is elhitte.
Béla bácsi persze az egész flörtről mit sem tudott. Már vagy három hónapja éltek együtt a belső szobában, amikor egyik este részegen jött haza. Ez szokatlan volt. Azelőtt soha egy kortyot sem ivott. A szobájukból kiszűrődő veszekedésből aztán kiderült, Béla bácsi rájött arra, hogy anyám aző nevében váltókat írt alá. Anyám azonban addig csűrte-csavarta a szót, hogy a meglett ember sírva fakadt és bocsánatért esdekelt. A béke csak ideig-óráig tartott, és a veszekedések újra fellángoltak. Az egyszerű székelyember a maga paraszteszével nem tudta megemészteni, hogy akit szeret, az becsapjaőt
Ivásnak adta a fejét. Egyre többször érkezett haza részegen, s a szomszéd szobából hallottuk, amint sírva, el- el csukló hangon kérdezi anyámat, miért teszi eztővele. Anyám mindig kitérő válaszokat adott és újabb hazugságokkal kábította szegény Béla bácsit.
Újabb kibékülés, újabb hazugságok, újabb ivászat, míg az öreg egyszer részegen a villamos elé lépett, és a szerelvény halálra gázolta.
Anyám, mint bánatos özvegy, kisírt szemekkel, talpig feketében temette el élettársát. Immáron ez volt a negyedik férfi az életében, akitől búcsút vett. Ô maga ez idő tájt még csak ötven éves volt. Kissé meghízott, az egészsége sem volt már a régi,- az egyik lába elmerevedett, a keze meg reszketett a Parkinson-kórtól, - de az agya vágott mint a beretva.
A temetés után nem sokkal titkos udvarlója, a százados állított be hozzánk. Anyám nem tartózkodott otthon, így én beszélgettem el vele az ajtóban.
A százados elpanaszolta, hogy egyre több feljelentés érkezik hozzá anyám miatt, így nem vállalhatja tovább a felelősséget érte. Valószínűleg újra börtönbe fog kerülni. Amikor elmesélte, mennyire fájlalja édesanyám "hűtlen viselkedését", csak mosolyogtam magamban.
- Nagyon szeretem az ön édesanyját. Abban bíztam, hogy túl a mély barátságon, viszonozni fogja érzelmeimet, de sajnos visszaélt a bizalmammal – vallotta be kétségbeesetten.
Majdnem megsajnáltam, de aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak rendőr, ráadásul százados. Hogyan lehetett olyan bolond, hogy így átverjék?! Azon sem csodálkoztam volna, ha töredelmesen bevallja, hogy anyámőt is belerángatta néhány kétes ügyletbe. Végül mégis erőt vettem magamon:
- Nézze, nem ön az egyetlen, akivel ez megtörtént. Azt tanácsolnám, ha nem akar bajba keveredni, szakítson meg minden kapcsolatot anyámmal. Előfordulhat, hogy beidézik tanúként a tárgyalásra, és anyám érvei annyira meggyőzőek lesznek, hogy bűnrészességgel fogják vádolni.
Meghökkent. Egészen belesápadt a gondolatba. Hálálkodott azőszinteségemért, aztán gyorsan eltávozott.
Nemsokkal ezután valamelyik éjjel dörömbölésre riadtam. Rendőrök álltak az ajtóban, házkutatási engedélyt lobogtatva. Mit tehettem, beengedtemőket. Anyámat letartóztatták, megbilincselték, majd feltúrták az egész lakást. Semmit, egyetlen árulkodó papírdarabot sem sem találtak. Anyámnak igen jó memóriája volt, mindent fejben tartott. Hajnalig tartott a kutakodás. Mikor már indultak volna, anyám sírva a nyakamba borult, megcsókolt és a fülembe súgta:
- A parketta, a parketta... - mondta elhaló hangon és már vitték is.
Nem értettem, mire gondol, talán bocsánatot akart kérni tőlem? Nem olyannak ismertem, mint aki bármit is megbánt volna. Akkor miért emlegette azt az átkozott parkettát? Kezét hátrabilincselve elhurcolták, majd rendőrautóba ültették az egész ház szeme láttára.
Jelentkezett is utólag több lakó, és felsorolták, kinek hány forinttal tartozik. Nevettem.
- Forduljanak a rendőrséghez! Semmit sem tehetek, tőlem egy fillért sem kapnak!
Visszamentem a lakásba. Mi lehet ezzel a parkettával? Fel-alá járkáltam a feldúlt szobában, forgolódtam, mindenhova benéztem. Ahogy a cserépkályhához értem, megreccsent valami. Mikor leguggoltam, észrevettem, hogy néhány parketta meglazult. Vajon mitől? Felfeszítettük Máriával a padlót, és egy kis üregben olajos rongyba burkolt csomagot találtunk. A nehéz tárgyat óvatosan kigöngyölítettem, és végül egy jókora, szovjet márkájú TT- pisztoly koppant a földön. Mellette két tár és vagy száz darab töltény. Ennek a fele sem tréfa. Fegyverrejtegetésért kaphat még plusz öt évet.
A rákövetkező éjjel lementem a Dunához és a Petőfi híd közepéről a Dunába hajítottam a fegyvert és a töltényeket.
Örültem, hogy anyám itthagyott minket, bíztam benne, hogy visszaesőként legalább négy évre szól büntetése. Így is lett, sőt az előző harmadolást is visszavonták. Ezúttal azonban nem Pánhalmára, hanem Kalocsára került.
Tudtam, hogy noha egy időre fellélegezhetünk, mindenképpen lakás után kell néznünk. Anyám kiszabadulását már saját otthonunkban akartuk megérni.



Fekete bárány vörös diplomával

Anyám távollétét kihasználva hétvégenként filmes bulikat rendeztem az üresen maradt lakásban. Ilyenkor megtelt mind a két szoba padlón kuporgó amatőr filmesekkel, akik zsíros kenyeret eszegetve bámulták a falat, ahova kis 8-as vetítőgéppel filmeket vetítettünk. Hideg időben mindenki hozott magával egy kevés tüzelőt, és felfűtöttük a nagy cserépkályhákat.
Ebben az időszakban ismerkedtem meg Dávid Andrissal és Szitányi Gáborral, majd csatlakozott hozzánk Háy Ágnes is, aki szinte minden héten levetítette egy-egy újabb animációs filmjét. Legtöbb barátom, alkotótársam az ELTE amatőr filmklubból került ki, ahová nagy örörmömre engem is felvettek.
A legjobb barátommal, Gujdár Józsival való ismeretségemet mégsem a klubnak, hanem egy munkahelyi átszervezésnek köszönhettem. Brigádunkat felsőbb utasításra áthelyezték a MAFILM III-as telepére, Pasarétre. Szerettem ezt a környéket, mert a gyerekkoromat juttatta eszembe, a családi hétvégéket, a Hűvös völgyi sétákat. Épp csak a hátizsák hiányzott ahhoz, hogy úgy érezzem, a jó levegőn, magas gesztenyefák között nem dolgozni, hanem kirándulni megyek.
Mindjárt az első napokban megbíztak azzal a feladattal, hogy csináljam meg a hangkábelezést a hangmérnöki szoba és a vetítőgépház között. Miközben a kábelekkel bajlódtam, hallottam, hogy a vetítőteremből valami furcsa zaj szűrődik ki, ami leginkább egy labda pattogására emlékeztetett. Természetesen benyitottam.
A kiürített nézőtér közepén egy pingpongasztal állt, és mögötte egy aprótermetű szakállas férfi ütötte a labdát. A filmgyári tűzrendésszel pingpongozott.
- Nahát, én eddig azt hittem, hogy ez egy kis moziterem - mondtam csodálkozva.
- Az is, de már régen nem vetítenek itt - felelte a szakállas. - Egyébként megtudhatnám a becses nevét?
Bemutatkoztunk egymásnak és megbeszéltük, hogy amikor lejár a munkaidőm, lejátszunk néhány meccset. Így is történt.
Egyik nap azután pingpong-partnerem benézett a hangosztályra és meghívott a telep másik végében lévő fotó- és filmműtermébe.
Gujdár műterme betöltött egy egész padlásteret, lehetett úgy 100 négyzetméter, és tele volt zsúfolva mindenféle, számomra ismerős és ismeretlen géppel. Akadt itt centrifuga, keltetőgép, termosztátos terrárium, állvány, kamera, mikroszkóp, kis fényszóró és még egy komplett fotólabor is. Azonnal a szívembe zártam.
Józsi egyébként Kispesten, a Wekerle telepen élt anyukájával, aki mint szövőnő vagy negyven évet húzott le a gép mellett. A nehéz, monoton munka nem tudta megtörni szellemi éleslátását, mert amikor először meglátott, azt mondta:
- Már megint egy bolond.

A munkahelyi átszervezéssel egyidejűleg nagy lépésre szántam el magam. Elhatároztam, hogy jelentkezek a Marxista-Leninista esti egyetemre. A legtöbb jelentkezőt az évi 21 nap tanulmányi szabadság, vagy a magasabb párt- és egyéb funkciók lehetősége vonzotta, engem viszont roppantul érdekelt a filozófia.
A felvételim kitűnően sikerült, H. I. filozófus külön dícséretben is részesített. Az előadások viszont rettentően unalmasak voltak. A tanulók nagy része újságot olvasott, a nők flörtöltek vagy horgoltak, a családos emberek pedig csak addig tartózkodtak benn, amíg a katalógust felolvasták.
A marxista egyetem nagyban különbözött a többitől, itt nem fiatalok, hanem joviális, harminc negyven év körüli kezdő párttitkárok, leendő értelmiségi középvezetők ültek a padokban. Nem volt sok közös témánk, kilógtam közülük: 20 éves voltam, és ráadásul kétkezi munkás. Végigültem az órákat, és egy korsó sörért beírtam társaim nevét a katalógusba, ha a manikűröshöz, a szeretőjükhöz, a közértbe, vagy a gyerekért az oviba kellett rohanniuk.
Az egyetemnek gazdag könyvtára volt, ide jártam rendszerint órák után, hogy magam győződjek meg arról, mit is mondott valójában Kant és Hegel, akikre általában csak hivatkoztak. Legtöbbször egyedül bolyongtam a Szabó Ervin könyvtárral vetekedő méretű épület termeiben, mert tanítás után a többieknek legfeljebb egy közös sörözésre futotta szűkös idejükből.
Tanulmányaim során a legérdekesebbnek azt találtam, mikor a filozófusokkal és esztétákkal személyesen is lehetett találkozni. Igaz, csak elvétve akadt köztük olyan gondolkodó elme, aki nem volt dogmatikus, és az akkoriban divatos marxista terminológiát leszámítva rendelkezett önálló szókinccsel is. A többi tanár munkásmozgalmi feladatként bifláztatta be a rosszabbnál rosszabb tankönyveket, amiket valószínűleg maguk sem értettek.
A vizsgákon alkalmam volt tapasztalni, mennyire tanulatlan és felkészületlen a hallgatók nagy része. Akadt olyan, aki három év után még nem volt teljesen tisztában azzal, mi a különbség az idealizmus és a materializmus között. A legkülönösebb mégis az volt, hogy a vizsgákon mindenkit, még a teljesen hülyéket is átengedték. Ezt, mint később megtudtam, a statisztikai kimutatás tette szükségessé. Egy marxista egyetemen senki nem bukhatott meg.
Nem sokkal azután, hogy lediplomáztam, behívattak a filmgyár egyes telepére. Gy. elvtárs, a párttitkár rendelt raportra.
- Szirtes elvtárs, maga képzett ember. Gratulálok, hogy ilyen jó eredménnyel, vörös diplomával végezte el a marxista egyetemet. Nálunk kevés olyan képzett kommunista van, mint ön, ezért szeretnénk, ha belépne a pártba. Persze nem kötelező, de biztos vagyok benne, hogy ön a tudásával hamarosan nagy eredményeket érhetne el.
- Gy. elvtárs, nyilván önnek is megvan itt a polcon az MSZMP X. Kongresszusának összefoglalója. Abban szerepel a párt alapszabályzata is. Kérem, lapozza fel.
A párttitkár meghökkent, de felállt és levette a polcról a kért dokumentumot.
- Mire kíváncsi? - kérdezte.
- Legyen szíves, lapozza fel a pártfegyelemről szóló részt. Ott van a 15. oldalon, a második bekezdésnél - mondtam.
Egészen meghökkent, hogy így ismerem ezt a friss kiadványt, amitő még át sem nézett. Miközben olvasott, fejből idéztem neki a sorokat:
- Ha szavazás esetén egy párttag ellenszavazattal él, akkor is köteles a megszavazott feladat végrehajtásában részt venni. Ez a pártfegyelem alapvető kritériuma. Nos, kérdem én, ha valamivel nem értek egyet, akkor miért vagyok köteles abban részt venni? Saját személyes véleményem ellenére cselekedjem? Ez ellentmondás, és összeegyeztethetetlen a felfogásommal. Majd ha megváltoztatják a párt szervezeti szabályzatát, akkor újra tárgyalhatunk - fejtettem ki, majd felálltam és a párttitkár döbbent tekintetétől kísérve kisétáltam.
Nem lettem párttag, noha a családunkban mindenki az volt. Fekete bárány lettem, vörös diplomával. Mikor a karácsonyi családi összejöveteleken kifejtettem nézeteimet, szegény apám sokszor erős szívgörcsöt kapott, úgyhogy a család szigorúan megtiltotta nekem a politizálást.
Filmjeimet sem az akkor megszokott és elvárt szemlélet hatotta át. A Bisztró-t, amely kimondottan a nyomorról és ennek tárgyi környezetéről szólt, sorra kidobták a különböző amatőrfilm-fesztiválokról. Éreztem, tudtam, hogy jó filmet csináltam. Az országos és budapesti amatőr filmszemlék zsűrijébe mindig delegáltak olyan elvtársakat, akiknek eszük ágában sem volt a szegénységről szóló romantikus filmversemet díjazni.
Egyedül a Főiskolák és Egyetemek amatőrfilm-fesztiválján kaptam egy harmadik helyezést. Viharkabátomban, a barátok és a szimpatizánsok tapsa közepette mentem ki a pódiumra átvenni életem első díját. Először kaptam nyilvános visszaigazolást arról, hogy a világról alkotott véleményem másokéval is találkozik.
A Bisztró amatőrfilmes körökben kisebb hírnevet szerzett nekem. Mikor Erdély Miklós megnézte az ELTE amatőrfilmklub egyik vetítésén, azt mondta, hogy ilyen vicces filmet még életében nem látott. Ezen eléggé megsértődtem. Hogy mondhat valaki ilyet egy nyomorról szóló filmversre?

A nyílt elismerés új lendületet adott a munkámnak, és megírtam a Hajnal három oldalas forgatókönyvét A Hajnal a Bisztró-ból indul ki, és helyszíne továbbra is a külváros, a régi gyárvidék.
Hajnalban és alkonyatkor indultam útnak motívumot és helyszínt keresni, filmet forgatni.Télen gyönyörű volt a táj, eleven grafika a kopár, lombtalan fákkal. Sokszor -20 fokban, még sötétben indultam el, és előfordult, hogy a film belefagyott a kamerába. Olyan merev lett, hogy eltörött.
Egyszer valahol az Óbudai Gázgyár környékén forgattam. Telihold volt, jól látszottak a távolban a gyár ódon épületei, a csúcsos tornyok, a nagy henger alakú tartályok. Éppen a szögesdrótkerítés sziluettjét komponáltam a hold életlen fénykorongja elé, mikor váratlanul egy durva hang szólt rám a kerítés tetejéről:
- Kezeket fel! Ne mozdulj! Ne nyúlj a kamerához, mert lövök!
Géppisztoly csöve meredt felém.
A gyárőr letartóztatott és bekísért azőrszobára. Nagy sokára álmosan megjelent az ügyeletes tiszt. Ki kellett fűznöm a filmet, bedobozolnom és átadnom nekik. A legkínosabb az volt, hogy az intézkedés több órán át tartott, és féltem, hogy a kölcsönkapott Bolex kamerát nem tudom időben visszajuttatni barátomnak, aki csak egy éjszakára lopta ki az egyik filmstúdióból. Szerencsére 1/2 7 körül elengedtek és azt mondták, hogy értesítenek.
Eltelt két hét, amikor ajánlott levelet kaptam a Filmlabortól, hogy az előhívott negatívot és kópiát átvehetem. Az anyagot egy szimpatikus fiatal diszpécser fiú adta át, és elárulta nekem, hogy a BM munkatársai már megnézték a negatívot, és jegyzőkönyvet vettek fel, miszerint kémtevékenységre utaló elemeket nem találtak benne.
Ennek megörültem, mert egyrészt visszakaptam a filmemet, másrészt nem kellett kifizetnem a labort, tekintve hogy a BM a saját költségén hívatta elő az anyagot.
Vérszemet kaptam. Egy hónapig forgattam, majd amikor már csak pár méter maradt a gépben, kimentem egy olyan helyre, ahol tudtam, hogy vanőrség. Például a Ferencvárosi pályaudvar környékére, ahol már sokat jártam a Bisztró forgatásakor. Feltűnő helyen felállítottam az állványomat, és addig sürgölődtem körülötte, míg észrevett azőrség. Amikor bekísértek az irodába, már tudtam mi a teendőm. Kifűztem a filmet, sőt azt is ráírtam a dobozára, hogy hány percre kell hívatni a laborban. Két-három hét múlva automatikusan kézhez kaptam a BM által előhívatott anyagot.
Sejthető volt, hogy nem tart örökké ez az ideális állapot. Egy alkalommal hiába vártam, nem jött az ajánlott levél.
Megijedtem. Féltem, hogy rendőrségi ügy lesz a dologból, és kiderül, hogy hosszú időn át a BM pénzén hívattam elő a Hajnal egyébként teljesen ártalmatlan, kémkedési szempontból érdektelen anyagait.
Körülbelül két hónap múlva telefonon kerestek a BM-ből. Egy százados közölte velem, hogy nála van a filmem, és szeretné személyesen átadni.
- Miért, van valami probléma? - kérdeztem.
- Nincs semmi gond, nagyon szépek a felvételek - válaszolta a BM-es.
- Akkor nem lehetne inkább postán? - próbálkoztam.
- Mindenképpen személyesen kívánom átadni önnek, másképp nem lehet - jelentette ki hátborzongatóan szívélyes hangon.
Már sejtettem, hogy itt nem a filmemről lesz szó.
A Margit híd pesti oldalán, a Pozsonyi út elején lévő presszóba beszéltük meg a találkozót, délelőtt 11-re. Amint beléptem, rögtön észrevettem a testes, sötét napszemüveges férfit, aki előtt ott hevert az asztalkán a filmesdobozom.
- Egyből megismertem magát a fényképről - kezdte mosolyogva a férfi és hellyel kínált.
- Miféle fényképről?
Az asztalra bökött. A doboz tetején ott díszelgett a személyi igazolványomban lévő fotóm másodpéldánya.
Hátamra tapadt az ing, annyira izgultam, de persze igyekeztem nyugodtnak látszani. Nem rendeltem semmit, hiába hívott meg. Rá se gyújtottam, mert valahol olvastam, hogy az az idegesség jele.
A férfi elnézést kért, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztek, de le kellett nyomozniuk, ki is vagyok én.
-Tudjuk hogy a Marxista Egyetemet vörös diplomával végezte el. Hogy a filmgyárban dolgozik…. És hogy velünk hívatja elő a tekercseit.- mondta, és megpaskolta a filmes dobozt.
Elvörösödtem. A tiszt sietve megnyugtatott:
-Viszzakapja, ne féljen.
-Mit akar tőlem?- nyögtem ki.
-Mit szólna, ha továbbra is folytatnánk ezt az eggyüttműködést. Persze..sokkal gyorsabban kapná vissza az anyagokat- válaszolta vontatottan, napszemüvegén át mélyen a szemembe nézve. Mikor látta, hogy nem válaszolok, sietősebben folytatta.
-Maga sok érdekes társaságban megfordul, művészekkel, fiatalokkal találkozik. Érdekes lenne róluk is filmet készíteni. Sokakat érdekelhet, hogy mit gondolnak, miről beszélnek mostanában a fiatalok.
Elfutott a méreg annak láttán, hogy ilyen ostobának néz.
- Azt akarja, hogy spicli legyek? Besúgó?
-Nem fogalmaznék ilyen szélsőségesen. Inkább úgy mondanám, hogy együttműködhetnénk.- felelte higgadtan.
-Szerintem ez nem fog menni.Én villanyszerelő vagyok, maga meg kőműves: rakosgatja egymásra a "téglákat". Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha megmaradunk a saját szakmánknál. Ha téglára van szüksége, keressen magának mást.
Még egy ideig próbálkozott, de amikor belátta, hogy nem tud velem mit kezdeni, felállt.
-Ha meggondolja magát, tudja hol vagyunk.- mondta, és elment. Az asztalon hagyta a csomagot.

Örömteli hír várt egy szép napon: a Dévai utcában kiutaltak nekünk egy szoba-konyhás szükséglakást. A WC az udvaron volt, az udvar végében pedig egy biciklikerékgyár üzemelt, de madarat lehetett volna fogatni velem.
Gondolatban felosztottam a bejárathoz közelebb eső helységet főzőfülkére és fürdőszobára, majd fogtam magam, és vastag irónnal berajzoltam mindennek a helyét. A szobába beépített polcrendszert terveztem, majd megvettem hozzá a faanyagot, és Schwarz barátommal nekiláttunk a megvalósításnak. Sietnünk kellett, mert Máriának már csak két hete volt hátra a szülésig.
Feleségem cigány családja is kivette részét a munkából. Györgyi férje és annak barátai vagy öten, vártatlanul megjelentek a Dévai utcában:
- Ná mi kő, Ándris? - kérdezte Jóska.
Elmagyaráztam, hova jönne a kád, a csap, a csempe, meg a többi apróság.
- Hónapra megléssz - bólintott, és másnap hajnalban nekiláttak fúrni, faragni, vésni, malterozni, gipszelni.
Minden pontosan odakerült, ahova megálmodtam, és minden vadonatújonnan.
- Honnan szereztétek? - kérdeztem Jóskától naivan.
- Te ázzá ne töröggyé, áz á fontos, hogy mire gyün a baba, minden meglegyen - torkollt le Jóska.
Sejtettem, hogy nem egy lakberendezési boltban jártak, de meghatott a jóakaratuk, és nem utasítottam vissza a segítségüket. Azt hiszem, megkéseltek volna, ha lopással gyanúsítomőket.
- A káddal töröggyé, hogy hónapra itt legyen, mer ászt nem tuttunk szerezni.Túnnagy vót - mondta Jóska.
A kádat végül Gujdár Józsi barátommal vettük meg a vastelepen, néhány száz forintért. A hatalmas öntöttvas alkotmányt csak négy ember tudta feltenni a teherautóra, olyan nehéz volt. Útban hazafelé a fuvarost megállítottam a Ráday utcánál, és felszaladtam egy pillanatra, hogy lássam, rendben van-e Mária. Valami furcsa megérzésem támadt.
Mária föl-alá járkált a szobában és sírdogált.
- Ándris, nem rúg a gyerek - mondta sírós, kétségbeesett hangon.
- Ugyan, Mária, hát nem rugdoshat mindig, most biztosan pihen - vigasztaltam.
- Nem Ándris, valami báj ván, mer nem így szok pihenni - mondta.
- Jól van, akkor elvisszük először a kádat, utána átmegyünk ide a Bakáts térre az orvoshoz. Sietek.
A kádat nagy nehézségek árán becipeltük a Dévai utcai lakásba és letettük a fürdőszoba közepén. Kifizettem a fuvarosokat, és ottmaradtunk kettesben Gujdárral. Jóskáék már végeztek, helyén volt a csap, a lefolyó, csak még be kellett illeszteni a kádat.
- Na, emeljük meg és csúsztassuk rá a lefolyócsonkra - mondtam - Aztán rohanok vissza, mert valami nincs rendben Máriával.
Ahogy megemeltük a kádat, hirtelen roppanást éreztem a derekamban és kivert a veríték. Az egész alhasam elzsibbadt és élesen görcsölt. Moccanni sem bírtam. Barátom odaugrott és elkapott. Az ájulás kerülgetett.
Gujdár megitatott, aztán a vállára kapott mint egy cementeszsákot, és meg sem állt velem a Szabolcs utcai kórházig.
Arra még emlékszem, hogy berúgta a kórház ajtaját.
- Azonnal ide, nővérek, orvosok, gyorsan, elsősegélyben kell részesíteni a barátomat! - üvöltötte.
Elég tragikus látványt nyújthattam, mert pillanatokon belül nagy sürgés- forgás támadt. Megpróbáltak az ágyra fektetni, de mivel derékból összecsukódtam, mint egy bicska, ez nem volt egyszerű. A görcsök egyre sűrűbben jöttek, és én fájdalomtól elfátyolosodott szemeimmel láttam, ahogy az orvosok, műtősök bemosakodnak, és rémült tekintettel hajolnak fölém. Ettől még jobban megijedtem. Ennyi volt, gondoltam. Most betolnak a műtőbe, és soha nem láthatom viszont a napvilágot.
Másnap, ahogy felébredtem, jobban éreztem magam, valószínűleg a morfiuminjekciótól, amit még az éjjel adtak be. A műtősfiúk benéztek hozzám és káromkodva mesélték:
- Hiába mosakodtunk be, pedig úgy vonaglottál, mint akinek kilyukadt a gyomra. Már majdnem megműtöttünk, de jött a prof, és lefújta a riadót. Kiderült, hogy mégsem a gyomrod a lyukas.
- Miért, akkor mi a bajom? - kérdeztem tőlük.
- Azt nem tudjuk, de úgy néztél ki, mint akinek nem sok van hátra - közölték vigyorogva.
Vizsgálgattak egész délelőtt. Veseröntgen, végbélnyúlkálás, gyomortükrözés, végül nem találtak semmit.
Egyre idegesebb lettem Mária és a gyerek miatt, ezért felhívtam Gujdár Józsit, hogy keresse meg a feleségemet. Eltelt pár óra, éső szomorú arccal megjelent az ágyam mellett:
- Bevitték a János kórházba, mert megállt a gyerek rugdalózása. Most vizsgálják, hogy mi lehet az oka.
Rosszat sejtve odavánszorogtam az ügyeletes orvoshoz, és megkértem, engedjen el, hogy megkereshessem Máriát a János Kórházban. Ô kifejtette, hogy ez lehetetlen, mert nem tudják még, mi a bajom, és így nem vállalnak felelősséget értem.
- Akkor megszököm! - mondtam határozottan.
- Azt lehet, de akkor többé ide be nem teszi a lábát - válaszolta.
Kiloptam a ruháimat a szekrényből, és kiszöktem. Józsi taxit hívott, és irány a János Kórház.
Derékban meghajolva, kezeimmel a korlátba, kilincsbe, falba kapaszkodva nyomultam előre a szülészeten, mint egy vadember. Senki sem mert megállítani. Kérdeztem, hol a nejem, mondták a műtőben, mert elment a magzatvíz és rosszul van. Félrelöktem a nővéreket. Józsi feltartóztatta a műtősöket, de hiába, mert az ajtónál elkaptak.
A műtő üvegablakán keresztül láttam, amint Mária hasából egy gyönyörű, feketehajú kis testet emelnek ki. Élettelen szürke színe volt, nyakára tekeredett a köldökzsinór. A nővérke hangját hallottam a résnyire nyitott ajtón keresztül:
- Pedig milyen szép kislány lett volna! Kár, hogy felakasztotta magát..
Nem sírtam, de úgy éreztem, éveket öregszem.
- Mária hogy van? - kérdeztem később a nővért.
- A helyzethez képest jól. Most alszik. Három napig volt benne a gyerek élettelenül, és meg kellett indítani a szülést, mert belehalt volna, ha a felbomlott test mérgei felszívódnak. Érzi ezt a bűzt? - kérdezte.
- Igen, mi ez?
- A magzatvíz, ami elment.
Mint általában a nehéz helyzetekben, most is valami kegyetlen, hideg nyugalom szállt meg. Nem sírtam, de éreztem, hogy valahol mélyen legbelül megroppan és szétporlad valami, és süllyed, süllyed lefelé a semmibe. Gujdár Józsi, akinél emberségesebb embert nem nagyon ismertem, némán, lehajtott fővel állt mellettem. Nem szóltunk egy szót sem. A fájdalom megnémított mindkettőnket.

Máriát hamarosan kihoztam a kórházból, de előtte az összes babakelengyét egy nagy zsákba csomagoltam és fillérekért eladtam az Ecserin. A kiságyat, a gyerekjátékokat elajándékoztam, a képeket leszedtem a falról. Nem akartam, hogy egyetlen kis rékli, cumisüveg is maradjon, ami emlékeztethetiőt a tragédiára. Hatalmas virágcsokrot tettem a vázába, finom ételeket készítettem az asztalra, mégis éreztem, hogy mindez hiábavaló. Az új lakásba beköltözött a magány.
Elhatároztam, hogy ezentúl többet leszünk együtt, ám a hétvégi szórakozás, tánc nem segített. A lakásban csak szomorúan kerülgettük egymást, gyerekünk hiánya folytonosan jelen volt. Belengte a szobát. Éreztem, hogy olyan dolog történt, amit már soha nem lehet helyrehozni.
Reggel 8-tól délután 4-ig dolgoztam Pasaréten, de egy idő után sehogysem akaródzott hazamenni, inkább Gujdár barátomnál töltöttem az időt, vagy új filmemmel foglalkoztam. Előfordult, hogy csak este 10 óra körül keveredtem haza.
Szinte megkönnyebbültem, amikor egyik este beállított Irén. Megint otthagyta a férjét, az apjáékhoz pedig már nem akart menni, így hozzánk költözött. Legalább nem lesz egyedül Mária, gondoltam és ettől kezdve minden szabad időmet a Hajnal forgatásának szenteltem.
Mária, hogy unalmát enyhítse, esténként eljárt Irénnel mulatozni, ilyenkor sűrűn költekeztek, de én nem firtattam, miből. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, mikor egyre több fiú keresteőket a Dévai utcában, sokszor az éjszaka kellős közepén is. Begorombultam és magamhoz vettem egy ácsszekercét, azzal hessegettem el a hívatlan látogatókat.
Egyik hajnalban kimentem az Élmunkás hídhoz forgatni. Gyakran jártam ide, mert a Nyugati pályaudvar felett átívelő hídról különösen szép látványt nyújtott, ahogy a vonatok jöttek- mentek odalent, miközben nedves, kék fémtestüket végigsúrolták az első hajnali fények.
Aznap késett a hajnal, a borús égből finom porhó pergett, lehetett, vagy mínusz tíz fok. Egyszercsak női körömcipő kemény, apró koppanásait hallottam magam mögött. Mária és Irén közeledtek a néptelen utcán, csapzottan, szétkent sminkkel, vállukról lógott a ruha. Megtorpantak, mikor megláttak. Ushanka sapkámat mélyen a fejembe húzva álltam velük szemben,ők pedig egymásra támaszkodva imbolyogtak, mint két riherongy kurva az átmulatott éjszaka után. Percekig szótlanul néztük egymást a hajnali hóesésben, majd tömören annyit kérdeztem:
- No, jót kúrtatok?
Nem válaszoltak, csak zavartan hunyorogtak duzzadt szemeikkel. Aznap nem is mentem haza. Másnap délután megvártam, amíg a két nő eltűnik, és nekiálltam az alapos takarításnak. Sértettségem és dühöm minden energiáját a kis súrolószivacsba fektettem, és pár óra múlva ragyogott a lakás.A nagy ruhásszekrény aljába benyomva találtam egy nylon-zsákot, benne vagy ötven szennyes női bugyit. Fogtam magam, és kimostam mindet. Az utcán keresztben kifeszítettem egy kötelet, jó magasan, hogy az autóforgalmat ne akadályozza, és oda csipeszeltem fel a női alsókat száradni. A lakók némán, tartózkodó érdeklődéssel figyelték dühödt tevékenységemet. Nem mertek szólni.
Egész éjjel ébren hánykolódtam az ágyamban. A lányok csak hajnaltájt érkeztek haza, magas sarkú cipellőcskéjük egyhangúan kopogott a macskakövön. Az ismerős zaj egyszercsak abbamaradt. Kiugrottam az ágyból és kihajoltam az ablakon. Az kihalt utcán ott állt a két lány, és bámulva nézték a fejük fölött lógó fehérneműket. Engem Mária vett észre először:
- Jáj, Ándris, de rendes vágy, hogy kimostádőket – mondta hízelegve.
- De hogy fogjuk leszedni? - sopánkodott Irén.
- Az már a ti dolgotok, kurvák! - üvöltöttem, és hangomat megsokszorozva verték vissza a néma házak.
Függönyök libbentek, ablakok nyíltak és álmos, kíváncsi fejek jelentek meg bennük. Várták a nagy jelenetet, de az elmaradt. Szép lassan, nyugodtan fölöltöztem, magamhoz vettem a legszükségesebb dolgaimat, és elindultam az ajtó felé. Mária a nyakamba borult:
- Jáj, Ándris, ne hággy itt minket, tudod jól, mi nágyon szeretünk téged. Nélküled nem tudunk élni.
Ellöktem magamtól. Irén nem mert közbeszólni.
Elmentem. Nem tudtam, hol fogok aludni ezentúl és mikor térek ide vissza, ha visszatérek egyáltalán, de éreztem, ki kell lépnem ebből a környezetből és nem akarok többé ezzel a két lánnyal élni.



A tizedes meg én

Talán a sors keze, hogy amikor Máriát elhagytam és nem volt hová mennem, megkaptam a behívómat. Egyáltalán nem örültem neki. Nem úgy apám, aki úgy vélte, amit neki nem sikerült elérnie a nevelésemmel, azt majd a katonaság befejezi.
Barátaim, akik nagyjából ugyanebben az időben kapták kézhez a behívójukat, mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. Dávid Andris barátom a csepeli gyár repülőgép-készítő üzemében helyezkedett el, és mivel az hadiüzemnek számított, csak három hónapra kellett bevonulnia. Dávid azt is túlzásnak tartotta és disszidált.
Pier más módszerhez folyamodott. Orvosi könyvek alapján tanulmányozta az elmebetegségeket és kiválasztott magának egyet. Mikor bevonult, olyan meggyőzően szimulálta, hogy rendre a gyengélkedőre küldték.A katonai esküt a kórházi ágyán tette le vigyázz-állásban, többi betegtársával együtt. Közben kórházi tartózkodása alatt aprólékosan felkészült az emberi test érhálózatából, majd egyik éjszaka kiment a mosdóba, és hosszában, vigyázva, nehogy a főütőerét is elvágja, borotvapengével felhasította mindkét csuklóját. Szerencséje volt, mikor megtalálták, még élt. Hajszálon múlott az élete, de megérte a kockázatot, mert gyorsított eljárással leszerelték.
Én a híradósokhoz kerültem, ráadásul nem is vidékre, hanem a fővárosba, a Budaörsi úton lévő Petőfi laktanyába. Mint utóbb megtudtam, ezúttal is apám keze volt a dologban, mert először Lentibe akartak küldeni, ami 250 kilométerre volt Budapesttől.
Hajnali 6-kor, az idősebb katonák durva megjegyzései közepette léptük át a laktanya kapuját. Szűk érettségi öltönyömben, saját kezűleg lekopaszított fejjel némán kullogtam a többiek után. Bent megfosztottak minket önállóságunk külső jegyeitől, majd átestünk a megalázó fertőtlenítő szertartáson.
Első nap éjszakára egy harmincágyas terembe tereltek minket. Mint általában a soványabbak, én is felülre kerültem az emeletes ágyon, közvetlenül az ablak mellé. Február volt, erősen havazott, kint mínusz 13 fokot mértek. Az ablakot nem lehetett becsukni, és reggel, mikor hidegtől elgémberedett nyakam megemeltem, láttam, hogy kockás takarómat finoman belepte a hó.
Másnap áthelyeztek az Ady laktanyába, Budaörsre. Bárhogy igyekeztem elvegyülni, és mindent ugyanúgy csinálni, mint a többiek, a tizedes felfigyelt rám. Megérezte, hogy én vagyok aző embere. Elég volt ránéztem, máris dühbe gurult. Amúgy korombeli, mozgékony, fürge észjárású fiú volt, az a fajta, akinek az ember a lépcsőházban mindig köszön, bár el nem beszélget vele. A hely szelleme itt egyfajta hóhér áldozat szerepbe kényszerített minket.
Bemutatkozó intézkedése az volt, hogy megparancsolta, pucoljam ki a körlet összes WC-jét egy piszkavassal. A holtponton hamar túljutottam és egy idő után olyan természetességgel nyúlkáltam a különböző állagú ürülékekbe, hogy magam is elcsodálkoztam, mi mindenre képes az ember, ha rákényszerítik.
Mindig jelentenem kellett, ha elvégeztem a munkát. Arra gondoltam, kiszúrok vele, és egy alkalommal fordítva, piszkos végével fölfelé helyeztem el a piszkavasat. Megfigyeltem ugyanis, hogy a tizedes személyesen végzi az ellenőrzést. Már messziről hallottam a folyosón, hogy közeledik, mert szokása szerint fennhangon üvöltött:
- Nézzük csak, Szemüveg, felaprítottad-e rendesen a fekáliát, mert mostanában szorulásom van.
Automatikusan az ajtó mellé támasztott piszkavashoz nyúlt, és jól megmarkolta. Ivócimborái gúnyosan röhögcséltek megalázó helyzetemen. A tizedes nagyot üvöltött:
- Mi ez?!?
- Tizedes elvtárs alázatosan jelentem, ez szar - mondtam tisztelegve, miközben feszes vigyázzba vágtam magamat.
A tizedes hápogott a dühtől.
- Meg ne lássam itt még egyszer a vécék környékén, takarodjon!
Mivel nevetségessé tettem mások előtt, úgy döntött, azzal áll bosszút, hogy beoszt a konténeres szeméttárolók tisztításához. Ez valóban az egyik legnehezebb és legundorítóbb munka volt, ami csak létezett. A nagyméretű konténerekben több száz kilónyi szemét gyülemlett fel egy hét alatt, és nekünk vegyvédelmi ruhába és gázálarcba öltözve kellett alászállni a rothadó kupacba, kezünkben egy kis gyalogsági ásóval.
Véletlen-e vagy sem, nem tudom, de mikor a kijelölt konténerbe bemásztam, egyenesen egy oszlásnak indult sertésbe süppedtem bele. A kis gyalogsági ásó sok mindenre alkalmas volt, de sertések kilapátolására a legkevésbé sem. Ahogy ott ültem gázálarcban a disznón, és azon gondolkodtam, hogyan fogom túlélni ezt, egyszercsak dörrent felettem a szeméttároló fedele. Minden sötétbe borult. Félig meggörnyedve feltápászkodtam és megpróbáltam kinyitni a csapóajtót, de nem sikerült. Valaki kívülről rátolhatta a reteszt. Patakokban ömlött rólam a víz, mert a tároló felforrósodott a napon, és a rothadó szemét gőzölögni kezdett. Ez már nem lehetett véletlen, és biztos voltam abban, hogy a tizedes valahol nem is olyan messze, kárörvendően mosolyog.
Teljes erőmből rángatni kezdtem az ajtót. Lötyögött, de a retesz nem engedett, így csak két-három centire tudtam felfeszíteni. Végre hasznát vettem gyalogsági ásómnak, alányomtam a pengéjét, és kiékeltem vele. Aztán letéptem magamról az álarcot, és a réshez dugtam az orromat. A gázálarcból legalább egy deci izzadtság ömlött ki. A résen beáramló friss levegő lecsillapította szapora szívverésemet. Úgy ahogy megnyugodtam. A derengő homályban már képes voltam szemügyre venni a szeméttároló belsejét és észrevettem egy félig rozsdás vascsövet, ami a disznó alól kandikált ki. Üggyel-bajjal kiráncigáltam, és letöröltem róla a rothadó belső részeket. Ezután befeszítettem a csapóajtó résébe, és teljes súlyommal ránehezedtem. A tető kipattant, én hanyatt estem. Óvatosan feltápászkodtam és kikukucskáltam. Nem volt sehol egy lélek sem.
Ezt nem hagyhattam annyiban. Először arra gondoltam, rájuk ijesztek, és sokáig nem jelentkezek, higgyék csak azt, hogy még mindig a szeméttárolóban rothadok. De aztán jobb ötletem támadt. Az autószerelőktől szereztem fáradt olajat és felgyújtottam a szeméttárolót.
Rögtön belobbant az összegyűlt gázoktól. Mielőtt a lángok kicsaptak volna, gyorsan ráhúztam a tetőt, bereteszeltem, és a szemben lévő épület sarka mögé húzódtam. Vártam, mi fog történni.
A konténer belsejébe kevés levegő jutott, ezért a szegecsek és a fedők résein dőlni kezdett kifelé a füst. Jobbnak láttam, ha eltűnök. Lementem a kantinba, ittam egy sört, aztán fellopóztam a körletbe és ruhástul az ágyra dőltem. A többiek valahol kint gyakorlatoztak a tizedessel. Az átélt izgalmak, na meg a sör hatására nemsokára elszenderedtem.
Szirénák vijjogására ébredtem. Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy a szeméttároló körül tűzoltók sürgölődnek, és nemsokkal odébb áll egy katonai mentő is. A tizedes föl-alá futkosott.
- Először a fiút hozzátok ki, mert megfullad - kiabálta.
Az egész század ott állt, dermedten figyelte az eseményeket. Az egyik tűzoltó üggyel- bajjal felpattintotta a szeméttároló tetejét, amiből tűzcsóva csapott elő. A nyíláshoz vezettek egy vastag csövet, és a bezúduló víz pillanatok alatt eloltotta a lángokat. Ezután azbesztruhás osztag mászott be a füstölgő lyukon keresztül, és keresni kezdték a kiskatonát.
Kisétáltam a vécére, elszívtam egy cigit, lefürödtem, megborotválkoztam, majd tiszta ruhát vettem és mintha más dolgom nem is lenne, lesétáltam a szeméttárolókhoz.
A tizedes azt hitte, rosszul lát.
- Szemüveg? Maga hogy kerül ide?
- Jelentem, végeztem a munkával, gondoltam, lemosakszom és kitisztítom a ruházatomat.
- Hogy gyulladt ki ez a kurva szeméttároló?- tört ki belőle.
- Szerintem öngyulladás volt - mondtam némi töprengés után - Mert az előírások szerint a nyílászárót szabadon kell hagyni, amíg odabent valaki dolgozik… - és jelentőségteljesen a tizedes szemébe néztem.
Nem sokáig bírta, félrefordította a fejét. Tudta, ha kiderülne az igazság, katonai bíróság elé állítanák.
Hamarosan elsimították az ügyet, én pedig új helyre kerültem. Konyhás lettem a hadtápnál. Annyit ehettem, amennyit csak akartam, de mivel újonc voltam, a piszkos munkát itt is nekem kellett elvégeznem. Előfordult, hogy az eldugult lefolyócsövekből kampóval kellett kipiszkálnom a döglött patkányokat. Rövid idő után eljutottam abba az állapotba, hogy már semmitől sem undorodtam. Azt hittem, rosszabb már nem következhet.
Tévedtem. Valamelyik nap azt a feladatot kaptam, hogy pucoljam meg a század 15 kilónyi fokhagymáját. Egy ablaktalan, használaton kívüli vécéhelyiséget jelöltek ki erre a célra, aminek az ajtaját valaki tréfából, vagy tévedésből rám zárta. Én meg csak pucoltam, pucoltam órákon át a lavór fölé hajolva, és belélegezve a fokhagyma illó gőzeit. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mert egyszercsak elájultam és fejjel belezuhantam a fokhagymagerezdek közé.
Mint később a gyengélkedőn elmesélték, csak órák múltán találtak rám. A fokhagyma íze átjárta az összes porcikámat, az izlelőbimbóimat, és hetekig mindent, a levegőt, a vizet, a kenyeret, a sósat, és az édeset, egyaránt fokhagymaízűnek éreztem.
A gyengélkedőn volt időm átgondolni helyzetemet. Elhatároztam, mostantól kezdve mindent elkövetek azért, hogy leszereljenek.

Visszakerültem a körletembe, és a tizedes most már úgy kezelt, mint visszaeső szimuláns bűnözőt. Féltveőrzött négykéses villanyborotvámat elkobozta, így kénytelen voltam megtanulni pengével borotválkozni.Ez korántsem volt egyszerű, mivel pengét azelőtt még sohasem használtam, és a közös mosdó nem bizonyult ideális tanulószobának. Miközben a megfelelő lehúzási szöget próbálgattam, hálóból kirohanó társaim minduntalan félrelökdöstek a vályúnál. Ahányszor meglöktek, annyiszor belevágtam az arcomba. Közben a tizedes üvöltve sürgetett, hogy sorakozó van az udvaron, igyekezzek. Akkor már vagy húsz sebből véreztem, gyorsan vécépapír darabkákat tapasztottam a sebeimre, és kirohantam.
Amikor a századparancsnok elsétált előttünk, szemet szúrtam neki. Megállt és nem akart hinni a szemének. Rózsaszín papírpikkelyek borították az arcomat.
- Magával mi történt?- kérdezte.
- Százados elvtárs jelentem, most tanulok pengével borotválkozni
és még nem sikerült elsajátítanom a technikát.
- Azt látom. Azonnal jelentkezzen a gyengélkedőn és kérjen orvosi
ellátást.
Nem sok időt nyertem, mert a tizedes értem küldött egy közlegényt, és amint ellátták a sebeimet, mennem kellett a mezőre futólépésben a többiek után. Mikor megérkeztem, társaim éppen pihenőt kaptak, heverésztek a mezőn, beszélgettek, dohányoztak.
- Na, Szirtes honvéd, ássa el magát! - parancsolta a tizedes.
Nem értettem, mit akar, csak néztem körbe a fiúkon, akik vigyorogtak. Azt hittem, viccről van szó.
- Kapja már elő a gyalogásóját! Aztán hasra vágódik és nekilát. Tíz percet kap arra, hogy a föld színével tegye egyenlővé magát.
Akkor kaptam észbe, hogy a gyalogsági ásót a laktanyában hagytam, mert
a gyengélkedőre az orvoshoz mégsem vihettem magammal. Ezt meg is mondtam a tizedesnek. Majdnem megütötte a guta. Végül a saját gyalogsági ásóját nyomta a kezembe.
A fiúk körbeálltak, és én hason fekve hozzáfogtam, hogy elássam magam. Persze csak ástam volna, mert a fagyos földbe bele se bírtam nyomni az ásót. Csak kapirgáltam a jeges göröngyöket. Mikor a társaim látták, mennyire kínlódok, szorosan odaálltak mellém, és titokban minden szúrásnál ráléptek az ásóra. Hamarosan kész is lett egy húsz centi mély gödör, amiben úgy-ahogy elfértem. A keserves gyakorlat egy óra múlva ért véget, de én mégis boldog voltam, mert először tapasztaltam társaim részéről némi szolidaritást.
A laktanyában voltak más jelei is annak, hogy többen nekem drukkolnak a tizedessel folytatott egyoldalú küzdelemben. Ebédosztásnál a hadtápos dupla adag pörköltet zuhintott csajkámba és közben nagyokat kacsintott. A 43- as bakancsom is előkerült, igaz, egy héttel később megint ellopták, és újra kezdődtek a kínok a 46-os bakanccsal. Hiába béleltem ki papírral, mindig feltörte a lábam, még akkor is, ha három kapcát tekertem a lábfejem köré.
A tizedest az ébredező szolidaritás csak tüzelte, és a játszma egyre durvább eszközökkel folytatódott. Külső gyakorlatunk alkalmával, mikor én hosszú posztókabátban kúsztam a feltételezett ellenség felé, mögém osont, és egy gyakorló kézigránátot dugott a zsebembe. Nem vettem észre. Ebben a gránátban ugyanannyi puskapor volt, mint az élesben, csak nem acéltokkal, hanem finom szövettel volt beburkolva. Ahogy kúsztam, kúsztam a sáros, tócsákkal borított terepen, köpenyem egyre jobban megszívta magát, és nehéz kődarabként húzta le vállamat.
Már az út vége felé jártam, mikor a zsebemben felrobbant a kézigránát. Hallásom megszűnt, csak távoli, bizonytalan morajlások jutottak el hozzám, mintha egy vízzel teli medence aljára süllyedtem volna. Láttam, mint egy némafilm szereplőit a tizedest és a társait, ahogy a megfigyelőpontól engem néznek, és szemmel láthatóan remekül szórakoznak. Nagy nehezen feltápászkodtam, és vánszorogva elindultam feléjük füstölgő kabátomban. Éreztem, hogy valami langyos nedvesség csurog lefelé a lábam szárán. Mikor egy nagy tócsa mellé értem, ledobáltam magamról a ruhát és meztelenül belevetettem magam a vízbe. Szennyes testrészeimet homokkal ledörzsöltem, a gatyámat gyors, gépies mozdulatokkal kimostam. A tizedes és cimborái ekkor már némán figyeltek. Maradék száraz ruhámat felvettem, a vizeseket batyuba kötöttem és a laktanya felé vettem az irányt.
- Szirtes honvéd, ide hozzám - üvöltött utánam a tizedes, de én süketen a robbanástól, meg sem hallottam a szavait.
Egyszer csak azt érzem, hogy valaki megrántja a vállamat. Merev tekintettel odafordultam. Az egyikőrvezető volt az, akit a tizedes utánam küldött. Látta rajtam, hogy nem vagyok teljesen magamnál. Valamit integetett, kiáltott a tizedes felé, aztán bekísért a laktanyába.
Azőrvezető, aki érezhette, hogy a főnöke kicsit túllőtt a célon, karon ragadott és elvitt a kantinba. Ott belém diktált egy deci pálinkát, amitől egészen elkábultam. Lefeküdtem, és fel sem ébredtem másnap reggelig.
Mikor kinyitottam a szemeimet, a többiek már nem voltak a hálóban. Kintről elmosódva hallottam a reggeli torna vezényszavait, engem ezek szerint nem ébresztettek fel. Kimentem a fegyverszobába és nagy adag maróolajat csurgattam a tizedes géppisztolyának csövébe. Tudtam, hogy ettől a belső huzagolás kiszálkásodik és olyan rozsdás lesz, hogy csak többórás munkával lehet majd megtisztítani.
A soron következő fegyverszemlén, amikor a századparancsnok minden géppisztolyt megvizsgált, egészen elsápadt, amint a tizedes fegyverének csövébe nézett. A tizedes nem értette, mi lehet a gond. Biztos volt abban, hogy aző fegyverével nem lehet baj, mert azt mindig egy-egy lelkes újoncra bízta. Mindegyikük megtiszteltetésnek vette, hogy a tizedes fegyverét tisztíthatja, nem beszélve arról, hogy még kedvezményekben is részesülhetett: lemehetett a kantinba, vagy soron kívüli eltávozást kaphatott. Emiatt aztán a kopaszok közül sokan versengtek a tizedes kegyeiért.
- Tizedes elvtárs, magáé ez a fegyver? - kérdezte a felbőszült százados.
- Jelentem az enyém.
- Ez nem fegyver, hanem egy rozsdás vascső. Ezzel akarja megvédeni szocialista hazánkat?
- Jelentem, nem tudom, mi a problémája százados elvtársnak a
géppisztolyommal.
- Nem tudja? Hát nézzen bele.
A tizedes szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor belekukucskált géppisztolya csövébe. A százados kivette a fegyvert a tizedes kezéből és csővel lefelé a földhöz ütögette. Barnás rozsdapor hullott ki belőle. Mindenki felhördült. A maróolaj megtette a magáét.
A százados büntetésül egy hónapra elvonta a tizedes kimenőjét.
A fickó sejthette, hogy az én kezem van a dologban, mert nem késlekedett a válaszlépéssel. Beosztott kiértesítőnek. A kiértesítőknek az volt a feladatuk, hogy elvigyék a városban lakó tartalékos tiszteknek a nyílt behívóparancsot. A városban, civilek között, gondolta a tizedes, könnyen rajta kap majd valami szabályellenességen, és akkor semmi sem menthet meg a hadbíróságtól.
A katonai teherautóról délután ötkor, a legnagyobb csúcsforgalomban raktak le Budapesten, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél a Jégbüfé előtt. Szerettem ezt a környéket, diákkoromban gyakran jártunk ide fagylaltozni. Most a Magyar Néphadsereg képviseletében, teljes menetfelszerelésben álltam a hetes busz megállójában, és a körülöttem állók nyilván azt hihették, forgatás van, mert minduntalan körbetekintgetve a kamerát keresték.
Földig érő kabátomban, homlokomba csúszott sisakommal és három számmal nagyobb bakancsomban, aminek az orrát újságpapírral tömtem ki, inkább látszottam egy börleszk film szereplőjének, mint magyar honvédnek, nem beszélve az óriási málhazsákról, mely egészen meggörnyesztett. A kényelmetlenséget tovább fokozta, hogy kétoldalt keresztpántok szorították mellkasomat, ezeken lógott a tölténytáska és a gázálarc. Azért, hogy a felszerelést megroggyant térdekkel, de álló helyzetben meg bírjam tartani, mint valami mankóra, a géppisztolyomra támaszkodtam.
- Induljon már, futólépés!- kiabálta a tizedes az autóról.
A hetes busz nem tudott beállni a megállóba, kisebb forgalmi dugó keletkezett. Mikor végre elindultam, a fémcsajka minden lépésnél hozzáverődött a szuronyhoz, így aztán ütemesen csörömpölve vonszoltam magam a bámészkodó emberek között.
Eleinte halk, majd egyre hangosabb nevetés hallatszott innen-onnan. Egy kövérkés háziasszony elkiáltotta magát:
- Nézzenek már oda, segítsen valaki szegény gyereknek, mindjárt összecsuklik!
A megállóban lévők soraiban nevetés futott végig.
Nem jutottam messzire, mert a teherautónkat vezénylő tisztnek is feltűnt a csoportosulás, gyorsan leugrott a kocsiról és elráncigált a nevetgélő tömeg gyűrűjéből. Két kiskatona lenyúlt, erősen megfogott a hónom alatt, és óvatosan, mint egy középkori páncélos lovagot, visszaemelt a platóra.
A tizedest nagyon leszidhatták, amiért kiértesítőnek osztott be, mert következő hétvégén, míg mások jól megérdemelt pihenésüket töltötték, vagy eltávozást kaptak, nekem a körletünkben lévő ablak- és ajtókilincseket kellett szidoloznom aző vezényletével.

Eldöntöttem, hogy szívbeteg leszek. Természetesen nem mehettem panaszommal egyenesen az orvoshoz, szükségesnek látszott a nagyobb nyilvánosság bevonása.
Pár nap múlva megtettem az első lépést, és önként elvállaltam a tiszti reggeliző takarítását. Könnyen ment, senki sem állt sorban azért, hogy ébresztő előtt egy órával az étkező zöld linóleumpadlóját mosogassa.
A tiszti reggeliző férfiasan puritán, viseletes külleme ellenére az egyik legfontosabb helység volt a főépületben. A szoba közepén egy jelentéktelen, esztergált lábú asztalka állt nyomott virágmintás abrosszal leterítve, amire a napos minden hajnalban, mielőtt még a tisztek megérkeztek volna, tíz csésze feketekávét és tíz kupica cseresznyepálinkát készített ki. A tisztek némán gyülekeztek, körülállták az asztalt, majd egymás után felhörpintették a reggeli adagot. Az erős pálinkától érezhetően megemelkedett bennük az alapnyomás, így napközben kellő súllyal tudtak ránehezedni a laktanya életére.
Egyik reggel a szokásosnál is jobban meggyűlt a bajom a felmosóronggyal, bárhogy igyekeztem, folytonosan rátekeredett a székek lábaira. Közben sorra befutottak a tisztek, és türelmetlenül várták, hogy elkotródjak onnan. Egyre ingerültebbek lettek, de egy sorállományú honvéd előtt mégsem akarták elkezdeni a szertartásos ivászatot.
Elérkezettnek láttam az időt a cselekvésre. Lopva megdörzsöltem a mellényzsebembe dugott fokhagymagerezdet, és jó mélyen beszívtam az illatát. Rögtön kivert a verejték, elsápadtam és felmosórongyostul, vödröstül nekizuhantam az asztalkának. Felborítottam. A csészék és kupicák szerteszét repültek, a szoba bűzlött a pálinkától. Bele akartam kapaszkodni az asztalba, hogy felálljak, de ehelyett magamra rántottam és elájultam.
Fél füllel még hallottam a tisztek üvöltözését, káromkodását.
- Basszák meg, vigyék már ezt a hülyét a gyengélkedőre. Ez a barom feldöntötte a reggelinket!
Ezúttal hosszabb időt töltöttem a gyengélkedőn, ahol alapos vizsgálatnak vetettek alá. Az orvos, egy apró, kopasz emberke, reggelente végigosont az ágyak között, pár szót váltott az asszisztensével, majd eltűnt. Mielőtt egészségesnek nyilvánított volna, jobbnak láttam, ha komolyan beszélek vele. Egyik délután kihallgatást kértem tőle. Mikor benyitottam a szobájába, az asztalánál ült, alig látszott ki a felhalmozott dossziék mögül. Részletes beszámolóba kezdtem a szívpanaszaimról. Rám se nézett, csak motozott tovább a papírjai között. Egyre jobban elbizonytalanodtam.
- Ide figyeljen, Szemüveg, hallottam már magáról- cincogta, és elnézően a kezében lévő irathalomra mosolygott.- Elég ügyesen megtréfálta a tizedesét, de szimulálásért öt év börtön jár.
- Százados elvtárs, higgye el, minden reggel szúr a szívem a fokozott fizikai igénybevétel miatt. Egészen biztos, hogy szívzörejem van.
- Tudja, Szemüveg, hány szimulánst láttam én eddig életemben?- mondta, és ezúttal apró egérszemeit egy pillanatra rámszegezte- Már messziről megismeremőket. De tisztelem a kitartását. Tudja mit, felküldöm magát a Központi Katonai Kórházba, ott aztán úgy kivizsgálják, mint annak a rendje.Viszont ha kiderül, hogy színlelt, vállalnia kell a következményeket.
- Vállalom.

A Központi Katonai Kórház volt az országos gyűjtőhelye azoknak a beteg vagy szimuláns katonáknak, akiket le akartak szerelni. A magyar honvédség elméletben csak egészséges személyeket vonultatott be, következésképpen aki ide került valódi vagy kitalált betegsége miatt, az már létezésével is megkérdőjelezte a sorozás szakszerűségét, tehát veszélyes elemnek számított.
A katonakórház nem sokban különbözött a laktanyától, ugyanúgy volt reggelente sorakozó és névsorolvasás, csak nem egyenruhában, hanem pizsamában és papucsban vágtuk magunkat vigyázzba. A katonaorvosok mindenkit szimulánsnak tartottak, és ennek megfelelően gyanakvó fenntartással kezeltek. A katonanővérek, akik természetesen férfiak voltak, minden reggel odakészítették az ágyunk melletti kis asztalkára a különböző színes bogyókat, melyeket mi nylonzacskóban gyűjtöttünk, és egy alkalmas pillanatban lehúztunk a vécén. A vizsgálatok, hála körültekintően kiválasztott betegségemnek, nem voltak különösebben fájdalmasak. Egyszer tévedésből a szomszéd ágyban fekvő beteg óránkénti vérvétellel járó vizsgálatát is rajtam végezték el, és én azt hittem, nem élem túl, annyi vért vettek tőlem. Sajnos ez is negatív lett, mint minden más leletem. Makkegészséges voltam, hiába panaszkodtam szívzörejre, az orvosok csak kinevettek. Hálóbeli társaim azt tanácsolták, hogy az idegeimmel kezdjek valamit, talán könnyebben boldogulok. Nem mertem belevágni, mert ahhoz, hogy olyan tünet-együttest produkáljak, ami vitathatatlanná teszi az esetemet, szinte orvosi szintű szaktudás kellett volna.
Már már végképp feladtam minden reményt, amikor egyik reggel üvöltésre ébredtem:
- Szirtes honvéd öltözzön fel, mert jelentkeznie kell a FÜV bizottság elnökénél, Vécsey ezredes elvtársnál! Siessen!
Fejemből kiszaladt a vér, úgy éreztem, ezúttal tényleg megáll a szívverésem. Az első gondolatom az volt, hogy katonai bíróság elé állítanak. A FÜV bizottság ugyanis élet és halál ura volt, itt döntöttek arról, hogy alkalmatlannak nyilvánítanak-e egy beteget, vagy sem. A szimulánsra legtöbb esetben katonai bíróság várt. Ennek a bizottságnak a feje Vécsey ezredes volt, egyőszülő, két méteres férfi, akinek már a látványától is összeszorult a gyomrunk, mikor reggelente két nagy aktatáskájával átsétált az udvaron.
Beléptem az óriási irodába, vigyázzba vágtam magam, és előírásosan tisztelegve jelentettem:
- Ezredes elvtárs, Szirtes honvéd a belgyógyászat I. osztályáról jelentkezem - mondtam katonásan.
- Ülj le, András, nem kellenek ezek a formaságok - mondta nyugodt, halk hangon.
Jesszusmária, mi lesz itt?!?
- Nézd, András, az imént beszéltem apáddal. Nagyon aggódik az egészségi állapotod miatt. Megnyugtattam, hogy semmi bajod, de azértő megkért, hogy figyeljek oda rád.
- Már elnézést, ezredes elvtárs, de a szívem...
- Ugyan hagyjuk ezt, a szívednek az égvilágon semmi baja. Itt az összes vizsgálat eredménye. Makkegészséges vagy.
Mindennek vége, gondoltam, jó esetben mehetek vissza az egységemhez. Ami ezután következett, az olyan volt, mint valami álomszerű, kicsit groteszk jelenet valamelyik Kafka regényből.
- Hanem nézz csak rám, fiam, miért tartod olyan furcsán a fejedet? - kérdezte. - Vedd csak le a szemüvegedet, hadd vizsgáljalak meg!
- De kérem, ezredes elvtárs, a szememnek semmi baja. 27 kört lőttem a lövészeten, sőt még a szomszédomnak is besegítettem, hogy meglegyen a szakasz jó átlaga – mondtam némi büszkeséggel a hangomban.
- Hát ezt nem kell sehol hangoztatnod. Nézzük csak. Hiszen neked az egyik szemed nem mozog! - kiáltott föl, miközben megvizsgált. - Nem mondtad ezt a sorozáson?
- Jelentem, nem kérdezte senki - vallottam beőszintén.
- Várj egy kicsit! - intett, majd felkapta a telefont. - Száva alezredest kérem a szemészetről. Szervusz, leküldök hozzád egy honvédet. Szirtesnek hívják. Vizsgáld meg rendesen a szemét, ahogy kell! Érthető?
Megjelent két altiszt, közrefogtak és lekísértek a szemészetre. Hosszan kígyóztak az emberek az ajtó előtt, de engem előre vittek, szinte berángattak az orvosi szobába és egy székre löktek. Kövér, joviális orvos lépett hozzám, pár perc alatt megvizsgált és már diktálta is a diagnózist:
- Kettőslátás, bal szemére béna, izmok működésképtelenek, látása erősen korlátozott.
Én csak hápogtam:
- De kérem, nincs nekem semmiféle kettős látásom...
- Kuss, ne pofázz! - rivallt rám a doktor.
Pillanatok alatt megírták a jegyzőkönyvet. Az egyik altiszt elszaladt vele, majd néhány perc múlva visszaérkezett. Lekísértek a raktárba, ahol legnagyobb megdöbbenésemre kezembe nyomták kinti ruháimat.
Két óra múlva az utcán álltam érettségi öltönyömben, katonakönyvemmel a kezemben, és még mindig hitetlenkedve böngésztem a szép nagy betűkkel írt írást "Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas". Gyorsított eljárással leszereltek
Odasiettem az első telefonfülkéhez, hogy felhívjam az örömhírrel apámat és egyúttal megköszönjem neki, hogy közbenjárt az érdekemben.
- Hát te meg honnan beszélsz? - kérdezte döbbenten.
- Innen az utcáról, itt állok a KKK előtt. Leszereltek - újságoltam mámorosan.
- Jézusmária! Hát hogyhogy?
- Nem te szóltál a Vécsey ezredesnek?
- Én csak azt kértem tőle, hogy figyeljen oda rád, az egészségedre. Attól tartottam ugyanis, hogy sumákolsz, pedig a katonaság az egyetlen hely, ahol embert faraghatnak belőled, hogy rendes, tisztességes tagja légy a társadalomnak - mondta az öreg felháborodva.
Vécsey ezredes elvtárs, apám munkásmozgalmi időkből való régi barátja sokszor kapott ilyen és ehhez hasonló baráti kéréseket, és ezeket rendre úgy értelmezte, hogy az illető elvtárs fiacskáját soron kívül le kell szerelni. Esetemben is tudta, mi a dolga, noha ezúttal apám, mint kiderült, nem egészen így gondolta.
Másnap már csak annyi teendőm maradt, hogy visszamenjek a laktanyába és elkérjem a nekem járó illetményt. Csodálatos érzés volt saját ruhámban kivillamosozni Budaörsre és belépni a laktanya kapuján. Tudtam, hogy egy óra múlva végleg magam mögött hagyom életemnek ezt a nyomasztó korszakát.
Beléptem a tizedes szobájába. Egyedül volt, éppen az ágyán szundikált.
Akkorát üvöltöttem, hogy beleremegtek a falak.
- Ébresztő! Föl, vigyázz!
A tizedes felugrott, és félálmában vigyázzba vágta magát. A civil ruhás alak körvonalai csak lassan bontakoztak ki előtte. Farmert viseltem, és világoszöld magas nyakú pulóvert, azt hihette, hogy civil ruhás nyomozó vagyok. Nagy nehezen megismert.
- Maga az, Szemüveg ? Szóval mégis sikerült leszerelnie. Hallottam róla, de nem akartam elhinni. Nincs igazság.
Odaléptem elé és kezet nyújtottam. Zavarba jött, de láttam, hogy jólesett neki Egy ideig csak némán néztük egymást, aztán megfordultam és kimentem a szobából.



Filmgyári afférok

Miután apám, igaz, akaratán kívül, pontot tett katonaságom történetének végére, visszatértem a Dévai utcába. Nem volt máshova mennem. Mária kitörő örömmel fogadott, és szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy előbb- utóbb minden visszatér majd a régi kerékvágásba. Igyekezett a kedvemben járni, befejezte az éjszakázásokat, Irént pedig hazaküldte a szüleihez.
Hétvégenként elmentem anyámat meglátogatni. Újra szabadlábon volt, tele energiával. Mígő a sóletet főzte, én felcipeltem neki a pincéből a tűzifát. A kis sufni, ahonnan annakidején "nyoma veszett" összes holmijainknak, most tele volt fával, és a sarokban egy második világháborús síléc állt. Mire végeztem a munkával, elkészült a sólet is. Csodálatos, dús étel volt, minden ízét átjárta anyám pazarló bőkezűsége. Ebéd után illedelmesen elköszöntem, csókot nyomtam anyám homlokára és elindultam haza.
A pasaréti filmgyárban távollétemben a munka gyakorlatilag befejeződött. A beszélgetéseket, lődörgéseket fokozatosan sakkozás, totózás és lóversenyezés váltotta fel.
Én lettem a lovi felelős. A brigád összedobta a pénzt, az összeget pedig szerdánként rátettem a TURF-ból bejelölt lovakra. Az ügető legolcsóbb szektorából néha kiszúrtam egy-egy filmgyári főnököt, aki a drágább szektor felső erkélyein lebzselt.
Kis tételben játszottunk, és általában a pénzünknél maradtunk. Ha olykor bejött egy hármas befutó, a nyereményből vettünk a közértben egy üveg cseresznyepálinkát, vagy tíz üveg sört.
Néha a központból rajtaütésszerűen ellenőröket küldtek a nyakunkra, de a hívatlan látogatókat szerencsére mindig megelőzte egy figyelmeztető telefon. Az italosüvegek, a sakktábla, a játékszelvények pillanatatok alatt eltűntek a titkos rekeszekben, és mire megérkezett a főnökség, mi már szorgalmasan dolgoztunk műhelyasztalainknál.
Hamarosan beleuntam a semmittevésbe. Egyre többször vendégeskedtem Gujdár Józsinál a telep túloldalán lévő makro- és mikroműteremben, ahol kávézgattunk, filmekről, fényképezésről beszélgettünk. Megkértem, segítsen nekem Hajnal című filmem elkészítésében.
Hétvégén motorra pattantunk, és útnak indultunk motívumfotókat készíteni a filmhez. Józsi laborjában előhívtuk a negatívokat, majd kontakt eljárással szolarizált kópiákat készítettem belőlük.
Mária legnagyobb bosszúságára otthon sem tétlenkedtem, a konyhaasztalon fekete-fehér blankokból vizuális ritmusokat állítottam össze éjszakánként, heteken, hónapokon keresztül. Ez volt a Vizuális Ritmus Iskolája. Úgy gondoltam, hogy a fekete és fehér kockákból készített ritmusképletek segítségével kitágítható a vizuális észlelőképesség határa, és gyorsítható a felfogóképesség. Matematikai alapon hosszú listákat, számsorokat készítettem és ezek alapján vágtam össze a két- és háromtényezős ritmusokat.
Pasaréten eközben hivatalosan is befejeződött a hangosztály kiépítése, így hát nem lehetett tovább húzni az időt, brigádunk visszakerült a II-es telepre, a Könyves Kálmán körútra. Nehezemre esett visszazökkenni a hangosztályon folyó monoton munkába, mert érdeklődésem ekkor már végérvényesen a filmkészítés vizuális része felé fordult.
Bementem Fodornéhoz, a MAFILM II-es telep pártitkárához, és elmondtam neki, hogy amatőrfilmeket csinálok, ezért, ha mód van rá, szeretnék valamelyik vágó mellett asszisztensként dolgozni. Kértem, segítsen az áthelyezésemben. Tetszett neki a megszállottságom, és megígérte, hogy lépni fog az ügyben.
Két hónap múlva Klárika mellé kerültem vágóasszisztens gyakornoknak. Az áthelyezés alkalmával a személyzeti osztály vezetője haladéktalanul leszállította fizetésemet 1300 forintról 1100 forintra. Amikor kérdőre vontam, fensőbbségesen vigyorogva ezt válaszolta:
- Ja kérem, a művészetért meg kell szenvedni!
Új főnököm, Klárika igazi öreglány volt, rigolyás, aprólékos, aki már csak a munkájának élt. Minden reggel 7 óra előtt a vágószobában kellett lennem, hogy előkészítsem az anyagokat, kihegyezzem a zsírceruzákat, odakészítsem a ragasztóprést, a bobikat és a rongyot. Klárika pontban 7-kor megjelent, levette kis kosztümkabátját, és közben végignézett az asztalon.
-Jó reggelt, András! kérem az első tekercset! - vetette oda, majd felvette kék munkaköpenyét, és leült a vágóasztal mellé.
Nem beszélgettünk, nem kávéztunk, mégis sokszor este 11-ig abba sem hagytuk a munkát. Hamar rájöttem, hogy nem azért túlórázunk, mert a munka sok, hanem mert a főnöknőm bizonytalan. Százszor is ellenőriz egy-egy vágást, mielőtt továbblépne. Hiába láttam már jóval korábban, hogyan fog összeállni a film, végig kellett asszisztálnom azt a hosszadalmas folyamatot, amígő is rájött a megoldásra. Mindenesetre önfegyelmet tanultam. Nem szóltam közbe és minden kivágott kockát eltettem, mert tudtam, hogy hamarosan szükség lesz rá.
Előfordult, hogy egyetlen filmkockát kerestem egész délután. Klárika megunta és este 8-kor felállt a vágóasztaltól.
- András, reggelre legyen meg a hiányzó filmkocka. Addig nem mehet
haza - mondta szigorúan és otthagyott.
Tízszer, százszor átnéztem a több doboznyi filmkivágást, de nem találtam a kérdéses kockát. Már hajnali 4-re járt. Dühömben minden filmet kiborítottam a padlóra, és egyenként vizsgáltam át az összeset. Hiába, a hiányzó darab nem került elő. Magamba roskadva ültem a nagy halom közepén és beláttam, hogy vesztettem. Nem vagyok elég precíz, nem felelek meg a vágóasszisztensi kívánalmaknak. Összepakoltam és elindultam haza. Gondoltam, megreggelizek, aztán visszajövök, hogy bevalljam a főnökömnek, a filmkocka nincs meg, elveszett.
Amint kifordultam az ajtón, a cipősarkam furcsán megcsikordult a folyosó kövezetén. Nyilván valami ráragadt, gondoltam, talán egy kis tixo. Ahogy lehajoltam, hogy megszabadítsam cipőmet a ráragadt szeméttől, valami megcsillant. A hiányzó filmkocka volt az, a sarkamra tapadva.
Mégiscsak itt a helyem, gondoltam diadalittasan.
Több száz filmet vágtunk együtt Klárikával, és ezalatt megszoktuk, sőt talán meg is kedveltük egymást, de az egyre terhesebbé vált, hogy éjt nappallá téve kellett dolgoznom szinte a semmiért.
Akkoriban amatőrfilmes társaim sorra a főiskolára készültek. Én is úgy éreztem, ha nem is rendező-, de vágószakra felvételizhetnék. Rendezőszakról álmodni sem mertem, nem volt protekcióm, másrészt ott a képzés nappali tagozaton folyt, és nekem el kellett tartanom a családomat. A vágó szak heti kétszeri nappali elfoglaltsággal járt, a többi napon továbbra is dolgozhattam vágóasszisztensként. Ahhoz viszont, hogy a felvételi vizsgára alaposan felkészülhessek, több szabadidőre lett volna szükségem.
Ám Klárika, akkorra már foggal- körömmel ragaszkodott hozzám, és holmi főiskola miatt esze ágában sem volt megválni tőlem. Hol talált volna magának még egy ilyen balekot? Mikor elmagyaráztam neki, mi a célom az életben, széttárta a kezét és naivan megkérdezte:
- És akkor velem mi lesz?
Bányainé, a fődiszpécser szintén nem mutatott megértést irántam, mikor kérésemmel előhozakodtam, célzott rá, hogy konfliktus esetén az állásomat kockáztatom.
Mint oly sokszor életemben, most is az ösztöneimre bíztam magam.
Bementem a vágószobába, ahol Klárika éppen valamelyik rendezővel dolgozott. Fel se nézett, csak intett, hogy ne zavarjam. Fogtam a vaslétrát, a polcnak támasztottam, és felmásztam rá, majd a legfelső polcról, úgy két és fél méter magasságból elkezdtem a padlóra hajigálni a filmesdobozokat. Hatalmasat dörrentek a nagy, kerek fémkorongok a linóleumon. Klárika és a rendező tátott szájjal, dermedten figyeltek. A tizedik doboz földetérésekor főnököm felpattant és kirohant a szobából:
- Segítség, segítség! Az Andris megőrült! Segítség! - kiáltozta szaladtában. Csődület támadt a folyosón, és valaki szólt a diszpécsernek, Bányainénak is, hogy jöjjön, mert baj van. Úgy döntöttek, kihívják a mentőket, hiszen nyilván megbolondultam. Mikor már elég nagy volt a botrány, abbahagytam a hajigálást és lemásztam a létráról. Kezet mostam, köpenyemet akkurátusan összehajtottam, felvettem a kabátomat és az álmélkodó munkatársak sorfala mellett összeráncolt homlokkal, csöndesen magam elé meredve elindultam hazafelé. Mindenki dermedten húzódott hátra. Én mindössze egyetlen halk szócskát préseltem ki ajkaim közt:
- Elfáradtam.
- Jó, jó semmi baj, András, menjen haza, pihenje ki magát, majd holnap beszélünk - nyugtatgatott Bányainé.
Másnap reggel elmentem anyámhoz, aki ápolónővérként dolgozott a Mester utcai rendelőben.
- Mama segíts, kéne egy papír, hogy idegösszeroppanásom van, mert betegállományba kell mennem.
- Jól van, fiam, itt a papír, ezt szépen kitöltjük, pecsétet rakunk rá, a doktor nevét meg aláhamisítjuk - mondta lelkesen.
Láttam rajta, hogy nagyon boldog, amiért segíthet és egyben a cinkosom is lehet. Csalás, okirathamisítás, egyebek. Nem volt más választásom.
Sejthettem volna, hogy anyám segítségének meglesz a böjtje. Mindössze egy hét telt el "felépülésem" után, mikor csengett a telefon a vágószobában. Fogalmam sem volt, ki kereshet, mert szigorúan megtiltottam minden családtagomnak, ismerősömnek, hogy munka közben zavarjanak. Anyám volt az:
- Jaj, drága fiacskám, gyere gyorsan. Nagy bajban vagyok.
- Mi a gond? - kérdeztem szűkszavúan.
- Édesem, azt nem tudom most telefonon elmondani, keress meg otthon. Nagy szükségem van a segítségedre.
Rohantam a Ráday utcába. Anyám éppen szilvalekvárt főzött derűs nyugalommal, de amint meglátott, otthagyta a fazekakat, kijött az előszobába és átkulcsolta a kezemet:
- Andriskám, ne haragudj, hogy a munkahelyeden zavartalak- kezdte remegő hangon,- de most itt állok egy fillér nélkül, mert vettem neked egy külföldi gyógyszert idegösszeroppanás ellen. Ez kiváló nyugtató, svájci gyártmány. Az utolsó fillérem is ráment.
- Node mama, tudod jól, hogy semmi bajom. Azt a papírt csak igazolásként töltöttük ki. Mi a fenének vettél nekem gyógyszert?
- Jaj, édesem, ne sérts meg, fogadd el tőlem.
- És ezért hívtál ide?
- Gondoltam, amíg megkapom a nyugdíjamat, ki tudsz segíteni pár száz forinttal.
- Te megőrültél, mama. Nincs egy vasam se. Minden fillér be van osztva nálunk, hogy kihúzzuk a hó végéig.
- Ugyan fiam, száz forintot csak tudsz adni. Esküszöm, a jövő héten megadom.
Elfutott a méreg. Benyúltam a farzsebembe és előhúztam az utolsó százasomat. A kezébe nyomtam.
- Most jól figyelj mama, jegyezd meg, amit mondok. Ez az utolsó százasom, és ezt most ajándékba adom neked. Nem kell megadnod. Nem is fogadnám el. De tőlem soha az életben ne kérj kölcsön. Mert nem adok. Ajándékba igen, ha lesz miből, de kölcsön azt nem. Megértetted?
Kikapta a kezemből a százast és esküdözött, hogy soha többé nem tesz ilyet. Nem hittem neki, de ez egyszer tévedtem. Boldog-boldogtalant megvágott, még a családtagjait, a nővéremet, a húgomat is, de engem soha. Az állítólagos svájci gyógyszerről pedig több szó nem esett, hiszen nem is létezett.

A diszpécser asztalára tettem az orvosi papírokat.
- Sajnálom, András, hogy így kikészült. Remélem, hamarosan felgyógyul és akkor újra dolgozhat. Nagyon számítunk magára. Épp most küldtük a központba a béremeléséről szóló ajánlást. 1300 forintra emeljük a fizetését. Csak ne jött volna ez a kis betegség!
- Szívesen visszajövök dolgozni, ha meggyógyultam, de Klárikának keressenek másik asszisztenst. Vele nem dolgozom. Inkább rúgjanak ki - mondtam remegő szájszéllel.
- Jó, jó, nyugodjon meg. Itt van az Ibi,őmellé fogjuk beosztani.
Ibiről mindenki tudta, hogy egy évben megcsinál öt-hat filmet, majd betegállományba vonul. Ideális főnöknek látszott.
Hazamentem és elújságoltam az örömhírt Máriának.
- Jáj, Ándris, akkor legalább többet leszel itthon! - kiáltott felőszinte lelkesedéssel.
Szegény, nem is sejtette, hogy minden energiámat és időmet a főiskolai felkészülésnek fogom szentelni.
Következő héten Ibi mellé kerültem. Új főnököm korához képest jó tartású, csinos nő volt, akit a filmrendezők körbeudvaroltak. A vágáshoz nem sokat értett, de azt legalább határozottan csinálta. Néha kínzó fejfájásra panaszkodott, ilyenkor én fejeztem be helyette az anyagot. Felüdülés volt vele dolgozni. Csupán azt nem szerettem, hogy mindig engem szalajtott kávéért vagy bevásárolni. Fellázadt az önérzetem, hiszen vágóasszisztens voltam, a bevásárlásokra pedig ott volt a sok hivatalsegéd, felvételvezető. Egyszer majd megleckéztetemőnagyságát, gondoltam.
Az alkalom nem váratott sokáig magára. A pasaréti filmgyárban kaptunk vágószobát, és én reggel még le sem vettem a kabátomat, mikor Ibi így fordult hozzám:
- András, hozz egy grillcsirkét meg finom, friss cipót, esetleg franciasalátát. Itt van 200 forint. Magadnak is vegyél belőle valamit.
- Na de Ibi, vasárnap van. Minden zárva - tiltakoztam.
- Nem baj, lemégy a Déli pályaudvarig, ott találsz egy éjjel-nappali közértet. Csak igyekezz, mert éhesek vagyunk - felelte könnyedén.
Némán szitkozódtam, de azért elindultam. Első utam a Pasaréti téri kocsmába vezetett, ahol megittam egy korsó sört. Most kiszúrok veletek, gondoltam, és hazafelé vettem az irányt a Dévai utcába. Minden átszállásnál beugrottam valamelyik kocsmába, és felhajtottam egy felest majd rá egy sört. Mire hazaértem, kótyagosan, dél lett. Lefeküdtem, és azon nyomban álomba merültem. Finom illat keltett estefelé. Mária főzött a konyhában, sugárzott róla a boldogság, hiszen végre otthon voltam.
Három napig úgy éltünk, mint az első időkben. Nem törődtünk semmivel, moziba jártunk, sétáltunk, miközben a 200 forint, amit a sült csirkére kaptam, szépen elfogyott.
Kedd vagy szerda lehetett, amikor lelkiismeretfurdalásom támadt. Mégiscsak jelentkeznem kellene Ibinél! Lehet, hogy már a rendőrséggel kerestetnek.
Másnap délelőtt 10-kor beállítottam a vágószobába.
- Hát te hol a fenébe kódorogtál? – támadt nekem Ibi.
- Grillcsirkét kerestem - válaszoltam pofátlanul, faarccal.
- Három napig?
- Igen.
- És hol a grillcsirke?
- Nem találtam. Nem kellett volna ilyen bonyolult feladatot rám bízni. Ja, és a pénzt elköltöttem utazásra, de fizetéskor megadom. Elnézést.
Ibiben bennakadt a szó ettől az arcátlanságtól.Csak nézett rám elkerekedett szemmel.
- Remélem a munkában nem történt fennakadás? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Hát azért telefonálhattál volna, baszd meg – szakadt ki felháborodva a rendezőből.
- Jó, igazatok van, belátom. A jövőben ne küldjetek vásárolni, ehhez én ügyetlen vagyok.
Már válaszra sem méltattak dühükben. Egész nap némán dolgoztunk. Délutánra Ibi olyan erős fejfájást kapott, hogy a rendező azt javasolta, menjen haza. Ezután kettesben folytattuk a munkát, és olyan gyorsan haladtunk, hogy késő estére a nagy részével végeztünk is. A rendező elégedett volt.
Másnap felhívtuk Ibit, és megkértük, hogy maradjon otthon, pihenje ki magát, mi mindent megcsinálunk. Örömmel belement. Így akartam jóvátenni háromnapos görbe utamat.
Egy hét alatt elkészültem az öt acélgyártásról szóló filmmel, sőt egy zörejekből álló szimfóniát is komponáltam hozzájuk. A hangkeverésre Ibi is megérkezett. Volt benne annyi vagányság, hogy nyilvánosan, mindenki előtt megdicsért.
Attól kezdve egyenrangú társként kezelt, sőt néha az is előfordult, hogy rám bízta a fusiját. Egyszer elvállalt egy BM-es filmet és betegségére hivatkozva arra kért, vágjam össze helyette. Mindig is tartottam a zsaruktól, és csöppet sem volt ínyemre, hogy nekik dolgozzam, de Ibi megnyugtatott.
- Ugyan, Andriskám. Egy karatéról szóló oktatófilmről van szó. Felvették négy-öt kameraállásból a dobásokat, és azt kell mozgásban összeilleszteni, hogy ne ugorjon a kép. Szerintem még élvezni is fogod, ráadásul baromi jól fizetnek. 800 forintot kapsz, ha kész vagy vele.
Nagyot sóhajtva belegyeztem. Arra gondoltam, hogy közel egy havi fizetésemet megkereshetem ezzel az egy munkával.
Reggel 7-kor a megállapodás szerint ott álltam a filmgyár bejárata előtt. Egyszer csak megjelent egy fekete Volga, és két jól megtermett, öltönyös férfi szállt ki belőle. Bemutatkoztak, majd beültettek a kocsiba. A szememre fekete kendőt kötöttek. Amikor legközelebb körülnézhettem, egy háromszobás lakásban találtam magamat. Az egyik szoba közepén állt egy vágóasztal, vendéglátóim odakísértek hozzá. A polcon háromszáz kis filmtekercs sorakozott beszámozva.
- Ezt kell összevágni, számozott sorrendben. Most magára hagyjuk. Délután jelentkezünk.
Amint egyedül maradtam, először is végignéztem a tekercseket. Mindegyik gurigán, ahogy Ibi is mondta, egy-egy önvédelmi fogás volt látható több gépállásból.
Nekiláttam a vágásnak. A modern vágóasztalon gyorsan ment a munka, este 10-re el is készültem, ésők ott, a helyszínen zsebből kifizették a 800 forintot. Semmilyen papírt nem kellett aláírnom. Kocsijukba ültettek és a filmgyár előtt kiraktak. Természetesen a visszafelé vezető úton is kendővel takarták le szememet.
- Nagyon jó munkát végzett, Szirtes elvtárs. Ha a jövőben...
- Ne is folytassa. Ennyi elég volt. Köszönöm a pénzt- mondtam és
kiszálltam.
- Azért mi nem felejtjük el magát! - kiáltott utánam az egyik.

Nekiláttam a tanulásnak.
Első dolgom az volt, hogy egy táblázattal kitapétáztam otthon a falat, rajta a napi időbeosztásom, három hónapra megtervezve. Órára beosztottam, mikor mit tanulok és hova megyek. Tudtam, hogy többszörös energiát kell a tanulásba fektetnem, mivel nem humán gimnáziumba, hanem csak egy gyorstalpaló elektroműszerész szakközépiskolába jártam.
Szigorú tanrendem csak akkor billent fel, ha Ibi táviratozott, hogy menjek be dolgozni. Gyorsan és rutinosan elvégeztem a kijelölt munkát, aztán folytattam saját magániskolámat.
Huszonnégy éves voltam. A álmom teljesült: felvettek a főiskolára. Igaz, hogy vágó szakra, de hát istenem. Az Uránia mozi melletti ház előtt még elmenni is maga volt a gyönyörűség, hiszen a homlokzatán arany betűkkel ott ragyogott, hogy Színház és Filmművészeti Főiskola. A kapun belépni pedig maga volt a megdicsőülés. Első alkalommal én is nagy áhítattal léptem át a küszöböt. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy ez egy három emeletes gangos ház, ahol a tanítás a gangról nyíló kis lakásokban folyik. Tavasszal, amikor az ablakok már sűrűbben maradtak nyitva, a szomszéd lakásból áthallatszott, ahogy a színészek vívtak, a másikból a zongora szólt, a harmadikban operaáriákat énekeltek, a negyedikben filozófiaelőadást tartott valaki. Ettől elvesztette iskola jellegét, sokkal inkább egy vándorcirkuszra hasonlított, amelyik tábort vert a Rákóczi úton. Sajnos egy év múlva átkerültünk a Szentkirályi utcai új épületbe, és attól kezdve sokkal prózaibb mederben folyt az oktatás.
Közben a MAFILM II-es telepéről visszakerültem a MAFILM I-esre, ahol a Századunk című filmsorozatban jelöltek ki vágóasszisztensnek. Ez a rehabilitációmat jelentette azokután, hogy elektroműszerészként megvádoltak és száműztek a II-es telepre.
Szabadidőmben eljártam a Balázs Béla Stúdió vetítéseire, és a K3-as kísérleti filmes csoport megbeszéléseire. Beadtam hozzájuk első vizuális ritmustanulmányom, a Madarak forgatókönyvét, amit nagy örömömre elfogadtak. Bódy Gábor, a K3 szellemi atyja pártolta tervemet.
A Századunk produkció gyártása a végéhez közeledett. Felmentem hát a főnökeimhez azzal a kéréssel, hogy ne osszanak be más filmhez vágóasszisztensnek, mert a BBS elfogadta a Madarak című tervemet, és azon szeretnék dolgozni. Hivatkoztam a kollektív szerződés azon pontjára, mely kimondja, hogy ha valamelyik stúdió egy MAFILM dolgozó forgatókönyvét elfogadja, akkor az illetőt fel kell menteni minden egyéb tevékenysége alól. Kiröhögtek.
Éppen ultiztak a büfében. Ott ült a fődiszpécser, Adamovics elvtárs, Nyíri elvtárs, akinek híres pártfunkcionárus volt a testvére, meg Mosonyi elvtárs, a vágók és vágóasszisztensek főnöke és még néhány alfőnök.
Jókedvűek voltak és egészen kivörösödött a fejük az ebéd utáni fröccstől.
- Szirtes, te azért kapod a fizetésedet, hogy vágóasszisztensként dolgozz. Munkaidő után azt csinálsz, amit akarsz, de mivel kötetlen munkaidőben dolgozol, mindig számítunk rád. Nem mentünk fel.
Nem volt más választásom, hétvégenként jártam a kis Babettámmal forgatni.
Közben Irén ismét megjelent nálunk, és a két nő kuplerájt csinált a lakásból. Jól leteremtettemőket és rájuk parancsoltam, hogy kurválkodásaikat folytassák házon kívül. Szót is fogadtak, és esténként, mielőtt buliba indultak volna, engem kértek fel, hogy eldöntsem, melyik bugyit, cipőt, ruhát vegyék fel. Szerették illegetni magukat előttem és hallgattak a véleményemre. Én meg csak azt vártam, hogy menjenek már, hadd foglakozhassam végre a filmjeimmel.
Már féltékeny sem voltam Máriára, egyszerűen nem volt kedvem ágyba bújni vele. Irént kívánatosnak találtam, de amint közeledtem hozzá, Mária fúriaként támadt rám. Inkább lemondtam mindkettőjükről.
Egyik délután éppen a blankritmusaimon dolgoztam a konyhában, amikor csengettek. Két, nálam valamivel idősebb fiú állt az ajtóban. Miután bemutatkoztak, elmondták, hogyők úgynevezett mozgásszínházzal foglalkoznak és szeretnék, ha legújabb darabjukat filmre venném. Meghívtak, hogy látogassam megőket Pilisborosjenőn, a főhadiszállásukon.
Következő vasárnap kimentem hozzájuk Máriával. Mint megtudtam, az együttes a rendszeres rendőri zaklatások elől költözött ki ide. Orfeo néven a hatvanas évek végén alakultak, és híres-hírhedt fellépéseikkel kivívták a hatalom haragját. A kultúrpolitika úgy tekintett rájuk, mint elfajzott, a szocialista erkölcsöket semmibe vevő, anarchista csoportosulásra, amely tevékenységével nem csupán az erkölcsi, művészi normák, hanem az egész társadalom megdöntésére szövetkezett.
A csoport, megunva a rendszeres zaklatásokat, házkutatásokat, úgy döntött, hogy felépít egy házat valahol Budapest közelében. Mire a terv magvalósult, kétfelé szakadtak, egy hagyományosabb színházi együttesre és egy inkább képzőművészeti ihletésű mozgásszínházra. Végül két ház épült fel az egymás melletti telkeken.
A mozgásszínház három szintes épülete úgy lett kialakítva, hogy mind a tíz lakónak legyen egy kis saját cellája, a földszinten ezen felül helyet kapott egy közös étkező, a padlástérben pedig egy próbaterem. Tiszta, világos színek uralták a belső tereket, a berendezés pedig minden puritanizmusa ellenére igényes volt, csak parasztbútorokat, régi tárgyakat engedtek be. Mindez nagyon tetszett, és megígértem, hogy segítek nekik. Vékás Péter főiskolás operatőr barátommal elkezdtük a forgatást. Gyorsan haladtunk, mert a rendező, M. Pista, aki valamiképpen főnöke is volt az egész társaságnak, határozott, pontos utasításokat adott. Tetszett a fiú vizuális fantáziája és kompozíciós készsége.
Munka közben megkérdezte, mi a véleményem arról, ahogy élnek. Nem titkoltam, hogy rokonszenvezem velük, tetszett, hogy a létfenntartáshoz szükséges munkákat egymás közt elosztják, így mindenkinek jut ideje arra, hogy a saját művészetét gyakorolja.
Válaszaimból megérezte, hogy otthon nem igazán érzem jól magam, és meghívott magukhoz. Felajánlotta, hogy enyém lehet az egyik kis szoba, amennyiben beszállok a havi rezsibe és kiveszem részemet a közös házimunkából.
Másnap hazamentem, egy hátizsákba összepakoltam a holmijaimat, és felkötöttem a Babetta motor hátuljára. A konyhaasztalon hagytam egy levelet Máriának.
Soraimat így zártam:
"... Mária, így lesz a legjobb mindkettőnknek. A lakást rátok hagyom, nekem nem kell semmi. Ha nagyon hiányzol, úgyis megkereslek. Csók, Andris".
Még aznap este berendezkedtem pilisborosjenői cellácskámban: a Madarak snittjeit felragasztgattam a falra, vetítőgépemet pedig az asztalra helyeztem.
Másnap reggel kisírt szemekkel megjelent Mária. Könyörgött, hogy bármire hajlandó, csak menjek vissza hozzájuk. Lekísértem a buszmegállóig. Sírt- zokogott, kezeit tördelte, végül megátkozott. Nagy nehezen feltuszkoltam a buszra, és bementem vele Pestre a Dévai utcába. Aznap éjjel vele maradtam, de hajnalban kisurrantam a lakásból. Összeszedtem maradék holmimat és meg sem álltam Pilisborosjenőig.
Amikor rám került a sor, főztem, takarítottam, mostam, éppen úgy, mint a többiek.
Alig telt egy hét, mikor táviratot kaptam a filmgyárból, hogy jelentkezzem, mert beosztottak egy filmhez vágóasszisztensnek.
Egy szoft pornó filmben kellett volna közreműködnöm. Első nap egy olyan tekercset néztünk meg, amelyiken a főszereplőnő néhány férfi társaságában a Lehel téri piacon káposztákat és különböző zöldségeket, gyümölcsöket szór szét a vásárlók és kofák nagy megrökönyödésére.
Annyira felháborított ez a jelenet, hogy felmentem az osztályvezetőhöz és kijelentettem, ilyen erkölcstelen filmben nem vagyok hajlandó dolgozni.
- Egyébként is tudja jól, Mosonyi elvtárs, hogy a Madarak című balázsbélás filmemet csinálom, és a MAFILM kollektív szerződése szerint nem vagyok beosztható más produkcióba.
- Csak lassan a testtel - felelte fenyegetően.
Egy óra múlva a MAFILM egyik főosztályvezetője önhatalmúlag leállíttatta a Madarak című filmemet. Mérlegelni kezdtem. Ha nem lennék a MAFILM alkalmazottja, szabadon megcsinálhatnám a Madarak-at. Úgy döntöttem, ha ez az ára, kilépek.
Kézzel megírtam a felmondásomat, fogtam a ragasztóprésemet és felmentem a személyzetishez. Letettem az asztalára a prést és a felmondólevelemet.
A gyárban rögtön híre ment, hogy fellázadt a Szirtes.
A személyzetistől jövet az udvaron összefutottam a fent említett főosztályvezetővel. Hatvan év körüli, köpcös, sima képű férfi volt. Hatalma biztos tudatában vigyorgott rám. Elvesztettem a fejem, és teljes erőmből beleüvöltöttem a képébe:
- Te szemét "Horger Antal úr"! Leszek én még kurva, amikor te már nem leszel rendőrkapitány!
Tavasz volt, az udvaron összesereglettek az emberek. Az egész gyár visszhangzott az üvöltözésemtől. Félrelöktem a fickót, és elrohantam.
Otthagytam a filmgyárat.
Következő héten, amikor bementem a főiskolára, félrehívott Szécsényiné a vágóosztály főnöke, és a fülembe súgta:
- András, baj van. Annyira megsértette a főosztályvezetőt, hogy ki akarja magát mindenhonnan rúgatni. A főiskoláról is. Az egész szakmából. Sajnos elég nagy hatalma van hozzá, és bosszúálló típus. Jól ismerem. Nem tehetek magáért semmit, én csak egy egyszerű vágó vagyok.
- Miért, talán nem volt igazam? - kérdeztem bőszen.
- De igaza volt, András, viszont lássa be, hogy itt sok esetben nem az igazság győzedelmeskedik. Sajnálnám magát, mert tehetséges embernek tartom és nem szeretném, ha egy ilyen ostobaság miatt a karrierje kettétörne.
- A legfontosabb, hogy a Madarak című filmemet megcsináljam.
Tanárnőm nagyot nyelt. Tudta, hogy igazam van, de azt is, hogy ezzel a magatartással csak magamnak ártok.
Hazamentem Pilisborosjenőre. Már volt ott valaki, aki várt rám.
Egy színházi próbán figyeltem fel Zsuzsira, a társulat vezető táncosára. Az apró termetű lány mozgása lágy volt, finom, és mégis vad, érzéki. Hosszú, hennavörös haja úgy repkedett körülötte, mint egy tűzgolyó. Egészen belefeledkeztem a szemlélésébe.
- Tetszik? – kérdezte kajánul M. Pista – a volt feleségem. Majd bemutatlak neki.
Zsuzsi idősebb volt nálam, és túl volt már két házasságon. Szinte észrevétlenül mozgott az emberek között, akik csak néha kapták fel a fejünket éles kacagására, vagy fanyar, ironikus megjegyzéseire. Csodáltam a humorérzékét, egészen különleges tehetségét a rajzolásban. Munkáiból gyermeteg naivitás és felnőtt bölcsesség sugárzott.
Amennyire visszafogott, sőt zárkózott volt az életben, annyira felszabadult, sőt már- már gátlástalan volt szerelmi téren. Úgy kezelt, mint tanulatlan kamaszt a tapasztalt, érett tanárnő, és én elbűvölve merészkedtem utána az ismeretlen, izgalmas területekre.

Mivel önkényesen léptem ki a MAFILM-ből, és így semmiféle jövedelemre nem számíthattam, azt találtuk ki, hogy Zsuzsi bevon a munkájába. Terítőket pöttyöztünk hetente két napon át, éjjel-nappal. Aztán leadtuk a több száz pöttyös terítőt egy gyárban és kaptunk érte pénzt. A másik öt napunk szabad volt. Zsuzsi - vezető színészként - szerepelt M. Pista darabjában is.
A nyár gyönyörű volt, szeretkeztünk, terítőt pöttyöztünk, filmet forgattunk. A felhők persze ott gyülekeztek a fejem fölött. A filmgyári főosztályvezető bosszúja, főiskoláról való kirúgatásom lehetősége a nyári szünet miatt csak halasztást kapott.
Beköszöntött a szeptember. Táviratilag berendelt a MAFILM igazgatója. Először arra gondoltam, hogy kidobom az értesítést a szemétbe, de aztán meggondoltam magam, és felkerestem.
- Beszéltem az édesapjával. Tudja, ha nekem ekkora fiam volna, először is megmosnám a fejét - kezdte szigorú, tanáros hangon a filmgyári direktor.
- Köszönöm, ma már mostam fejet - feleltem pimaszul.
- Szeretném, ha végighallgatna, már az apjára való tekintettel is. Nézze, fiatalember! Egyetlen filmgyár van. Ez a MAFILM. Nincs konkurencia, monopol- helyzetben vagyunk. Aki a filmszakmában el akar érni valamit, nem mehet máshová. Amikor felvettem magát elektroműszerésznek, abban bíztunk az édesapjával együtt, hogy tisztességesen meg fogja állni a helyét. Így is indult. Eljutott odáig, hogy önerejéből elvégezze a marxista egyetemet, aztán felvették a Filmművészeti Főiskolára. Munkájával meg voltak elégedve a felettesei. Erre jön ez a nevetséges helyzet, hogy elkezd pimaszkodni egy főosztályvezetővel, és vélt vagy valós - ezt én nem kívánom megítélni - indokok alapján megsértődik. Felmond. Kár lenne magáért. Arra kérem, gondolja végig. Eltekintek az eddig történtektől és visszaveszem a filmgyárba. Egyetlen kérésem van. Menjen fel a főosztályvezetőhöz és kérjen bocsánatot tőle.
- Arról szó sem lehet! - kiáltottam dühösen.
Felállt, tett néhány lépést. Látszott rajta, hogy haragszik makacsságom miatt. De türtőztette magát. Csend volt, csak a léptei hallatszottak, amint fel-alá járkált hátrakulcsolt kézzel. Végül úgy tűnt, döntött a sorsom felől. Felemelte a telefont.
- Halló, itt Radó beszél. Itt van nálam ez a Szirtes gyerek. Visszavettem a filmgyárba, munkakörének meghagyása mellett. Fizetése a régi marad. Most átmegy hozzád.
Az egész olyan gépiesen és katonásan történt, hogy lélegzethez sem jutottam. Mintha a honvédségtől való leszerelésem ismétlődött volna meg. Visszavettek a filmgyárba, eltekintettek a felmondásomtól, nem vették zokon azt a fél évet, amíg távol voltam. Így megmaradt munkaviszonyom jogfolytonossága, ami abban az időben sokat számított.
Felmentem a főosztályvezetőhöz. Ahogy kinyitottam az ajtót, ott ült hatalmas íróasztala mögött. A szeme győztesen csillogott. Gúnyosan mosolygott. Nem szóltam semmit, csak megálltam a szobája közepén. A hosszantartó csend kezdett kínossá válni. Pattanásig feszült idegekkel várakoztam. Megérezhette, mert megköszörülte a torkát és halkan így szólt:
- Nézze, Szirtes, én is voltam fiatal. Legalább annyi ambícióval
vágtam a dolgokba, mint maga. Aztán szép lassan rájöttem, hogy a higgadt döntés sokszor többet ér, még ha kénytelenek vagyunk is elveinkkel ellentétben cselekedni. Maga megsértett engem nagy nyilvánosság előtt. Ezt kivételesen elnézem, mert tisztában vagyok indulatai gyökereivel és tudom, hamarosan be fogja látni, hogy tévedett. Javaslom, hogy többé ne kövessen el ilyen hibát. Nálunk tévedni csak egyszer lehet.
Nem tudtam mit válaszolni. Féltem attól, hogy kirúgnak a főiskoláról és az egész filmszakmából. Dühöngtem, mert úgy éreztem, életemben először megalkuszom.
Mély lélegzetet vettem és számomra is meglepő higgadt hangon, diplomatikusan válaszoltam:
- Megértettem, amit mondott. A saját elveimet nem adom fel, de tudomásul veszem, hogy ebben az esetben kompromisszumot kell kötnöm önnel.
Bocsánatot nem kértem, és erre legalább büszke voltam.
Milyen különös a sors! Évekkel később, amikor apám filmgyárigazgató barátja nyugdíjba vonult, a helyére egy olyan embert neveztek ki, aki az én főosztályvezetőmnek régi haragosa volt. Kapásból kirúgta. Kárörömmel figyeltem a személyi változásokat, de azért üröm is vegyült az örömbe, mivel kiderült, a vezetők folyamatosan nyírják egymást. Áldottam az ösztöneimet, hogy nem léptem be a pártba és semmiféle társadalmi mozgalomban nem vettem részt
Visszavételem után beosztottak az újra induló Századunk filmsorozatba. Bokor Péter, a film rendezője annyira megkedvelt, hogy jelentős feladatot bízott rám. Nekem kellett az összes külföldről és belföldről érkező archív -, főként háborús filmanyagot, valamint a különböző fasisztákkal és kommunistákkal készült interjút rendszereznem. Amolyan filmkönyvtáros-archívumos lettem. A több ezer doboz kartotékolása, rendben tartása bőséges munkát jelentett, de ugyanakkor nagyobb önállóságot is eredményezett. Ráadásul az archív anyagok igencsak érdekeltek.
A főiskolán ugyanakkor nem találtam a helyemet. A tanulók kilencven százaléka a politikai és kultúr elit csemetéiből került ki, én pedig nem tartoztam közéjük. Ráadásul nem rendező, hanem vágó szakra jártam, ami egy iparos szak volt. Bizonyítanom kellett, elsősorban magam előtt.
Ha csak tehettem, bejártam az adásrendezők óráira is. Egy alkalommal a tanár bonyolult, négy kameraállásos felvételi sémát rajzolt fel a táblára. A négy kamera két egymással szemben ülő szereplőre irányult.
-Na, ki tudja a kamerák által rögzített képet úgy összeállítani, hogy ne legyen blikkzűr? - kérdezte a tanár. Blikkzűrnek azt nevezték, ha zavaró módon megváltozott a tengelyirány, és a kép egyik oldalán lévő szereplő hirtelen átugrott a másik oldalra. Senki sem tudta megoldani a feladványt. Bár nem abba az osztályba jártam, jelentkeztem. A tanár kihívott a táblához. Egyre bonyolultabb szereplő- és kameramozgásokat vázolt fel, de én mindig a megfelelő módon kapcsoltam be a képzeletbeli felvétel kameráit. Megpróbált zavarba hozni, de nem sikerült. Végül megdicsért. Megkérdezte, miért nem látott eddig az óráin.
- Én csak vágó vagyok - feleltem.
A filmtörténet tanárunk fanyar humorú, megkeseredett ember volt. Már az első dolgozatírásnál kiderült, hogy lexikai tudásom magasan felette áll az elvárásoknak, ezért megengedte, hogy ne látogassam az óráit, viszont felkért, tartsak előadást a többieknek a filmtörténet számomra legkedvesebb korszakáról. Természetesen a szovjet avantgárdot választottam.
Az osztályban egyetlen személyhez fűztek baráti szálak, egy lányhoz, Emmához. Mi fiúk amúgy csak hárman voltunk, ez a szakma abban az időben eléggé elnőiesedett.
Emma gyönyörű volt, és tíz centivel a föld fölött lebegett. Nem tudom, hogy keveredett a filmszakma közelébe abból a nagypolgári családból, ahol megtanult zongorázni, latinul beszélni, és ahonnan az átlagot jóval meghaladó műveltségét szerezte. Koromfekete szemöldöke, óriási barna szemei vonzották a tekintetet, pedigő volt az egyetlen, aki a lányok közül nem festette magát. Erős kisugárzásától a főiskolára járó szépfiúk valósággal megdermedtek, a tanárok pedig kíváncsisággal vegyes tisztelettel kezeltékőt. Erőteljes vonalú szeméremdombja átütött minden ruhán, és annyira megigézett, hogy csak akkor bírtam levenni róla a szemem, amikor rám szólt.Sikerült láthatatlan falakkal körülvennie magát, melyeken csak egyetlen férfi hatolhatott át, az, akit szeretett. A fiú Budapest egyik leghírhedtebb alakja volt, egy lobogó szőke hajú herceg, és Emmát ugyanúgy kezelte, hanyagul, lezseren, mint a többi nőjét. Emiatt Emmát mélabú és szomorúság kerítette hatalmába, ami még szebbé tette. Érezte, hogy vonzódom hozzá és megtisztelt szótlan barátságával. A főiskola záróbuliján kissé ügyefogyottan bevallottam neki érzelmeimet.
- Sajnálom, hogy csak a testvérem voltál a négy év alatt.
Csak mosolygott és elpirult.

Babetta motorkerékpáromat lecseréltem egy Velorexre, egy háromkerekű nyomorékautóra. Kivittem Pilisborosjenőre, és a kertben szétszedtem az utolsó csavarig, lerozsdátlanítottam és újra összeraktam. Lefestettem kékre, és a bőrburkolatot is kicseréltem. Sajnos úgynevezett parafa betétes kuplunggal működött, ami állandóan leégett. Folyamatosan szereltem. El is neveztem Depressziós Denevérnek.
Volt viszont egy óriási előnye. Bárhol, bármikor lerobbantam vele, máris odaugrottak az emberek és segítőkészen odatolták a járda mellé. Aztán, mikor kipattantam a Velorexből, és látták, hogy mindkét kezem és lábam megvan, majdnem megvertek. Vagy fél évig tartott, míg kipofoztam a járművet, de ha jól összeszámolom az órákat, többet szereltem, mint amennyit mentem vele. Végül annyira mérges lettem rá, hogy potom pénzért eladtam.

A pilisborosjenői csapattal egyre több bajom támadt. Elsősorban M. Pistával, a vezetőjükkel, aki - úgy éreztem - ízlésterror alatt tartotta a többieket. Viselkedése leginkább a régi kommunistákra emlékeztetett. Ha valaki ellentmondott neki, abban azonnal támadást vélt felfedezni nem csak saját személye, hanem az egész csoportja ellen. Nem fogadta el, hogy valaki másként gondolkodjék, másként lássa a világot.
Kapcsolatunk fokozatosan megromlott, rideggé vált. Éreztem, sürgősen új szállás után kell néznem, mert ez így sokáig nem folytatható.
Gujdár Józsinak ugyancsak kifelé állt a szekere rúdja a MAFILM pasaréti telepéről, így aztán együtt kerestünk valami ideális műteremnek való helyet, ahol ha nem is legálisan, de ellakhatunk.
Padlástereket kutattunk át, pincéket, szuteréneket vizsgáltunk meg. Végül az óbudai lakótelepen találtunk két kiadó, úgynevezett hobbiszobát. Ezek a 3x3 méteres helyiségek a hatodik emeleten, a házak közti átmenő folyosókon helyezkedtek el. Tartozott hozzájuk WC is, igaz, a folyosó túloldalán. A helységekben központi fűtés működött, a falakat fűrészporos tapéta fedte, a padlót linóleum. Kivettünk két szobát.
Békében, közös megegyezéssel költöztem el Pilisborosjenőről. Nem akartam kiélezni a konfliktust M. Pistával, láttam, hogy úgysem tudom megváltoztatni a szemléletét.
Zsuzsi maradt, nem tudott elszakadni M. Pista csapatától, noha gyakran elsírta magát, és panaszkodott, hogy egyre nehezebben viseli a terrort. Egy új darab bemutatóján dolgoztak, amelynek Zsuzsi volt a vezető mozgásszínésze.
Ettől fogva csak Budapesten találkoztunk. Megint lezárult egy korszak az életemben.

Az óbudai lakótelep hobbiszobáiban lakni maga volt az illegalitás csúcsa. Ha kiderült volna, hogy e papírvékonyságú betonfalak közt nem csupán a hobbijainknak hódolunk, hanem ott is lakunk, azonnal felmondták volna a szerződést. Titokban kellett közlekednünk, lehetőleg nem csúcsidőben, mindig úgy téve, mintha éppen most jönnénk otthonról, vagy mennénk haza. Megtanultunk hangtalanul járni, mint az indiánok, és nem hordtunk magunkkal gyufásskatulyát, kulccsomót, sem semmilyen tárgyat, amivel zajt lehetett volna ütni.
A lakókat ugyan sikerült elkerülnünk, de azt remekül hallottuk, mikor valaki úgy négy emeletnyi körzetben eltüsszentette magát, az orrát fújta, vagy nagy csörömpöléssel leejtett valamit. Pizsamában, alsónadrágban nem mutatkozhattunk a folyosón, még WC-re menet sem. Ha a szükség úgy hozta, kabátot vettünk és elosontunk a WC-ig, majd dolgunk végeztével vártuk, hogy elinduljon a lift, vagy szemetet dobjanak le valahol, és csak akkor húztuk le az öblítőt.
A kötetlenség, a belső és külső szabadság mindennél fontosabb volt számomra, és ezért bármit hajlandó voltam elviselni. A zajok ellen teleragasztottam tojástartókkal a szobámat. A mennyezetet, a falakat, az ajtót. Nem sokat segített.
Egy valakit nem sikerült megtévesztenünk, szomszédunkat a festőt. Ott lakott a házban és többször megfenyegetett minket, hogy feljelent, mivel nem rendeltetésszerűen használjuk a helyiségeket.
Nem vettük komolyan, kinevettük, sőt egyszer elküldtük "melegebb égtájakra", amikor bűntudatot akart bennünk ébreszteni. Volt nekünk bűntudatunk épp elég, nem kellett hozzá külső segítség. Pedig nem volt rosszindulatú, inkább csak irigykedett a mi bohém, szabad művészlétünkre. Ô hobbiból festett, nekünk az életünk volt a hobbink. Végül ez okozta a vesztünket.
Talán egy éve lakhattunk ott, amikor felszólítást kaptunk a ház közös képviselőjétől, hogy záros határidőn belül ürítsük ki a helyiségeket.
Újra kezdődött a lakhely utáni hajsza. Elsősorban Pasarét környékén bóklásztunk, mivel Józsi munkahelye és a Századunk produkció vágószobája is ott volt a MAFILM III-as telepén. Egyik közös felderítő utunk alkalmával a Kuruclesi úton rábukkantunk egy újonnan épült társasházra, melynek világos, 140 négyzetméteres szuterénje ideálisnak látszott céljainkra.
A tulajdonosok, újgazdag, fiatal házaspárok, belementek, hogy öt évre havi 3000 forintért kibéreljük a helyiséget Noha ez akkoriban egész vagyonnak számítot, mégis belevágtunk, bízva abban, hogy majd csak összeszedünk még egy kis pénzt valahonnan.
Amikor ingóságaimat bepakoltuk Apám Trabantjába és vontató kötéllel rákötöttük a leégett kuplungú Velorexemet, öregem nagyot sóhajtott és azt mondta:
- Fiam, amit te eddig átéltél, az normális embernek már egész életére elég lenne.
Huszonnyolc éves voltam. Egyikünk sem sejthette, mennyi megpróbáltatás vár még a jövőben, hogy vélt, avagy valósnak hitt szabadságomat megőrizhessem.






Szuverén szuterén

A Kuruclesi úti pince valójában egy hatalmas betonfalú kocka volt, mindössze egy szál csupasz villanykörte lógott a mennyezetéről. Megbeszéltük Józsival, hogy barátságunk védelmében a mintegy 140 négyzetméteres teret fallal választjuk ketté, és csak a WC lesz közös.
Csakhogy Józsi szerelmes lett egy lányba és eltűnt. Napokig, hetekig nem jelentkezett. Megjött a vízszerelő, és kiderült, hogy mivel pincében vagyunk, a WC-t meg kell emelni. Építettem a porcelán csésze köré egy pulpitust, és amikor felmásztam rá, úgy éreztem magam, mint egy király.
Ültem a sivár, üres pincében a trónon, és végre nyugodtan végezhettem a dolgomat.
A gyerekkorom jutott eszembe, mikor a kisvécében ülve az erőlködéstől állandóan könnyek szöktek a szemembe, melyek aztán lecsöppentek a fekete-fehér kockás keramitra. Játékképpen úgy mozgattam a fejemet, mint egy zuhanórepülést végző bombázó gép, és a lehulló könnyekkel megpróbáltam telibe találni a keramit kockák találkozási pontjait. Nagyon boldog voltam, amikor sikerült.
Szerettem a könnycseppjeim sós ízét. Azt sohasem értettem, hogy miért sós ízűek. Később egy barátom azt mesélte, hogy az angyalok könnyei sótlanok...
Véget vetettem a királyi trónuson szőtt ábrándozásaimnak. Munkára fel! Falakat csinálni, kimeszelni, betonpadlót felfesteni, bútorokat, állványokat, polcokat készíteni, a fűtést megoldani, a villanyt bekötni, egyszóval megteremteni az élet és a munka legalapvetőbb feltételeit Igazi film- és fotólabort álmodtam magamnak, kis konyhaszerű étkezőt és egy nagy tágas helyiséget.
Rosszul esett, hogy Józsi nem jelentkezett, de iránta érzett dühöm még több erőt adott. Nekiláttam egyedül.
Közben megbízást kaptam a Népművelési Intézetben dolgozó Peternák Miklóstól, aki már ismerte blankritmusaimat, hogy írjam meg a Vizuális Ritmus Iskoláját. Ott ültem a sivár, rideg, üres betonhelyiség közepén egy kis írógéppel és írtam, rajzoltam napokig. Mivel fűtés még nem volt, télikabátban, kesztyűben gépeltem, a lábam alatt egy köteg újságpapírral.
Ágyam egy szivacsbetét volt, ami alá filmes dobozokat tettem, hogy ne kelljen közvetlenül a betonpadlón feküdnöm.
Két hét alatt elkészültem a munkával, és az érte kapott honoráriumból vettem egy nagy olajkályhát. Bekötöttem a kéménybe és begyújtottam. Végre meleg volt, és én úgy éreztem, most már mindent kibírok.
Nekiláttam megépíteni a válaszfalakat, a folyosót, a kis fotó- és filmlabort, ami egyben a mosdó és a zuhanyozó is volt. A villany bekötése ment a legkönnyebben, hiszen szakmámba vágott. Mikor elkészültem, kimeszeltem a falakat, és egy kis ecsettel, speciális festékkel, kétszer felkentem a betonpadlót, hogy ne legyen porózus. Színes rongyszőnyegeket terítettem le. Csináltam favázat a szivacsbetétnek, polcrendszert a filmes- dobozoknak és a ruháimnak. Kis rezsómon végre főzőcskézhettem, miközben régimódi nagy rádióm beépített lemezjátszóján Beethoven szimfóniáit hallgattam.
Egy szép napon betoppant Gujdár Józsi. Rettenetesen lehordott, amiért olyan rondán összetákoltam a folyosót és a válaszfalakat. Csúnyán összevesztünk, nem szóltunk egymáshoz egy hétig.
Közbenő is nekilátott és az enyémnél sokkal komolyabb válaszfalakat épített. Mikor elkészült, átjött és elnézést kért, amiért két hétig nem adott hírt magáról. Aztán megmutatta a lakrészét. Valóban szép volt, nem olyan szedett-vedett, mint az enyém. Segítettem neki bekötni a villanyt és közben elmeséltem, mi a tervem a Hajnal középső tételével. Számítottam a közreműködésére.

Józsi a filmgyárban egy orvos-biológus professzor, Vadász János bácsi mellett sajátította el a közelfényképezés minden csínját-bínját. Közös filmjük, a Nyitány, mely egy tojásban felnövekvő csirkeembrióról készült, világsikert aratott.
A magyar filmszakma amolyan fenegyereknek tartottaőt, aki nem tartozik a "szalonképes" filmesek közé. Filmjét, a Stúdium-ot nem vetítették a mozikban, annak vélt ellenforradalmi szimbolikája miatt.
Amikor a 70-es évek elején megismerkedtünk, Gujdár már egy megkeseredett, bizalmatlan ember volt. Bezárkózott, és egyre inkább csak az emlékeiből élt. Jó időbe tellett, amíg hajlandó volt elmesélni, hogy mi okozta életében a törést.
Úgy a 60-as évek közepe táján Józsi udvarolt egy lánynak, aki a Bartók Béla úton lakott, épp szemben a katonai laktanyával.
Egyik este Józsi búcsúzóul még csókolózott a lánnyal a kapualjban, majd elváltak. A lány felment a harmadik emeleti lakásba, Józsi pedig kiállt a járda szélére, és onnan leste, mikor gyullad ki a villany az ablakában. Egyszer csak érezte, hogy géppisztolycsövet nyomnak a hátába. A laktanyaőr volt az, akinek már az sem tetszett, hogy Józsi a szemközti kapualjban enyeleg, és elhatározta, hogy ráijeszt. Betuszkolta Józsit a kapu alá, aki nem értette mi történik, csak érezte, hogy veszélyben van. Részesült kiképzésben, jól ismerte a szovjet géppisztoly závárzatának csattanását. Tudta, hogy egy aprócska mozdulat, a fegyver elsül, és a golyó darabokra tépi.
Hirtelen megfordult, és oldalra lökte a géppisztolyt. A kiskatona ösztönösen maga felé rántotta a fegyvert, Józsi engedett, és a kemény acél a kiskatona gyomrába vágódott. Azőr a falnak dőlt és hányni kezdett. Józsi ezalatt nagy ívben kihajította a fegyvert a Bartók Béla útra, az pedig a sárga keramithoz csapódva elsült és az egész tárat kilőtte. Pörgettyűként forgott, amíg ki nem ürült belőle mind a harminc golyó, teleszórva a környék házait, ablakait.
Az éjszakai csendben úgy hatott a sorozat, mint valami mennydörgés. A szerteszóródó golyók eltaláltak néhány ablakot, és az üvegtáblák éles csörömpöléssel zuhantak az utcára.
Józsi döbbenten állt a kapuban, majd megpróbálta elsősegélyben részesíteni a földön fetrengő kiskatonát. Ösztönösen cselekedett. Kigombolta a kiskatona ingét, lecsatolta az övét és szabaddá tette mellkasát. Mikor a fejét feltámasztotta, látta, hogy az egyre vörösebb. Fulladási rohama volt. Józsi lecsatolta a bajonettjét, és azzal feszítette szét a görcsösen összezárt ajkakat. Látta, hogy a fiú nyelve hátracsúszott és az zárta el a légutat.
Gujdár mindig magával hordta fekete fotóstáskáját, teletömve a legkülönfélébb személyes holmijaival. Volt abban nagyítólencse, könyv, tükör, fésű, spárga, bicska, fog- és fejfájás elleni gyógyszer. Előkapott belőle egy nagy biztosítótüt, kihajtotta, és óvatosan benyúlt a szétfeszített szájba. A kiskatona feje ekkor már bíborvörösről lilára változott. Nem sok ideje maradt hátra. Józsi gyors mozdulattal beleszúrta a biztosítótűt a hátracsúszott nyelvbe és előrerántotta. A kiskatona mellkasa emelkedni kezdett, végre levegőhöz jutott.
Ekkor érkezett oda a rendőrség. Megragadták Józsit, kicibálták az útra és miközben folyamatosan ütlegelték, a kezét hátracsavarták és megbilincselték. Belökték a rendőrautó hátsó ülésére.
Józsi hason feküdt. Egy tagbaszakadt rendőr telepedett a hátára és a könyökével folyamatosan ütötte a tarkóját. Józsi úgy érezte, szétroppan az agya. Egyik lábával teljes erejéből hátrarúgott. Az ajtó kinyílt, Józsi megemelte a testét és a robogó kocsiból kilökte a rajta ülő rendőrt.
A tárgyaláson a vád igen sok tanút sorakoztatott fel a kihalt utcáról. Az emberek egytől egyig azt állították, hogy Józsi támadta meg a fegyveres katonát, ez pedig azt jelentette, hogy hivatalos közeg elleni erőszak címén akár öt évet is kaphat. Józsi, aki ismerte a katonai szabályzatot, nem kért védőügyvédet.
Mindent egy lapra tett fel. Amikor a bíró megkérdezte, kíván-e szólni,ő csak a kiskatonát hívatta be. Okos keresztkérdéseinek súlya alatt a kiskatona megtört és bevallotta, hogyő ment át a túloldalra megnézni, mi történik. Ezzel bebizonyosodott, hogy elhagytaőrhelyét, ami a katonai szabályzat szerint főbenjáró bűnnek számít. A tárgyaláson az szóba sem került, hogy Józsi megmentette a kiskatona életét.
Noha Józsit felmentették, és visszavették a filmgyárba, attól kezdve megbízhatatlan személynek minősült, és reménye sem volt arra, hogy filmjeit valaha vetítik majd a mozikban.

A Hajnal középrészét, a forradalom absztrakt ábrázolását közelfelvételekben képzeltem el. Józsi azt tanácsolta, hogy tegyek az asztalra egy kis jénai üveget és a sötét háttér előtt világítsam meg a benne lévő vizet. Két kis fényszórót is adott, majd magamra hagyott. Megígérte, hogy néhány nap múlva jelentkezik. Szereztem üvegtömböket, amiket behajigáltam a sötét vízbe, de valahogy túl merev és mesterkélt lett az egész.
Fáradtan és éhesen az egész napi kísérletezéstől elővettem kis rezsómat, hogy főzzek egy teát. Viccből ráraktam a jénait s közben kimentem a konyhámba, hogy bekapjak valamit. Mikor visszajöttem, csodálatos látvány tárult elém a kamera keresőjében. Kis ezüst golyócskák bugyogtak felfelé a forrásban lévő vízben. A buborékok egyre sokasodtak a lámpák fényében és betöltötték a sötét hátteret. Felfelé törtek, áttörték a sötétséget. Felkiáltottam örömömben. Megtaláltam a megoldást! Nem volt más dolgom, mint hogy a fázisokat mozgás közben kifényképezzem.
Leforgattam vagy egy órányi anyagot és előhívattam a TV laborban. A kópia szürkés lett, és jó néhány felvétel életlenre sikerült.
Mély depresszióba süllyedtem. Mikor levetítettem Józsinak a musztert, dühöngött, üvöltött, káromkodott, hogy ennyi anyagot elrontottam.
Annyira begurult, hogy nekilátott és másnap reggel a kezembe nyomott vagy két órányi exponált anyagot. Látszott a szemén, hogy semmit sem aludt és egész éjszaka dolgozott. Előhívattam a tekercseket. Mesteri munkát produkált. Többet ért el egy éjszaka alatt, mint én több hetes kínlódással.
A Hajnal szolarizációs felvételeinek megoldására szintén korgó gyomrom vezetett rá. Egy alkalommal, ahogy éhesen sétálgattam a városban, megálltam az ABC kirakata előtt és sóvárogva néztem a szép lassan körbeforgó grillcsirkéket. És akkor az ötlött fel bennem, hogy ezeket a csirkéket nyilván egy nagy áttétellel rendelkező kis motor forgatja körbe, ezért sülnek át egyenletesen. Olyan egyenletesen, ahogyan én szerettem volna megvilágítani a filmtekercseimet.
Szereztem egy motort, majd fogasdobot szereltem a tengelyre és felerősítettem a zuhanytál szélére. Ez húzta keresztül a filmet a hívó- és fixálótálon. Olyan lassan forgott, hogy egy éjszaka alatt 120 métert (10 percnyi) filmet tudtam szolarizálni és fixálni.
Ha valaha tanultam is arról, mi a katarzis, most megtapasztaltam. Éreztem, hogy sikerült a dolog lényegét megérintenem, épp úgy, mint a buborékok esetében. Persze nem voltam tökéletesen elégedett, mert a hívás ugyan szépen sikerült, de nem volt elég mozgalmas az anyag. Valamelyik éjszaka feltettem a hívóba egy új tekercset és nem vettem észre, hogy túl szoros az orsó. Feszesebb lett a kelleténél, így a grillsütő-motor nehezen húzta a filmszalagot, és a tekercset hol megrántotta, hol pedig megcsúszott az anyag. A filmen megjelent az, amire vágytam. Valami furcsa lüktető mozgást kapott az egész.
Ehhez a részhez saját szívdobogásomat használtam fel hangaláfestésnek. Egy speciális, injekciós tűbe épített mikrofont szúrtam a vénámba, és felvettem az érfalon belül lüktető, súrlódó vér hangját.

Zsuzsival ez idő tájt külön laktunk, de hetente kétszer-háromszor találkoztunk. Végülő is otthagyta Pilisborosjenőt, és visszaköltözött a mamájához. Nekem eszembe sem jutott, hogy családot alapítsunk. Az alkotás szabadságához szükséges önálló életritmust Zsuzsi megértette, bár érzésem szerintő szívesebben lett volna többet velem, mint énővele.
E szabadság megteremtéséért persze keményen meg kellet dolgoznom a Századunk-ban. A szokásos napi archiválás mellé kaptam Bokor Péter rendezőtől egy igen érdekes feladatot. Az általa kiválasztott filmkockákról kellett a sokszor egy négyzetmilliméternél is kisebb fejeket kifényképeznem, és felnagyítanom. Bokor ily módon megkérdezhette riportalanyát, hogy mondjuk a Hitler születésnapján készült film kinagyított kockáján felismeri-e önmagát, és hogy vajon kik állnak még mellette.
E tapasztalatok birtokában aztán magam is gyűjteni kezdtem dokumentumokat. Esténként, mikor a munkával végeztem, a TV épülete mögötti utcák kukáiban turkáltam. A kidobált archív és egyéb anyagot gyűjtöttem össze, egy kis zseblámpa fényénél, nagyítólencsével a kezemben.
Filmgyári szemétben viszont sohasem keresgéltem, mert ott elsősorban játékfilmek készültek, s azok nem igazán érdekeltek.
A sokezer méter kidobott filmanyagból háromnapos "Film Sessiont" rendeztem Kuruclesi úti pincémben. Igen sok barátom és ismerősöm megjelent, de néhány gyanús alak is közéjük vegyült. Ezek ellen nem volt mit tennem, a rendőrspiclikkel együtt kellett élni abban az időben.
Az Oberhauseni Fesztivál igazgatója, Wolfgang Ruf is eljött a pincémbe, és meghívta a Hajnal-t. Ez a kedves, szakállas ember megígérte, hogy ha ott leszek Oberhausenben, megajándékoz néhány régi filmtekerccsel.
Engem nem csak a történelmi pillanatok archiválása foglalkoztatott, hanem- abban az időben egyre inkább,- saját életem pillanatainak megörökítése is. Ha szavakkal lehet, akkor miért ne lehetne képi eszközökkel is "naplót írni"? A gondolatot bennem egy apró, jelentéktelen esemény indította el.
Egyik reggel, miközben hanyatt feküdtem az ágyamon, fekete lepke szállt be a fejem fölötti falra. Csak néztem és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne felvenni filmre. Éppen olyan volt a hangulatom aznap: depressziósan vergődtem az ágyon, épp úgy ahogy a lepke kereste a helyét a fehér falon. Aztán elrepült. Akkor határoztam el, hogy naplóvá fűzöm össze életem apró cseplő eseményeit.
Egy 16 milliméteres turista kamerával kezdtem forgatni, és ez a gép olyan kicsike volt, hogy elfért a tenyeremben. Csak másfél percnyi anyagot tudott tárolni, így jól meg kellett gondolnom, mikor nyomom meg a gombot és mennyi ideig tartom benyomva. Mégis inkább ösztönösen forgattam, mindig azt, ami éppen megtetszett. Nem dolgoztam ki semmiféle előzetes tervet.

Anyám immáron harmadszor szabadult a börtönből. Hétvégén szokás szerint meglátogattam. Felcipeltem a tűzifáját,ő meg sóletet főzött. Semmi nem változott, csak a keze remegett jobban a Parkinson kórtól. Mondtam is neki viccesen:
- Anyám, ezzel a kézzel elmehetnél koktélkeverőnek egy bárba.
Nem nevetett. Új pasit szedett fel,őszes hajú, lecsúszott dzsentrit. A férfi szemmel láthatóan beleszeretett az anyámba.
Vajon mit esznek a férfiak az én fél lábára nyomorék, Parkinson kóros, ekcémás, szemüveges anyámon? Tünődtem, de nem találtam a választ.
Anyám keveset tartózkodott otthon, részben azért, mert nem akart régi hitelezőivel találkozni, részben pedig, mert az új lovagja felajánlotta, hogy lakjon nála a Népköztársaság úti, háromszobás, polgári ízléssel berendezett lakásában. A lecsúszott dzsentri arról álmodozott, hogy újra gazdag és jómódú lesz, és ennek elérésében anyám megfelelő segítőtársnak látszott. Természetesen a börtönről egy szó sem esett köztük.
Együtt különböző bonyolult és illegális tranzakciókat hajtottak végre, elsősorban valutával. Anyám újra elemében érezte magát. Természetesen átverte a férfit.
Egyik nap kivágódott a filmgyári vágószoba ajtaja. Ott állt a dzsentri felbőszülve.
Eszembe jutottak testvéreim, akik munkahelyükön mélységesen szégyellték és titkolták anyám viselt dolgait. Vezető állásban voltak és féltették az egzisztenciájukat. Nálam más volt a helyzet. Annyi szélhámos járt a filmgyárban abban az időben, hogy az én anyám története csak egy csepp volt a tengerben. A biztonság kedvéért azért figyelmeztettem mindenkit, ha anyám valamelyik fullajtárja megjelenik, ne adjanak pénzt, mert én nem fogom visszafizetni. Nem vették komolyan az ügyet, egészen addig a napig.
- Azonnal ide a lóvét, anyád kirabolt! - üvöltötte feldúltan a pasas.
- Elnézést, van egy kis magánügyem - szóltam szelíden a rendezőnek, majd felálltam a vágóasztaltól, kezemben tartva a félkilós ragasztóprést.
- Mit óhajt, uram? - tettem fel a kérdést, kiszámítva közben a fejcsapás irányát.
- A maga anyja átvert és kirabolt! - üvöltötte a deklasszált,őszhajú jampec.
- Ezt már mondta, de talán jobb lenne, ha mindezt kint beszélnénk meg a folyosón - javasoltam az úriembernek és a ragasztóprést magamhoz véve, kitessékeltem.
Munkatársaim elnézően mosolyogtak.
- Na mit akarsz? - kérdeztem odakint, letegezve a fickót.
- Anyád behívót kapott a börtönbe, de bevonulása előtt feljött hozzám és kirabolta a lakásomat. Elvitte a vitrinből az összes családi ereklyémet.
- Hogy lehetett kulcsa a lakásodhoz? - kérdeztem tettetett naivitással.
- Hát együtt éltünk. Én megbíztam benne. De most már látom, kivel állok szemben. Feljelentelek és börtönbe juttatlak titeket. Azonnal fizesd vissza a káromat! - rikácsolt a jóember.
Kissé zavart, hogy a folyosón járkáló ismerőseim és a vágószobában ülők is hallanak minden szót, de tudtam, hogy nincs vesztenivalóm. Hagytam, hogy a pasas kidühöngje magát. Aztán amikor már kifáradt, a fülébe súgtam:
- És mondd, mi lesz a valutával?!
Erre elsápadt, valamit motyogott. Folytattam:
- Az a helyzet, hogy engem beidézhetnek tanúnak a bíróságra, és akkor kénytelen leszek eskü alatt elmesélni nekik, hogy több éve valutázol az én drága jó édesanyámmal. Könnyen a nyakadba varrhatnak öt évet. Ezért melegen azt tanácsolnám, tűnj el innen, de gyorsan, és többé ne lássalak. Világos?
A pasas nagyon megijedhetett, mert elsápadt, és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mikor a beszélőn szóba hoztam jóanyám előtt, hogyan sikerült így átvernieőszhajú élettársát, lakonikus választ adott:
- Szerelmes volt belém.
Áldottam apám eszét és sorsunkat, hogy már ötéves koromban sikerült megszabadulnunk tőle.
Sajnos az ügy ezzel még nem ért véget. Anyám, amíg a központi gyűjtőfogházban várta tárgyalását, mindenkivel összehaverkodott. Ígért nekik fűt-fát, ha segítenek rajta.
Ez akkor derült ki, mikor két nagydarab tetovált fickó jelent meg a munkahelyemen, követelve, hogy adjam oda az anyám ígérte pénzt és adjak szállást is nekik, plusz szerezzek azonnal állást, mert világrahozóm azt is megígérte. Ez koránt sem volt olyan vicces, de én úgy csináltam, mint aki röhögőgörcsöt kap. Térdeimet csapkodtam. A két börtöntöltelék csak bámult rám.
- Hát ezt azért nem gondoltam volna!
- Mit? - kérdezték bambán a fiúk.
- Hát hogy magukat is így át tudta verni a palánkon!
- Kati mama talpig becsületes asszony- felelték sértődötten.
Lehívtamőket a büfébe és elmeséltem nekik anyám történetét. Elejétől a
végéig. Hatott rájuk. Azzal búcsúztunk, hogy vigasztalóan hátba veregettek.
- Sebaj öcskös, azért jó fej az anyád. Majd csak találunk kérót. Melózni úgy sincs kedvünk.
Pár hét múlva viszont újabb négy fickó jelent meg helyettük, egy nagy piros Zsigulival. Ilyenekkel még nem találkoztam, ezek igazi nehézfiúk voltak. Húszezer forintot kértek, de azonnal. Megijedtem. Bementem anyámhoz, külön beszélőt kérve, és jól leszidtam:
- Miféle bűnözőket küldesz megint a nyakamra? Azt akarod, hogy megöljenek? Ezek nem tréfálnak. Mi az Isten haragját ígértél nekik?
- Én, fiam, semmit. Azt sem tudom, kikről beszélsz.
- Ide figyelj! Én meggyőzhetemőket arról, hogy hazudtál, de akkor tudod, mi lesz. Itt a börtönben intéznek el egy perc alatt. Meghalsz, mielőtt észbe kapnál.
- Hát az az igazság, fiam, hogy valóban ígértem azoknak a fiúknak egy kis pénzt, mert tavaly számlát nyitattam náluk itt a börtönben, és ha valamire szükségem volt,ők beszerezték, én meg aláírtam a tartozásomat. Most szabadultak, ezért kerestek meg. Ha nem fizetünk, téged is kinyírhatnak. Ez nem vicc, tényleg jól látod.
- És honnan szerezzek húsz rongyot? - kérdeztem kissé megilletődve.
- Nézd, nekem már rossz a lábam. A Rádayban nincs lift. Ha ki is szabadulnék, nem tudnék már felmászni a harmadikra. Cseréld el a lakást egy egyszobás, földszintesre. A különbözetből fizesd ki a fiúkat. Ez az egy megoldás van. Különben...
- Jól van, hagyjuk a púdert, téged nem fognak kinyírni, sajnos.
Másnap találkoztam a fickókkal és egy hónap türelmi időt kértem tőlük. Nem szívesen, de adtak. Így érveltem:
- Nézzék, az a helyzet, hogy anyám átverte magukat. Nekem nincs túl sok pénzem, de ha most miatta kicsinálnak, egy fillért sem fognak látni. Tehát a következő az ábra. Van anyámnak egy kétszobás lakása. Elcserélem egy egyszobásra, és a különbözetből megkapják a lét. Egy hónap alatt előteremtem a pénzt.
Nekiláttam lakást cserélni. Hirdetések, rosszabbnál rosszabb megoldások, hétvégi lakásnézések, és idegeskedés. Már- már lemondtam arról, hogy sikerülhet a dolog, mikor váratlanul szemben jött velem a megoldás. Éppen a Balázs Béla Stúdióban panaszkodtam az ott dolgozó lányoknak, mikor az egyikükről kiderült, hogy hasonló helyzetben van, csakő kétszobás lakást keres az anyjának a Vas utcai egyszobásuk helyett.
Isteni ajándék. Megegyeztünk, és egy hét múlva átköltöztettem anyám összes ingóságát a Vas utcába. Fürdőszobás, nem fa-, hanem gázfűtéses, és ami a legfontosabb, földszintes lakás volt.
A húszezer forintot hamarosan átadtam a négy zsigulis fickónak.
Amikor kiszálltam a piros kocsiból, remegett a kezem-lábam. Azt azért elértem, hogy a fickók aláírtak egy átvételi elismervényt, mellyel igazolták, hogy több követelésük nincs az anyámtól. Soha életemben nem kerültem ilyen közeli kapcsolatba igazi bűnözőkkel Sugározták magukból a veszélyt
Anyámnak megint szerencséje volt. Egészségi állapotára való tekintettel a kalocsai börtönkórházba utalták, hogy ott töltse le a valutázásért kapott újabb két évet, de mivel a börtönkórházban telt ház volt, várólistára tették és feltételesen szabadlábra helyezték.
Mire megérkezett, már ki is szépítettem a lakását. Az új hely, az új környezet egyenesen felvillanyozta. Figyelmeztettem, hogy csak feltételesen helyezték szabadlábra, és bármilyen újabb stikli esetén halmozott ítéletre számíthat.
Megfogadta tanácsomat, és lakókörnyezetében csak apróbb visszaéléseket követett el. Viszont újabb áldozatként kinézte magának húgom férjét, aki akkor már jelentős állást töltött be a pártapparátusban.

Jutka férje, Brúnó az ELTE filozófia szakára járt, amikor megismerkedett a húgommal. Szülei régi kommunisták voltak, megbízható elvtársak, akik már a második világháború előtt is aktívan részt vettek a mozgalomban. A kis egyetemista kádercsemete, Brúnó nem hozott szégyent rájuk. Ô lett az ELTE KISZ titkára.
Brúnót nem a rutin és a karrierizmus vezérelte, mint a többséget. Politikai vitákat szervezett és sokszor fel is szólalt. Merész hangvételü bírálatai, hatásos szónoklatai hamar szemet szúrtak a politikai, kulturális vezetőknek. A szokásos módszert alkalmazták. Arra bíztatták, hogy az egyetem elvégzése után vegyen részt aktívabban a pártmunkában és magas állást ajánlottak fel neki a pártközpontban.
Brúnó hosszan ecsetelte Kuruclesi úti pincémben, milyen előnyökkel járhat fejlődése szempontjából, ha aktivizálja magát a pártapparátusban. Én csöndben hallgattam, de egy idő után meguntam a marxista egyetemről olyannyira ismert szócséplést, és közbevágtam.
- Te Brúnó, ha jól emlékszem, egy évvel ezelőtt még azt mondtad, ha befejezed az egyetemet, Kant és Hegel filozófiájával akarsz foglalkozni és erről akarsz írni egy tanulmányt. Sőt, azt is hozzátetted, soha nem akarsz konkrét politikával foglalkozni, elméleti filozófus szeretnél lenni. Vagy rosszul emlékszem?
- Valóban ezt mondtam, és hosszabb távon ez is a tervem, de
szerintem nem árt, ha beleszagolok egy kicsit a pártmunkába is. Aztán pár év múlva majd ráérek elmélyülni a filozófiai kutatásban.
Megmosolyogtam naivitását. Láttam a filmgyárban, hogyan változnak meg azok, akik aktívan részt vesznek a pártapparátusban. Megváltoztatjaőket a hatalomban való részvétel tudata. Megváltozik a szókincsük, a magatartásuk, a többi emberhez való viszonyuk. Úgy viselkednek egy rövid idő után, mintha szellemi kábítószert szednének.
Sajnáltam Brúnót, mert éles eszű, logikusan gondolkodó, tisztességes embernek ismertem meg. Már előre láttam, miként válik ugyanolyanná, mint azok a vezetők, akiket nagy ívben kerültem és a szívem mélyén megvetettem.
Rögtön a Pártközpontba került, először Pozsgay Imre mellé, aki akkoriban a Hazafias Népfront vezetője volt. Brúnó képességeit ügyesen kamatoztatta a szervezetben és ez feltűnt Pozsgay egyik ellenlábasának, Aczél Györgynek is, aki a kulturális nagyfőnök volt a pártapparátuson belül. Aczél maga mellé vette az energikus fiatalembert, és személyi titkárt faragott belőle, így gyengítve ellenfele, Pozsgay pozícióit. Hamarosan mély, baráti, úgyszólván mester-tanítvány viszony alakult ki Aczél György és Brúnó között. Brúnó éjt nappallá téve dolgozott, egyre több önálló feladatot kapott, és a nagyfőnök lassan már meg sem tudott lenni nélküle. Reggel 6-tól este 11-ig bent robotolt a Pártközpontban és mindig óriási paksamétákkal jelent meg otthon, úgyhogy hétvégén is csak olvasott, a családjával nem sokat törődött.
A húgom, Jutka megelégelte ezt a helyzetet. Kiborult. Végül úgy döntöttek,
hogy gyermekeikkel együtt leutaznak két hétre a balatoni pártüdülőbe kikapcsolódni, pihenni.
Természetesen anyám is tudott a tevezett szabadságról, és ekkorra időzítette látogatását a Pártközpontba.
Szokásától eltérően a legkopottabb ruháját vette fel. Haját meg sem fésülte, kozmetikushoz sem ment, sőt a gyógyszereit sem vette be, hogy még jobban remegjen a keze a Parkinson kórtól. Talált valahol egy régi sétabotot, arra támaszkodva bicegett el a Pártközpontba. A kapunál állóőrnek hebegve, elhaló hangon adta elő, hogy vejét keresi, B. elvtársat. Azőr rögtön felszólt a kulturális főosztályra, hogy egy szegény szerencsétlen öregasszony áll a kapuban, a B. elvtárs anyósa.
Csinos pártstewardess jött le anyámért.
- Sajnos, B. elvtárs nincs bent, nénike kérem. Nem tudta, hogy
elutaztak nyaralni?
- Jaj kicsikém, nem tudok én róluk semmit, már fél éve nem
látogattak meg. Nagyon nagy bajban vagyok.
- Tessék befáradni, ne itt a kapuban beszélgessünk - ajánlotta a pártstewardess és karonfogta anyámat. Beszálltak a liftbe és felmentek arra az osztályra, ahol Brúnó dolgozott.
Az irodákból mindenki összecsődült, hogy lássák az újdonsült titkár elvtárs anyósát. Anyám csak állt ott a terem közepén, remegő lábakkal. Sietve széket toltak alá. Lezöttyent. Elhaló hangon hálálkodni kezdett:
- Milyen kedves, jóérzésű emberek maguk. Engem, a szerencsétlen, szegény, nyomorgó öregasszonyt ilyen szeretettel még soha, sehol sem fogadtak. Bár a Bruncsika is ilyen rendes lenne. Felém se néz, mióta itt dolgozik, és a lányomnak, meg ami a legjobban fáj, a gyerekeknek, az én kis unokáimnak is megtiltotta, hogy meglátogassanak.
Elő is rángatta műbőr bukszájából féltveőrzött kis fényképeit, melyen Brúnó két lánya volt látható, amint anyám ölében ülve mosolyognak.
A Pártközpont irodistái összenéztek, súgtak-búgtak.
- Ki gondolta volna, hogy B. elvtárs ilyen lelketlen?
Anyám fél füllel hallotta a sutyorgást. Amikor konstatálta, hogy elérte a megfelelő hatást, következhetett monodrámájának második felvonása:
- Jaj drágáim, nem olyan rossz gyerek az a Brúnó, csak túlzásba viszi a takarékoskodást. Élére állítja a garast. Annyira spórolnak szegény lányommal az új lakásra, hogy még az ételt is megvonják a gyerekeik szája elől. Megértem én ezt, de közben magam is egy kis nedves szükséglakásban tengődöm, nyomorékon, icipici havi nyugdíjamból. A szeretetotthonba járok el, ott eszem naponta. Alig bírom kifizetni a lakbéremet meg a rezsit. Épp csak annyi marad, hogy főtt krumplival üssem el az éhségemet esténként.
Ezen már többen felhördültek, és félig hallható kritikai megjegyzésekkel illették B. elvtársat.
- Micsoda dolog ez?
- Mégse igazi elvtárs, aki így cserbenhagyja az anyósát.
- A pártszervezet elé kell tárni vitára magánéleti viselkedését. Egy kommunista nem viselkedhet így!
- Helyes, helyes, egyetértünk! - hangzott mindenfelől.
Anyám, amint maga mellett érezte a közhangulatot, taktikát változtatott:
- Jaj, ne bántsák szegényt. Megszállottan dolgozik, szinte alig marad ideje a családjára. Higgyék el nekem, én már csak tudom, nála hithűbb elvtársat nemigen hordott hátán a föld. Csak hát a pénz, a pénz, az az elrontója mindennek.
A hivatalnokok közül jó páran visszaszaladtak az irodájukba borítékokat keresni. Egy-két-háromszáz forinttal tömték meg, kinek mennyi volt kéznél. Anyám eleinte szabódott. Úgy tett, mintha nem akarná elfogadni az adományokat. Végül sírva, kezét tördelve, hálálkodott, miközben a kabátzsebébe csúsztatták a borítékokat.
- Tudom, nem illik ilyet mondani, de az Isten áldja meg a jóságukat.
Köszönöm, köszönöm. Ígérem, amint rendbe jövök, meg fogom adni a pénzüket.
- Ugyan, mama, ne vicceljen, arról szó sem lehet!
Futótűzként terjedt el a hír az egész házban, hogy itt van a B. elvtárs anyósa és elvtársi segítségre szorul. Aki nem akart adni, az is adott, mert félt, hogy a többiek ferdén néznek majd rá. Anyám ílymódon végigpumpolta a Pártközpont összes adminisztrátorát, aztán szépen lekísértette magát a földszintre. Egy szolgálati kocsi szállította haza a szerencsétlen, nyomorék, nyugdíjas öregasszonyt.
Brúnó furcsállotta, hogy amikor vidáman, frissen, kipihenten hazatért a szabadságáról, az elvtársak elfordultak tőle, és amikor rájuk köszönt, összesúgtak a háta mögött. Már volt annyira paranoiás, hogy megijedt. Ha belső hatalomváltás történt volna, morfondírozott magában, arról csak értesülnöm kellett volna a Balatonon. Hiába fordult bárkihez, nem kapott magyarázatot.
Végül a titkárság vezetője behívta az irodába és csúnyán leteremtette, amiért kommunistához nem méltó módon bánik az anyósával. Szegény Brúnónak akkor világosodott meg, hogy anyám speciális akciójának lett az áldozata.
Talpig becsületes ember lévén végigjárta a Pártközpont összes osztályát és precízen feljegyezte, ki hány forintot adott anyámnak. Tízezer forintnál is nagyobbra rúgott az az összeg, amit anyám röpke egyórás tartózkodása alatt besepert.
Brúnónak OTP-kölcsönt kellett felvennie, hogy mielőbb törleszteni tudjon.
Nekem, bár soha nem néztem jó szemmel anyám szélhámosságait, ez az akciója nagyon tetszett. Egyedül, csak a lélekjelenlétére, zsenialitására számítva bejutott a többszörös biztonsági rendszerrel ellátott és féltveőrzött Pártközpontba, mely a hatalom csúcsépületének számított abban az időben. Büszke voltam rá. Igaz, ki gondolta volna, hogy egy nyugdíjas öregasszony el akarja foglalni a pártházat, hogy terrorista, a rendszert megdönteni szándékozó személy, és ezért szivárog be alattomos módon? Senki sem.
Ezen felül az is nagyon tetszett, hogy profi módon levágta az ott élősködő pártfunkcionárusokat és irodistáikat. Tudtam, hogy sok hülye dolgozhat ott, de hogy ennyi, azt nem feltételeztem. Persze anyám előadóművészi, színészi képességei nem ismertek határt, amikor pénzszerzésről volt szó.
Eszembe jutott Kun doktor, aki annak idején, mikor a Hárshegyen megvizsgálta anyámat, így sóhajtott fel:
- Milyen kár, hogy ezt az adottságát nem lehet hasznosítani. Szervező készségével, rábeszélő képességével csodákat művelhetne egy nagyvállalat élén.
A karácsonyt természetesen anyámnál ünnepeltük. Addigra már szent volt a családi béke. Megtiltották neki, hogy bármelyikünk munkahelyére bemenjen.
Anyám kitett magáért. Volt húsleves, rántott csirke, saláták, sütemények. Oda is súgtam neki, amikor a szűk konyhában összefutottunk:
- Látom, a pártfunkcionáriusok pénze jó helyre került.
- Jaj, drága, egyetlen fiacskám, Isten az atyám, hogy.....- kezdte volna, de én félbeszakítottam és egy csókot nyomtam a homlokára.

A Kuruclesi úton remekül éreztem magam, de vészesen közeledett a bérleményre kötött ötéves szerződés vége. A lakók emlegették is, hogy felemelik a bért a duplájára, amit végképp nem bírtuk volna anyagilag.
Józsinak időközben meghalt az édesapja, és az anyja arra kérte, költözzön vissza hozzá a Wekerle-telepre. Barátomat a kényszer is erre vitte. Húsz év folyamatos munkaviszony után szó nélkül kirúgták a filmgyárból. A műteremrészét lelépéssel Mihók Barna barátomnak adta át, és ezzel a Kuruclesi úton új korszak vette kezdetét.
Mihók nagy bohém volt, nem vette magát körül gépekkel, felszerelésekkel, mint Józsi. Mindössze két fekete láda hevert a szobájában, amiben TV-s Eclair kameráit tartotta. Ezen kívül felállította óriási rézágyát, és nádból font hintaszékét a nagyszoba közepére tette. Beleült és szivarra gyújtott. Kezeügyébe állított egy flaska valódi, saját termésű vörösbort. Vállára telepedett két idomított, nicaraguai papagája.
Következő intézkedése az volt, hogy megszüntette a konyhában a Józsi által kialakított fotólabort, majd a helyére kifeszített egy hajókötelet, és ráaggatta az otthonról hozott füstölt kolbászait, szalonnatábláit. A konyhaasztalon ettől fogva mindig óriási halom friss zöldség hevert, és az egész műtermet átlengte valami jóságos illat, melyben a friss húsárúk szaga egybekeveredett a finom kubai szivar füstjével.
Mihók éles eszű, jó humorú fiú volt, és az erős, jó svádájú, bajszos férfit imádták a nők. Jellemző módon egyedül feleségével, Líviával nem tudott kijönni, akivel csak rendszertelenül találkozott, de aki rendszeresen elhagyta. Barna nem adta ki magából bánatát, hanem italba fojtotta. Következésképp permanensen részeg volt.
Néha a sárga földig leitta magát és olyankor, neveltetéséből kifolyólag, sűrűn
zsidózott, és bár félig részegen mindig hozzátette, hogy én azért kivétel vagyok, valahogy mégsem volt ínyemre ez a megkülönböztetés. Ilyenkor volt, hogy pár hónapig nem álltunk szóba egymással.
Aztán az évek során az alkohol fokozatosan átvette az irányítást az életében. Egyre ritkábban hívták operatőrnek, és ez újabb okot adott az ivásra.
A Hajnal után szétváltak útjaink, és csak ritkán futottunk össze a közös folyosón. A lakást inkább a felesége használta. Összebarátkozott Máriával, gyakran jártak együtt mulatni. Az egyik ilyen közös éjszakai kiruccanásuknak köszönhetem, hogy végül innen is el kellett költöznöm.
A nevezetes bulin Mária úgy döntött, hogy hazakíséri Líviát, és meglátogat engem a Kuruclesi úton. Zsuzsi aznap nálam volt, némán feküdtünk a sötétben, nehogy felhívjuk magunkra Mária figyelmét. Mária dühében, hogy nem válaszolok részeg kiáltozására, fogta és behajította a kerti fűnyíró gépet az ablakomon.
Nagy botrány kerekedett, és a ház lakói kijelentették, hogy nem hosszabbítják meg bérleti szerződésemet. Még fél évem lett volna hátra.



Lujzi

Egyik nap éppen a Hajnal legfrissebb kópiáját néztem a műteremben, amikor csengettek. Az ajtóban Lugo állt egy csinos, panofix bundás nővel, aki egy iskolásforma kislány kezét fogta. Be sem jöttek, csak a küszöbön állva váltottunk pár szót, végül Lugo partnere, Lujzi megemlítette, hogy este lesz egy házibuli amire elhívott engem is.
Mikor beléptem a Sas hegy oldalában épült házba, már messziről hallottam, merre kell mennem. A lakás zsúfolva volt művészekkel, többek közt ott volt a Beatrice együttes teljes legénysége is. Lujzi nagyon helyes volt. Csak ültem a padlón és néztem ahogy rendezkedik, társalog, italt tölt és nevet. Egészen beleszerelmesedtem. Mindig ez volt a jellemző rám. Persze kellett hozzá valami belsőűr is.
Zsuzsival négy éve voltunk együtt, szerettük egymást a magunk kiegyensúlyozott módján, de szerelemről már régen nem esett szó. És akkor megláttam Lujzit. Nem csakőt, hanem az egész aurát, ami körülvette. A koncertzongorát a hallban, a textilszobrokat, a leandereket, a régi bútorokat. Lakásának hatalmas teraszáról látni lehetett a Gellért hegyet és egész Budát, ami izgalmas hátteret varázsolt az exaltált művészkompánia és Lujzi titokzatos lénye mögé.
Hajnalban értem haza a műterembe. Próbáltam dolgozni, de folyton Lujzi járt az eszemben. Aznapra már megbeszéltem Zsuzsival, hogy eljön hozzám és nálam is alszik. Együttlétünk után csak forgolódtam az ágyban, sehogy sem bírtam elaludni. Látnom kell Lujzit, ezt éreztem. A sötétben felöltöztem és kiosontam. Zsuzsi mélyen aludt. Elmentem a sashegyi lakáshoz, még égett a villany. Becsöngettem. Ô nyitott ajtót. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Óriási, tengerkék színű szeme volt, ha belemerült az ember, megszűnt a tér és az idő.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte a csodálatos szemű lény.
- Nem tudom. Csak látni akartalak.
Beinvitált a lakásba. Másnapos bulihangulat volt, üres poharak, lemezek és magukat ottfelejtett emberek hevertek a padlón, részegen. Átlépkedtem rajtuk és bementem a nagyszobába. Csalódott voltam, hogy nem lehetünk kettesben, de még így is boldoggá tett, hogy vele vagyok. Lujzi kedves volt, de háziasszonyi teendői miatt csak futólag jött oda néha hozzám.
- Ezt miért csinálod? – ragadtam meg a csuklóját, amikor egy újabb körútra indult volna, hogy kiürítse a hamutartókat.
- Tudod, a rendetlenség akkor kezdődik, amikor már a földre hamuznak. Amíg látni üres hamutartót még a legrészegebbek is azt használják- mondta, és egy kedves mosollyal tovasiklott.
Lekuporodtam a padlóra, szemben a konyhai benyílóval és néztemőt. Már hajnalodott. Lujzi odalépett a lemezjátszóhoz, levette a bömbölő Bowie-t és feltett egy klasszikust. Azt hiszem, Vivaldit. Erre aztán mindenki magához tért. Feltápászkodtak, nem értették, mi ez a furcsa, szokatlan "zaj". Lujzi rájuk adta kabátjukat és kitessékelteőket az ajtón.
Kettesben maradtunk. Egy hosszú lócára ültünk az ablak mellé és néztük a város felett szemerkélő esőt. Átkaroltam, éső hagyta. Megcsókoltam. Aztán felálltam és megkérdeztem, találkozhatnánk-e este. Bólintott. Gyalog indultam haza az esőben, végig a kihalt, hajnali utcákon. Le a Sas hegyről a BAH csomópontig, onnan végig az Alkotás útján a Moszkva térig, a Szilágyi Erzsébet fasoron át a Kuruclesi útig. Felhevült arcomat kellemesen csipkedte a szemerkélőőszi eső. Orromban éreztem Lujzi illatát, számon a szája ízét. Zsuzsi kisírt szemmel várt az ágyon. Még ha akart sem tudott volna elmenni, mert a kulcsot magammal vittem.
- Ônála voltál? - kérdezte.
- Igen. És azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Ne haragudj.
Zsuzsi felkelt és szó nélkül felöltözött. Megértette, hogy kapcsolatunknak vége. Kegyetlen csönd vett körül minket míg elkészült. Erősen furdalt a lelkiismeret, de mi volt ez ahhoz a boldogsághoz képest, amit Lujzi iránti fellobbanó szerelmem ébresztett bennem? Mikor Zsuzsi elment, leültem kis táskaírógépem elé és csak írtam, írtam, írtam. Ömlött belőlem a szó, és éreztem, amit a papírra vetek, igazi, mélyről jövő szerelmes költészet. Utoljára kamaszkoromban fordult elő ilyesmi velem, amikor Mari szőke göndör hajszöszeiről ábrándoztam szekreterem előtt ülve. Ki kellett írni magamból a boldogságomat, mert különben szétvetett volna. Zsuzsinak is írtam, mint annak idején Hölderlin, aki Luise Nastnak elmagyarázta, miért kell kapcsolatukat megszakítaniuk.
Lujzi iránt fellobbanó szerelem végképp grafománná tett. Szembeállítottam magammal egy tükröt az asztalon és eléhelyeztem az írógépemet. Később bármikor, ha hazatértem, leültem, és csak írtam megérzéseimet, álmaimat, fantáziálgatásaimat, melyeket nem tudtam a kamerámmal megbeszélni.
Azon a napon is, nem ettem, nem is fürödtem, csak írtam, aztán amikor 6-ot mutatott az óra, felpattantam. Rohantam hozzá az örömhírrel, hogy végre szabad vagyok, megmondtam Zsuzsinak az igazat, és mostantól az övé vagyok mindenestül.
Lujzi örült nekem, de óvatos volt, tudta, hogy csínján kell bánni az ilyen férfiúi fellobbanásokkal. Jól esett neki mindent elsöprő,őrjöngő ragaszkodásom, ugyanakkor féltette is nemrég kiharcolt szabadságát, s csak fokozatosan engedett közelebb magához. Nyolc évvel volt idősebb nálam s egy olyan heterogén, különc művészekből álló udvartartás vette körül, amibe én sehogy sem illettem bele. Öltözetem, viselkedésem, beszédstílusom, hozzájuk képest régimódinak tűnt, sokan közülük meg is mosolyogtak.
Egyre többször aludtam nála illetve náluk a Zólyomi úton, mivel vele lakott hétéves kislánya, Villő is. A szabad, vagy inkább szabados légkörben nevelkedő kislány zongorázott és balettra járt. Amikor Lujzi bulikat csapott, a nagyanyjánál vagy apjánál aludt.
Ebben az időben már nagyon untam a Századunk vágói és asszisztensi munkálatait. Szerettem volna végre olyan filmben közreműködni, amelyben vágói képességeimet nem csak technikai szinten, hanem alkotó módon is kamatoztathatom. Levelet írtam Huszárik Zoltánnak és felajánlottam neki szakmai szolgálataimat. Nem kaptam választ. Huszárik filmjei, köztük az Elégia, óriási hatással voltak rám. El is határoztam, ha törik, ha szakad, megmutatom Huszáriknak Bisztró című filmemet. Megtudakoltam a filmgyárban, hol lakik, majd fogtam a kis 8-as filmvetítőmet, a vásznat és a szalagos magnómat, és útnak indultam.
Huszárik a Bosnyák tér mellett egy háromemeletes házakból álló kis lakótelepen lakott. Már késő estére járt. Felmentem a második emeletre és végigböngésztem a névtáblákat. A szívem szaporán vert, amikor elolvastam a nevét. Jó helyen járok, gondoltam, de becsöngetni nem mertem, ehelyett leültem a lépcsőfordulóban, háttal az ajtónak. Abban bíztam, ha egyszer kinyílik az ajtó, s kinéz rajta, biztosan észrevesz és megkérdezi, miért ücsörgök itt. Már egy jó órája ücsörögtem, és idegességemben húsomig letépkedtem a bőrt ujjaim végéről. Egyszer csak kivágódott az ajtó és egy feltűnően csinos hölgy lépett ki rajta. Összerezzentem. A nő rám nézett, de aztán kikerült és szó nélkül lesietett a lépcsőn. Gyönyörű lábai voltak, és izgató parfümillatot húzott maga után. Gondoltam, talán most lenne itt az ideje, hogy becsöngessek, de nem volt hozzá elég merszem. Végül egy órányi tusakodás után felcihelődtem, és mint egy gyáva nyúl, elsomfordáltam. A kaputól már futva tettem meg az utat a villamosmegállóig.
Egy évvel később úgy éreztem, végre beteljesül az álmom, mert az a vidéki amatőrfilm-fesztivál, ahova beneveztem a Bisztró- t, Huszárikot kérte fel a zsűri elnökéül. A vetítés utáni beszélgetésen ott ült maga a mester, de amikor a vitavezető felkérte mondjon pár szót a Bisztró-ról, meg sem mukkant. Néma, feszült csend állt be. Nem bírtam tovább. Gátlásaimat leküzdve felpattantam a helyemről és reszkető hangon rákérdeztem, mi a véleménye a filmről. Válasza rövid volt és tömör. Nem érti, miért csináltam ezt a filmet, és azt se, hogy miről szól. Sok mindenre számítottam, csak erre nem. Szavai annyira lesújtottak, hogy megfogadtam, nem fordulok többé senkihez és nem kérem ki senkinek a véleményét.
Huszárik később, igaz tudtán kívül, hozzájárult egy sorsdöntő filmes kapcsolatom, egy igazi mesterem megtalálásához. Már harmadéves hallgató voltam a főiskolán, amikor a 7-es buszon egyszer beszélgetésbe merültem osztályfőnökömmel, Szécsényinével. Elmeséltem neki Huszárik iránti vonzódásomat, éső azt ajánlotta, keressem meg Janót, a Huszárik rövidfilmek operatőrét és vágóját, a Makk Károly - filmek operatőrét. Bár nem fűztem sok reményt az elfoglalt, különc emberrel való megismerkedéshez, Szécsényiné tanácsára mégis írtam egy levelet. Meglepetésemre Janó a következő héten üzent, hogy szívesen találkozna velem. A filmgyár közelében lévő presszóban ültünk le. Azt mondta, szívesen venné, ha segítenék neki. Nem is sejtette, milyen boldoggá tesz, hiszen végre egy igazi film létrehozásában fogok segédkezni! A filmgyár vezetői is örültek, hogy végre valaki tartósan együttműködik Janóval, és kivettek a Századunk-ból. Életemben először hivatalból csinálhattam azt, amire vágytam.
Janó pontosságot és odaadást követelt, de megérte: elemi szintű vizuális kísérletekben vehettem részt. Semmit sem bízott a véletlenre, viszont tiszteletben tartotta a felvételek kínálta véletlen ajándékokat. Ez a leforgatott anyagok iránti alázat és nyitottság rokon lélekre vallott.
Közben bemutattam Hajnal című filmemet az MTV KISZ filmstúdiójában és a Balázs Béla Stúdióban is. Tetszett nekik, és megkérdezték, mik a további terveim. Elmeséltem, hogy már egy ideje kis turista kamerámmal forgatom a filmnaplómat.
Elfogadták az ötletemet és nyersanyagot, hívási lehetőséget biztosítottak, sőt esetenként kamerát is diszponálhattam. Sokat forgattam Lujzinál, szerettem ott lenni, csak a sorozatos házibulik zavartak. Pihenésre és csöndre vágytam, nyugodt, kiegyensúlyozott családi életre.
Egyik este a Fiatal Művészek Klubjában ültem szerelmemmel, Lujzival az ölemben, amikor váratlanul belépett első feleségem, Mária. Se szó, se beszéd, óriási pofont kevert le nekem, ki akarta kaparni a szememet. Látta rajtam, hogy fülig szerelmes vagyok ebbe a "vén boszorkányba" és ezt nem bírta elviselni. Kénytelen voltam visszapofozni. Erre sírva fakadt és megátkozott.
- Rohággyon lé a fászod! - üvöltötte, aztán sírva elrohant.
Megsajnáltam. Később Irénnel együtt felszedtek két híres cigányzenészt, és négyesben disszidáltak Párizsba, onnan pedig tovább Kanadába. Mária kint fogtechnikus asszisztensként helyezkedett el, majd összeházasodott egy ausztrál származású férfival és szült neki egy gyereket.. Irén egy dúsgazdag svájci bankárhoz ment férjhez, és náluk is jött a gyermekáldás. Kétszintes házban laktak, Torontó belvárosában. A Dévai utcai szükséglakást, amit még apám szerzett, disszidálásuk előtt lelépéssel eladták.
Egy nap táviratozott Mária, hogy apja halálos beteg és a családja arra kér, látogassam meg az öreget, mert látni akar. Egy szép, napsütéses,őszi vasárnapon kimentem a Korányi TBC szanatóriumba, Budakeszire. Mielőtt beléptem volna az öreghez, megkerestem az ügyeletes orvost:
- Mondja meg nekemőszintén, milyen Kolompár bácsi állapota?
- Talán két-három hónapig még kihúzza. Teljes áttét, tüdőrák.
Kimentem a kocsmába, bevágtam két felest és vettem egy üveg Kövidinkát. Az italt besüllyesztettem a kabátom zsebébe és becsempésztem a kórterembe.
Alig ismertem fel Mária apját. Amúgy is egyszálbélű ember volt, de most, ahogy ott feküdt az ágyon, a vékony takarót szinte átszúrták kiálló csontjai. Arca krétafehér volt, pofacsontjaira ráfeszült a bőr. Amikor meglátott, kis időbe telt, míg felismert. Aztán felcsillant a szeme.
- Köszönöm, hogy eljöttél, Bandikám - suttogta. Megfogtam a kezét. Nyirkos volt és hideg.
- Bandikám, egy nagy kérésem van hozzád, mielőtt meghalnék. Nehezére esett a beszéd. Mellkasa láthatóan fel-le emelkedett, ahogy szedte a levegőt.
- Miről van szó, papa?
- Bandikám, könyörgök, fogadd vissza az én lyányomat. Ez a Marcsa még mindég téged szeret, és mióta elhagytad, hiába, csak nem bír magával. Te köllessz neki. Oly szép gyerekeitek lennének. Fogadd visszaőtet, és akkor boldogan halok meg.
Zavaromban, hirtelenjében nem tudtam, mit válaszoljak az öregnek. Hazudni nem akartam, de megbántani se szerettem volna.
- Találtő már magának másik embert. Még gyereket is szült neki. És higgye el, papa, jobb ott neki külföldön.
-Igen, tudok róla, de írt nekem egy levelet és nagyon szeretne hazagyönni, ha te újra elvennéd.
Eszembe jutott a válásunk. Már az első, békéltető tárgyaláson észrevettem Márián, hogy a szíve mélyén azt kívánja, ne váljunk el. Én azonban mindenképpen meg akartam szabadulni a kötöttségtől, szabad akartam lenni hivatalosan is. A második tárgyaláson kimondták a válást. Mária sírva távozott. A papa hangos zihálása riasztott fel emlékeimből. Elővettem az üveg Kövidinkát. Lepattintottam a kupakját és az öreg szájához tartottam az üveget. Ivott néhány kortyot. Szemmel láthatóan jólesett neki.
- Papa, én nem akarok hazudni magának. Nem vagyok már alkalmas arra, hogy Máriát újra elvegyem. Van egy új menyasszonyom, akit szeretek, és feleségül akarom venni. Magát nagyon szeretem és tisztelem, és ha nemsokára meghal, akkor is a szívemben fogom hordani.
Az öreg csak bólintott. Intett a szemével, hogy kér még a borból. Lassan elkortyolgattuk az egész üveggel. Ugyanabból az üvegből ittunk, még az üveg száját sem töröltem meg, amikor meghúztam. Éreztem nyálának csöppjeit a számban, de erőt vettem magamon, gondoltam, nem mutatom ki a papa előtt félelmemet, hogy elkaphatom tőle a tüdőbajt. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, ha elkapom, hát elkapom. Szerencsére hamar fejünkbe szállt a bor. Az öreg feltápászkodott és elhaló hangon súgta a fülembe:
- Van itt egy kiskapu a hátsó kerítésnél. Épp a kocsmához vezet. Menjünk, igyunk még egy kis bort.
Feladtam rá a köpenyét, és szép lassan eltotyogtunk a kocsmáig. Én megittam vagy három felest,ő fröccsözött. Nem beszélgettünk, csak néztük egymást. Amolyan előhalotti tor volt ez. Szegény annyira elgyöngült, hogy nem volt mit tennem, felkaptam és mint egy gyereket, a karomban vittem vissza a kórterembe. Könnyűvolt, alig nyomott harminc kilót. Amint visszafektettem az ágyára, rögtön elaludt. Nagyon nehéz lett a szívem. Mintha egy vaslap nehezedett volna a mellkasomra. Ahogy kiléptem a kórház kapuján, kitört belőlem a sírás. Hagytam, hogy elmenjen a busz, gyalog mentem hazáig és végigbőgtem az utat.
Estefelé felmentem Lujzihoz. Gondoltam, együttlétünk talán feloldja a szomorúságomat. Nem volt egyedül. Dixivel és Papp Tamással hármasban iszogattak, miközbenő egy nagy hátizsákba csomagolt. Csodálkozva néztem rá:
- Te elutazol?
- Igen. Elmegyek a BITEF-re Tamással, Jugóba.
- És nekem nem is szóltál ? Velem mi lesz ? Itt hagysz egyedül ?
- Nézd, érdekel ez a fesztivál. A Halászék is fellépnek. Ha akarsz, gyere te is.
- De hát én dolgozom Janóval.
- Akkor maradj itthon. Adok egy kulcsot, és akkor lakhatsz itt is, legalább meglocsolod a virágokat.
Nagyon rosszul esett, hogy semmibe veszi az érzéseimet. Zsebre vágtam a lakása kulcsait és sértődötten távoztam. Még puszit sem adtam neki. Dühös voltam a két srácra is, főként Papp Tamásra, aki miatt még féltékenység is gyötört. Egész úton az járt az eszemben, hogy Tamás és Lujzi egy nagy ágyban szeretkeznek egész héten, miközben én itthon epekedem. Úgy éreztem, Lujzi megcsal, és éppen szerelmünk kezdetén. Megpróbáltam eltaszítani magamtól képzeletben, de nem sikerült. Felhívtam telefonon Janót és közöltem vele, hogy beteg vagyok, aztán bementem az első közértbe és vettem több liter bort meg némi ennivalót. Otthon rávetettem magam az írógépre és csak néztem az órát, számoltam a perceket, mennyi idő van még hátra Lujzi visszatéréséig. Ittam, írtam, és aludtam. Az utolsó nap volt a legkeservesebb. Ahogy csökkent Lujzi érkezéséig az idő, egyre hosszabbnak tűntek az órák, a percek, a másodpercek. Végre este 8 óra lett. Elindultam a Fiatal Művészek Klubjához, ahová különjárattal érkeztek Lujziék a fesztiválról, s ahogy baktattam az esőben, magam is meglepődtem az érzéseimen. Kezdtem megszokni a fájdalmas magányt. Titkon abban reménykedtem, hogy késni fog a busz, és tovább maradhatok egyedül, hogy Lujzi, esetleg disszidál, kivándorol, és én egyedül maradhatok szerelmes fájdalmammal. Már sajnáltam volna, ha Lujzi ezt az önkínzó, önmarcangoló szenvedést megszakítja. Egyszer csak az FMK elé értem, és egy pillanat időm sem maradt arra, hogy elosonjak, mert kivágódott a busz ajtaja, és elsőként Lujzi szállt le. Szemével engem keresett és amint meglátott, röpült felém. A nyakamba borult, összevissza csókolt. Megszenvedett és dédelgetett magányom egy perc alatt elillant, és melegség öntötte el a szívemet, megmagyarázhatatlan belső biztonságérzet és büszkeség. Átöleltem Lujzit. Mégiscsak szeret, gondoltam. Az elkövetkező napokban, hetekben a nap minden óráját Lujzival töltöttem, bárki csöngetett is, nem nyitottunk ajtót, Villőt pedig elküldtük a nagymamához. Elhatároztuk hogy összeköltözünk. Amikor a mézeshetek után hazatértem összepakolni, megint apám jutott eszembe, aki azt mondta: amit én átéltem költözködésben és életmódváltásban, az több embernek egy egész életére is elég volna. És íme, most újrakezdem valahol másutt, megint.



Családi élet a Zólyomi úton

Közös életünket azzal kezdtük, hogy szétszedtük a bútorokat és Lujzi elképzelése szerint újra összeraktuk másképp. Beépített szekrényeket csináltunk, meszeltünk, padlót csiszoltunk és lakkoztunk, óriási méretű ablakkereteket mázoltuk. Villő szobáját is utolérte az átalakítási láz. Hálószobánk mellé került, ami engem meglehetősen zavart, mivel a fűtőtest átvezetőcsöve körüli réseken szinte minden áthallatszott. Szeretkezéseinkkor visszafogtam magam, nem hörögtem, nem kiáltoztam, de erős lihegésünknek így is fültanúja volt az akkor még csak nyolcéves kislány. Felvetettem Lujzinak, hogy más hangszigetelő megoldást kellene találnunk, deő csak legyintett. A nagyszoba Lujzi birodalmává alakult át, itt kapott helyet két szövőszéke, melyeken textilképeit készítette. Én a pincét rendeztem be magamnak. Még egy régi, de működő 16-os vágóasztalt is sikerült kerítenem Papp Tamás jóvoltából, aki lassan elfogadott és tudomásul vette, hogy Lujzival szeretjük egymást. Tamás harminckettedik születésnapját közösen ünnepeltük. Szép fokozatosan rúgtunk be, és amikor már eléggé feloldódtam, elmeséltem Tamásnak, mennyire féltékeny voltam rá eleinte, és hogy meg akartamőt verni. Higgadtan fogadta vallomásomat és bölcsen kioktatott. Kölcsönkapott kismagnóm rögzítette Tamás szentenciáit, amiket azóta számtalanszor meghallgattam, és sokszor elszégyelltem magam, milyen bunkó is voltam akkor részegen, akárcsak egy sértett kis gyerek. Tamás bölcsességgel és szeretettel arról beszélt, hogy ne meneküljek fusztrációm elől a filmforgatásba, hanem próbáljak inkább az érzéseimmel, a hitemmel foglalkozni, és ilyen módon szembenézni önmagammal.
A Hajnal-t valóban meghívták Oberhausenbe és vele együtt engem is, mint a film alkotóját. Ezt megelőzően már jártam nyugaton, l978-ban a Madarak-kal részt vettem Amszterdamban a CINESTUD Filmfesztiválon, ahol kaptam egy megosztott harmadik díjat.
Már második nap este olyan honvágy fogott el, hogy filmem vetítése közben kirohantam a szakadó esőbe az utcára, be az egyik bárba, ahol guldeneimet egy marék apróra váltottam, majd a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam az apámat. Sírtam a kagylóba. Szegény öreg eléggé megijedt. Két-három másodpercnyi beszélgetés után mindig szétkapcsolt a vonal, mert én, az egyszeri keleteurópai, nem tudtam, hogy a sok pénzt előre be kell dobni. Vagy tízszer is hívtam az öregemet és így, apró szünetekkel tarkítva adagoltam neki, mennyire szeretem és mennyire hiányzik és hogy hamarosan otthon leszek. Apám, szegény, nem is nagyon tudta, mit kezdjen ezzel a szeretetrohammal.
Az oberhauseni meghívás 1980-ban azonban egészen más volt. Ezúttal egy küldöttség tagja voltam. A Hajnal elnyerte a legjobb kísérleti filmnek kijáró diplomát, ami nagy nemzetközi elismerésnek számított akkoriban. Néhány évvel később Huszárik Zoltán Elégia című filmje nyert ugyanitt, amit mesterem, Tóth Janó fényképezett.
Oberhausenben is folyamatosan forgattam a filmnaplómat. Ez nem is volt teljesen veszélytelen vállalkozás, egyszer majdnem lelőttek miatta a német rendőrök. Talán a külsőm is hozzájárult ahhoz, hogy felkeltettem gyanakvásukat: óriási szakállam volt, hosszú hajam, mindehhez farmert és bakancsot viseltem, katonai gázálarc-táskámból pedig egy gyulai kolbász vége, néhány kifli és a Bolex felvevőgép nyele lógott ki. Ez utóbbi kísértetiesen hasonlított egy pisztoly markolatához. Nyugat-Németországban akkoriban még aktívan működött a Baader-Meinhoff csoport és a Vörös Brigádok. A terrorizmustól való félelem beépült a hétköznapokba, sok üzlet kirakatába ki voltak függesztve a körözött terroristák fényképei.
Miközben az utcán sétáltam, észrevettem egy közeledő rendőrautót. Elő akartam kapni a felvevőgépemet, hogy leforgassam a jelenetet, igen ám, de a rendőrök is így tettek, csakők a valódi fegyverükhöz kaptak. Szerencsére még idejében megállt a kezem. A rendőrök pisztolyaikat rám szegezve kiugrottak a kocsiból és a falhoz löktek. Igazoltattak. Amikor látták, hogy csak egy filmfelvevő kandikál ki a táskámból, figyelmeztettek, hogy ne járkáljak így, mert tévedésből lelőhet valaki.
Hazafelé jövet a frankfurti reptér bejáratánál Böbe, a hivatalból kirendelt tolmácsunk megfogta karomat:
- Te, András, most még visszafordulhatunk. Hallhattad, az egyik újságíró azt mondta rólad, hogy filmvarázslás van az ujjaidban, és Hollywoodban lenne a helyed.
Eszembe se jutott, hogy kint maradjak. Otthon várt egy éppen csak elkezdődött szerelem. Filmnaplóm első része, melynek a Kezdetek címet adtam, erről a cseppet sem fényűző, de gyönyörű, harmonikus időszakról szól. Az én fizetésemből éltünk mindhárman, mert Lujzi elismertsége ellenére egy fillért sem keresett. Megtűrt avantgárd művésszé degradálódott, mikor egy alkalommal visszautasította Aczél elvtárs személyes megbízását, és szolidaritásból nem vállalt el egy munkát. Zsíros kenyéren éltünk egy luxuslakásban.
Életemben először éltem úgy egy nővel, hogy gyerek is társult hozzánk. Persze Lujzi megőrizte a maga saját világát, baráti körét és életmódját, egyfajta kötetlen létezését. Általában hajnalig volt fent és délelőtt aludt, ezért Villőt én reggeliztettem meg és indítottam az iskolába. Kénytelen voltam korán kelni, mert sok időmet elvette a Janó, a filmgyár, a Filmlabor és a TV-labor közötti ingázás.
Egyre terhesebbé vált a Janóval való együttműködés. A Hajnal sikere lendületet adott, új terveim, elképzeléseim vártak megvalósításra. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy saját filmjeimmel foglalkozzak és lehetőség szerint minél többet legyek együtt Lujzival. Közös munkánk Janóval amúgy is a befejezéséhez közeledett. Több hónapos vágás után az összekopírozott tekercseket bemutattuk az ismerősöknek és néhány szakmabelinek. Amíg visszavittük az anyagokat a vetítőből a vágószobába, elszántam magam, hogy tisztázom vele a helyzetet. Ô hevesen jegyzetelt és azt tervezte, hogy még jó néhány változtatást végrehajtunk. Vettem egy mély lélegzetet és eléálltam.
- Nézd, Janó, szerintem ez a film kész. Így kell hagynunk ahogy van, mert csak rontunk rajta.
- De ki kell próbálnunk még a...
- Nem, Janó, ha ki akarod próbálni, próbáld ki egyedül. Én már nem tudok segíteni. Köszönöm, hogy melletted dolgozhattam. Életem legszebb vágói munkája volt. Felálltam, az asztalra tettem a vágóprést és kimentem a szobából. Nagy kő esett le a szívemről. Ekkor határoztam el, hogy senki filmjében nem dolgozom többé.
Anyám eközben, immáron fél éve szabadlábon, Vas utcai lakásában szövögette terveit. Már mindenki ismerte a környéken a Kati nénit. Keze elért egészen a Színház- és Filmművészeti főiskoláig, ahol bejáratos volt a titkárságra, onnan intézte a telefonjait. Aztán egyik nap bekövetkezett az, amitől féltem. Az Uránia mozi előtt összefutottam egyik főiskolás ismerősömmel. Ahogy megpillantott, földbe gyökerezett a lába és hosszú másodpercekig csak döbbenten bámult rám.
- Hát te?... még élsz? - dadogta.
- Megőrültél? Már miért ne élnék?!
- És, nincs semmi bajod? – fürkészett tovább aggódó arccal.
- Hát kissé másnapos vagyok, de azért még nem kellene ilyen hülyén nézned rám - simítottam végig nyúzott, borostás arcomon.
- Anyád a múlt héten 8000 forintot kért tőlem. Azt mondta, hogy téged elgázolt a villamos, és a temetésedre kell a pénz.
Elnevettem magam.
- Hát ha így áll a dolog, vedd úgy, hogy tényleg meghaltam. Mert tőlem nem látod viszont azt a pénzt, az holtbiztos. De az a gyanúm, hogy tőle sem, hacsak rá nem ijesztesz.
Elmeséltem a srácnak anyám történetét, és sok szerencsét kívántam neki.
- Gratulálok mama! - kiáltottam lelkendezve, ahogy beléptem a Vas utcai kórházba, legújabb munkahelyére.
- Mihez, édes fiam?
- Ahhoz, hogy már el is temettél. Nem gondoltam volna, hogy a temetésemre gyűjtesz.
Egyáltalán nem jött zavarba.
- Megőrültél? Honnan veszed ezt a zagyvaságot? Csak nem képzeled?
- Én nem képzelek semmit mama, de elmeséltem a srácnak a múltadat, és most már mindenki ismerni fogja a főiskolán, úgy hogy jól vigyázz. Többször ezt a temetési trükköt ne sózd el.
Anyám következő húzása az volt, hogy kirabolta Lujzit. Kedvesem néhány napra elutazott egy vidéki művésztáborba, és addig Villőt édesapjára, Jánira bízta. Egyedül maradtam a nagy teraszos műteremlakásban. Anyám szerette volna megnézni, milyen körülmények között élünk.
- Drága fiam, itt vagyok ebben a sötét kis udvari lakásban, ahová be sem süt a nap. Úgy szeretnék egy kicsit jó levegőn lenni, és üldögélni a tavaszi napsütésben. Azt hallottam, hogy gyönyörű kertes, teraszos lakásban laktok a Sas hegyen. Mi lenne, ha egyszer elvinnél oda. Te dolgozhatsz nyugodtan. Én elleszek magamban.
Így is történt. Fogtam egy taxit, és felvittem anyámat Lujzi lakásába. Kényelmes fotelt kerítettem és kiültünk a teraszra. Sütött a nap, éppen úgy, ahogy anyám szertette volna, és aő boldogan nyújtóztatta ki fájós lábait. Elmesélte, hogy kapott egy levelet a Nemzetközi Vöröskereszttől, amiben arról értesítik, hogy Teo bácsi, hajdani belga partizán szerelme kerestetiőt. Harmincöt éven át nem akadt a nyomára, és most a Vöröskereszt azt tudakolja, óhajtja-e felfedni magát és felvenni a kapcsolatot Teo bácsival.
- És te mit válaszoltál? - kérdeztem.
- Már fel is vettem vele a kapcsolatot. Épp most táviratozott, hogy a jövő héten érkezik. Képzeld, gyémántcsiszoló műhelye van Belgiumban. Gyémántkereskedő lett belőle.
Te jó ég, egy újabb potenciális áldozat, gondoltam magamban, de nem szóltam egy szót sem. Anyám megkért, hozzak neki egy pohár vizet, mert megszomjazott. Főztem egy teát, és amíg felforrt a víz, lementem a pincébe leszedegetni megszáradt fotónegatívjaimat. Mikor visszatértem, anyámat ugyanúgy találtam, mint mikor otthagytam: békésen, lehunyt szemmel üldögélt a tavaszi napsütésben. Aztán hirtelen felpattant, hogy sietnie kell, még a teáját sem akarta meginni.
Lujzi néhány nap múlva hazaérkezett, s talán el is felejtem anyám látogatását, ha nem kapunk ugyanakkor meghívót Lujzi egyik barátjának a kiállítás megnyitójára.
Lujzi gyakran járt megnyitókra, rendezvényekre, és ilyenkor jó ízléssel, de a maga utánozhaztatlan módján szeretett felöltözni. Impulzív alkat volt, és bátor, néha meghökkentő kompozícióival gyakran elképesztette az embereket. Egy ízben, mikor nem talált hangulatához illő ruhát, fogott egy jutazsákot, nyílásokat vágott rajta, majd színes szalagokkal maga köré tekerte. A kiállításmegnyitóra úgy döntött, ezúttal kedvenc csecsebecséivel díszíti fel magát.
Az ékszereihez számos emlék fűzte, többségében régi, egyedi darabok voltak. Én már az ajtóban toporogtam, deő még mindig a fiókosszekrény előtt térdelt, és azt a zöld féldrágakő brosst kereste, amit egy kis szecessziós üvegedénykében tartott a többi ékszerrel együtt. Az üvegedénykét megtaláltuk, de üres volt. Végigkutattuk az egész lakást. Sehol semmi. Lujzi látszólag teljes rendetlenségben élt, de ebben, legalább is számára, rendszer uralkodott. A legkisebb gombról is mindig tudta, hol találja. Ezúttal azonban hiába túrtuk fel az egész lakást, a bross és a többi ékszer nem került elő. Akkor jutott eszembe, hogy nálam járt anyám. Másnap elrohantam hozzá, és szinte rátörtem az ajtót.
- Hol vannak az ékszerek?
- Miről beszélsz, drága fiam? - kérdezte ártatlan hangon.
- Azonnal add vissza Lujzi ékszereit, amiket elloptál, amíg elmentem neked vízért! Halálosan megsértődött, hogy ilyesmivel vádolomőt.
- Itt haljak meg, ha bármit elvettem tőletek! Inkább ölj meg, fiam, minthogy ilyen szégyenben éljek, hazug vádak súlya alatt.
Dühömben rávágtam az ajtót és elrohantam. Képzeletben mindenféle kínzásoknak vetettem alá, hogy bevallja, hová tette Lujzi ékszereit. Aztán rájöttem, az sem segítene. Elhatároztam, hogy másként állok bosszút. Tudtam, hogy Teo bácsi, az új áldozat kedden érkezik Belgiumból. Úgy döntöttem, fel fogom világosítaniőt anyámat illetően. Megakadályozom, hogy Teo bácsit is tönkretegye, és hogy a belga gyémántkereskedelemre is rátegye a kezét.
Teo érkezésének napján anyám kicsinosította magát. Manikűröshöz, pedikűröshöz, kozmetikushoz ment, összességében vagy tíz évet fiatalodott. Igaz, hogy sántikált, de a ruha ezt jótékonyan elfedte. Mikor a főzéssel, takarítással végzett, kezében egy szál rózsával bevágódott a taxiba és kiment a Keleti pályaudvarra, hogy fogadja harmincöt évvel ezelőtti szerelmét.
- És miről fogjátok felismerni egymást? - kérdeztem tőle.
- Ugyan fiam, szerelmeseknél ez nem probléma. Megérezzük - jelentette ki filozofikus mosollyal.
A Vas utcai lakásban vártamőket. Anyám távollétében átkutattam mindent, de Lujzi brossát és eltűnt ékszereit sajnos nem találtam meg. Egy óra múlva megjelent Teo bácsi és jóanyám. Fogták egymás kezét, mint két ifjú szerelmes. Sugároztak a boldogságtól. Mivel Teo bácsi nem tudott angolul, csak flamandul, németül és franciául, ezért kézzel-lábbal társalogtunk, illetve anyám tolmácsolt. Annyira szépek voltak, ahogy ott ültek a kanapén egymás mellett, hogy megsajnáltam anyámat. Egyébként is, gondoltam, aző dolguk, hogy mit mondanak el egymásnak az elmúlt harmincöt évből.
Teo bácsi előrángatta zsebéből régi partizán igazolványát és a háborúban készült fényképeit. Miközben a háborús emlékeket hallgattam anyám tolmácsolásában, egymás után ittuk a belga dobozos söröket. Úgy éreztem, jobb, ha magukra hagyomőket. A férfiőszintén boldognak látszott, anyám pedig bölcs mosollyal nyugtázta ezt, és átkarolta elveszett báránykáját. Diszkréten otthagytam az idilli szerelmespárt. Jöjjön aminek jönnie kell.

Lujzi örült annak, hogy hosszú idő után végre talált valakit, aki kitartóan szeretiőt és együtt akar élni vele. Megismerkedésünk elején akadtak még futó kapcsolatai, de lassan rájött igazi érzéseire és nem bocsátkozott többé kalandokba. Ennek viszont én örültem, mert alapvetően féltékeny típus vagyok. Ugyanakkor meg kellett értenem, akármilyen nehezemre esett is, hogy a társam önálló, szuverén egyéniség, és nem kívánhatom meg tőle, hogy éjjel-nappal csak velem legyen. Ugyanúgy igényelte művészbarátai társaságát, ahogy én a filmes barátaimét.
Mégis, mikor egyik nap bejelentette, hogy másfél hónapra elutazik a Velemi Művésztelepre, az nagyon rosszul esett. Ô fütyült rá, illetve azt mondta, a művészete fontosabb minden másnál. Elhatároztam, hogy adandó alkalommal meglátogatom, akár akarja, akár nem. A terv megvalósítása egybeesett azzal, hogy három barátommal iszogattam a Veronika étteremben, és elmeséltem nekik, mennyire szerelmes vagyok egy nőbe.
- Hát látogassuk meg! - kiáltott fel az egyik. - Van egy kölcsön Zsigulim. Azzal lemehetünk, ha fizeted a benzint. Induljunk.
Úgy este 10 óra lehetett. Megtankoltunk, vettünk néhány üveg bort, aztán irány Velem! Szorgent vezette a kölcsönkért kocsit. Éjfélre járt, mikor kiderült, hogy a sofőr nem figyelt, és eltévedtünk. Hosszas keresgélés következett. Hajnaltájt értünk végül Velembe, ebbe a kis határőrközségbe, ahol minden lakos határőrnek számított, és köteles volt jelenteni, ha gyanús személyeket lát felbukkanni. Az osztrák határ a falu végében, egy hegygerincen húzódott. A kocsma előtt parkoltunk le, és maradék italunkat a padokon ülve, félig részegen fogyasztottuk el. A sofőr, aki addig nem ihatott, most kitett magáért. Egy slukkra lehúzott fél litert a Kövidinkából. Rögtön a fejébe is szállt. Kinyitott a kocsma, és aznapos másnaposságunkra való tekintettel bevágtunk néhány felest és pár üveg sört. A kocsmárosnő gyanakodva figyelt minket, aztán egyszercsak kiszaladt és mint később megtudtuk, telefonált a határőrségre. Mi már újból kint üldögéltünk a padon boros flaskáinkat szorongatva, mikor egyszer csak egy katonai dzsip parkolt le előttünk. Egy százados pattan ki a sofőr mellől, három géppisztolyos kiskatona pedig ránk fogta fegyverét. Ettől hirtelen kijózanodtam. A kövérkés százados, akinek szája szélén herpesz terpeszkedett, ránk üvöltött:
Felállni! Igazolják magukat! Mit keresnek itt? Előkotortuk az igazolványainkat.
- Melyikük a sofőr? - kérdezte a százados, mivel mindhárman részegek voltunk.
Szorgent feltápászkodott. Kissé imbolyogva vigyázzba vágta magát és tisztelgett. Mi hangosan felröhögtünk.
- Százados elvtárs, jelentem, a sofőr én vagyok! - mondta, majd látva a százados lilába boruló arcát, elegáns mozdulattal a mellényzsebébe nyúlt és előrántott egy kenőcsös tubust.
Tetrán B. Ezt javaslom a százados elvtárs herpeszére - ordította.
Akkorra már a falu apraja-nagyja összegyűlt, és tisztes távolságból nézték az ingyencirkuszt. Éreztem, hogy ez a legmegfelelőbb lélektani pillanat, amikor még meg tudom akadályozni a helyzet elmérgesedését.
- Százados elvtárs, jelentem, azért jöttünk, mert szerelmes vagyok. Az érintett hölgy itt tartózkodik Velemben, az alkotóházban. Ôt jöttünk meglátogatni. Remélem, ez nem bűn. Bizonyára maga is volt már szerelmes.
A férfi lebénult, zavarában hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Mivel fültanúi is akadtak tárgyalásunknak, jobbnak látta, ha egyelőre emberségesen viselkedik velünk.
Rendben van, akkor lépésben induljanak előttem. Ezt leellenőrizzük.
Nem tudjuk, hol a ház. Odakísérne minket? - kérdeztem nyájas, behízelgő hangon.
- Kérem a slusszkulcsot. Az egyik katonával előremegyek és ellenőrzöm, nem hazudnak-e. Maguk meg utánunk jönnek a többi katona kíséretében. A faluból úgysem mehetnek el addig, amíg nem tisztázzuk a dolgot - jelentette ki és zsebre vágta kocsink indítókulcsát.
Amint eltűnt a dzsip, bedobtunk néhány felest az ijedtségre. A kiskatonák ott vártak minket csőre töltött géppisztollyal, hiába hívtukőket, hogy igyanak az egészségünkre.
Mire beértünk a művésztelepre, a százados már felsorakoztatta az összes hálóinges textilművésznőt. Fel-alá járkált előttük. Az egész olyan volt, mint egy korai Jancsó - film. A hölgyek lenge ruháját a szeptemberi csípős szél fodrozta. A nap éppen felkelt és ferde sugaraival megvilágította a kertben sorakozó, félálomban didergő lányokat.
Melyikük a G. Lujza? - dörögte a százados. - Lépjen ki! Lujzi kilépett.
Ismeri ezt az embert? - kérdezte a százados és rám mutatott.
Kicsit összeszorult a torkom, féltem, hogy Lujzi annyira mérges lesz rám, amiért hívatlanul megjelentem, hogy letagad.
Igen, ismerem.
Ez az ember azt állítja, hogy magát jöttek meglátogatni. Igaz ez?
Igen, igaz.
Úgy látom, a sofőrjük részeg, és rajta kívül egyiküknél sincs jogosítvány. Hat órát adok, hogy kijózanítsák a sofőrt. Ellenőrizni fogom, hogy hat óra múlva elhagyják a falut. Ezért önök felelnek.
A százados bevágódott katonáival a dzsipbe, és elporzottak. Én tárt karokkal rohantam oda Lujzihoz, aki óriási pofont kevert le nekem. Még a szemüvegem is leröpült. Társnői viszont remekül szórakoztak. A művészeti alkotótábor vezetője, Fitz Péter művészettörténész, hamiskás mosollyal közeledett felénk:
- Szép kis hírnevet szereztetek nekünk. Gyertek, igyunk meg egy kávét, az jót fog tenni.
Letelepedtünk a konyhában. A sofőrt bezártuk az egyik szobába, mert annyira berúgott, hogy lehúzott sliccel, álló farokkal kergette a megrémült lányokat a kertben. Ráparancsoltunk, hogy aludjon, deő kimászott az ablakon, leereszkedett az első emeleti párkányról és elszaladt a kocsmába. Utánamentünk. Ott végre az asztalra bukva elaludt, mi pedig kölcsönkértünk egy talicskát, és visszatoltuk.
Lujzi dühöngött. Megígértem, hogy amint kialussza magát a sofőrünk, indulunk haza. Szorgentet este 9-re sikerült úgy-ahogy lábra állítanunk. Körülbelül éjjel 1-re értünk haza. A Schwarzot az anyja már halálra kereste, rólam sem tudták, hová tűntem. A Gábos szülei is aggódtak. Egyedül Szorgent volt vidám és oldott, tudta,őt a kutya sem keresi. Amíg mi Velemben voltunk, a határőr százados személyi igazolványaink alapján lenyomozta családi kapcsolatainkat és mindegyikünk szüleit, családtagjait felhívta, azonosítás végett. Ez okozta a nagy riadalmat.
Lujzinak írtam Pestről egy bocsánatkérő levelet, amiben megígértem, hogy nem fogom többé ilyen helyzetbe hozni. Végül megengesztelődött, és miután lezajlott a velemi bemutató kiállítás, üzent, hogy menjek érte. Örömmel rohantam, és együtt, békében tértünk haza. Villő is visszajött az apukájától, Jánitól. Fellélegezhetett, mert Jáni igencsak szigorúan fogtaőt. Jáninak elvei voltak. A nagydarab, erőt sugárzó szakállas ember mintha csak az Ótestamentumból lépett volna elő. Lujzi révén, de mégiscsak véletlenül ismerkedtünk össze. Valamelyik nap beültem egyik kedves kocsmámba, az Irányi utcai sörözőbe. Csak úgy találomra mellém ült, és elkezdtünk beszélgetni. Egyik unikumot ittuk a másik után.
Tudod, hogy van az. Az ember meglátja és megszereti. Velem is ez történt. Egyszerűen belezúgtam - ecseteltem neki a helyzetemet.
Én is hasonlóképpen voltam - magyarázta. - Amikor összeismerkedtünk, úgy éreztem,ő az igazi. Gyereket csináltunk. Aztán lassan jöttek a problémák. Kimaradozott. Azt mondta, alkotnia kell.
Na ne, csak nem művész volt az istenadta? - kérdeztem. – ezt én is ismerem.
Szóval te is egy művészt fogtál ki?
Azt. Gyönyörű kék szeme van, húsos ajkai. Kicsit csámpás, de nekem nagyon tetszik. Tudod, milyen a szerelem? Vak.
Persze hogy tudom. És mivel foglalkozik a szerelmed?
Papírforma szerint textiltervező iparművész, de szerintem inkább szobrász, képzőművész, festő, vagy inkább mindez egyben. Biztos ismered ezt a típust. Ôstehetség. Bármilyen anyaghoz nyúl, abból valami csoda születik.
Nem túlzol kicsit? Az én volt feleségem is tehetséges volt, de kissé bolond. Néha elkapta az alkothatnék, és akkor nem törődött semmivel. Se velem, se a gyerekkel.
Ezt megértem, mert én is ilyen vagyok. Ha elkap az ihlet, semmi más nem érdekel. És éppen az a csodálatos, hogy ez a nő tökéletesen megérti ezt állapotot, mertő is ilyen. És ha látnád, milyen csodálatos helyen lakik. Az egész város a lábad előtt hever. Hátul meg egy gyönyörű, vad kert. Csak kilépsz a szobából, és ott a természet.
Hol lakik az a nő?
Fönn a Sas hegy oldalában, a Zólyomi úton.
Ne hülyéskedj! És hogy hívják?
Miért oly fontos az neked? Mi vagy te, rendőr?
Ismerem azt a nőt.
Fogadjunk egy üveg unikumban, hogy tévedsz.
- Fogadjunk - mondta, és kissé kótyagosan elindultunk a 8-as buszhoz.
Leszálltunk a Zólyomi útnál. Már messziről láttam, hogy ég a villany, ezek szerint Lujzi már hazaérkezett. Becsöngettem. Ô nyitott ajtót. Szeme kikerekedett a csodálkozástól:
Hát ti?
Mi az, hogy ti? Te ismered ezt a fickót?
Persze hogy ismerem,ő a Villő apja, Jáni.
Lujzit később alaposan kifaggattam, hogyan ismerkedett meg vele.
Miért éppen egy autószerelőhöz mentél férjhez? – kezdtem a vallatást.
Kurvára elegem volt a művészekből. A főiskolán azok közé a lányok közé tartoztam, akiknek minden fiú udvarolt. Szóval tudtam, ha családot akarok, nem szabad művészt választanom, hanem egy józan, egyszerű embert, aki rendesen dolgozik és biztos hátteret nyújt. És megszerettem Jánit az egyszerű gondolkodásáért, a józanságáért, a megbízhatóságáért.
Végül miért váltatok el? Ez a gyereknek se jó.
Azt hiszem, úgy érezte, hogyő mellettem egy senki. Kisebbségi érzését ráadásul durvasággal kompenzálta, óriási botrányokat csinált. Végül olyan lett, mint egy hisztis gyerek, egész álló nap csak ivott és sírt. Nekem ez már sok volt, a magam dolgát kellett csinálnom. Mellettem feküdt kis mózeskosarában a gyerek, felváltva szoptattamőt és szőttem textiljeimet. Mindezt a szüleimnél, a Vas utcai társbérletben, ahol az előszobai folyosóra tudtam csak kiteríteni a munkáimat. Jáni meg ahogy hazajött a munkából, ledobta magát az ágyra és követelte a vacsorát. Dühös lett, ha megkértem, főzzön magának, mert én dolgozom. Feltaláltam egy új módszert, szobrokat alkottam, de nem kőből, hanem szizálból. Tudod, ez egy erős, indiai sodrott anyag, ami több száz kilót is elbír. Óriási sikere lett a munkáimnak, ilyesmit eddig még senki sem csinált. Ez a Zólyomi úti lakás ebből az újításból jött össze. Csak Jáni nem örült. Egyszer arra értem haza, hogy felkötötte magát egy szizálra. Szerencsére még idejében érkeztem és levágtam róla. Akkor határoztuk el, hogy elválunk.
A gyereknevelés kérdését illetően Lujzi a rá jellemző módon, melyre csak később figyeltem föl, elhallgatta véleményét. Nyilván nem akart megbántani, de úgy vélte, hogy ebbe nincs beleszólásom. Hiába is erőlködtem hosszú heteken át, hogy a gyerek rakjon rendet a szobájában, Villő nem látott mást maga körül, mint azt a káoszt, amit Lujzi csinált. Arra gondoltam, a rendszeresség talán segít a kislánynak, hogy biztonságban érezze magát. A szívem mélyén erre vágytam magam is. Együtt inni meg a reggeli teát, este együtt vacsorázni. Hiába igyekeztem. Lujzi általában aludt délelőtt, ezért én keltem fel Villővel, kentem meg neki a vajaskenyeret, főztem meg a kakaót. Néha Lujzi a csörömpölésre felriadt, kitámolygott a konyhába, de nem volt magánál. Nagyot ásított, látta, hogy mi reggelizünk, aztán visszafeküdt aludni.
- Nézd, Lujzi, az iskola nem délután 3-kor kezdődik – próbálkoztam, -hanem reggel 8-kor. A gyerek nem délután reggelizik, hanem reggel. Utána el kell vinni az iskolába, vagy legalábbis el kell indítani. Délután végez. Olyankor étellel kell várni itthon. És meg kell íratni vele a leckéjét, sőt uzsonnát is kell neki adni és este, amikor eljön az ideje, nem bulizni kell vele, hanem vacsora és fürdés után lefektetni aludni, hogy másnap frissen keljen és meg tudjon felelni az iskolában.
- Ugyan, ez az egész egy nagy badarság - legyintett Lujzi, és otthagyott. Áthatolhatatlan falakba ütköztem. Gondoltam, nem törődöm az egésszel, ha boldogok így, akkor én is boldog vagyok. Mégis sokszor zavart, hogy nincs kitakarítva, elmosogatva, nincs ennivaló, ráadásul Lujzi borgőzös, kialvatlan és nikotinillatú puszival bocsájt utunkra minket. Én is ittam, sőt dohányoztam is, de amikor Lujzi ivott, az valahogy egészen más volt. Ô teljesen elvarázsolódott. Arca hirtelen megöregedett, beszéde lelassult, álmodozóvá vált. Lebegett, mintha kábítószerezne. Már-már ott tartottam, lemondok arról, hogy normális család legyünk, és inkább a magam dolgával foglalkozom, amikor egyszer Villő sírva jött haza az iskolából.
Mi bajod? - kérdeztem.
Az osztálytársaim megkérdezték, hogy láttam-e este a Gusztávot. Én meg mondtam, hogy nem, mert zongoraórán voltam, utána meg baletten. És kinevettek hogy nincs tévénk. Senki sem áll szóba velem az osztályban. Senki sem szeret.
Ezt mondta nekem egy tízéves kislány, Buda egyik leggazdagabb negyedében lévő lakásunk teraszán ülve, miközben én a leanderek levelét mostam. Másnap megkerestem Orosz Gyuri barátomat és nem csalódtam, kaptam tőle egy Junoszty márkájú kisképernyős televíziót. Otthon beállítottam a gyerek szobájába és ráparancsoltam:
- Villő, mostantól kezdve, ha jóban akarsz lenni az osztálytársaiddal, minden este kötelező megnézned az esti mesét. Világos? Addig nem zongorázhatsz. El is veszem ezt a Mozart-kottát tőled. Akkor kapod vissza, ha elmesélted, mi ment a TV-ben.
A következő napokban már vidáman jött haza az iskolából, az osztálytársai felhagytak a cukkolásával. A dolog persze nem oldódott meg véglegesen.
- Mi van nektek otthon? – tették fel Villőnek a mindent eldöntő kérdést osztálytársnői.
- Hát Andrisnak van egy kis kamerája, meg egy fotólaboratóriuma a fürdőkád tetején, anyunak meg van egy-két szép szőnyege, meg pohara - felelte Villő.
- Na de milyen kocsitok van, Mercedes vagy Volvo?
Villő elmesélte, hogy nekem van egy kis motorom, amiből most építek triciklit. Osztálytársai a hallottak alapján végül is bolond művészeknek könyveltek el minket. Nevelt lányomat megnyugtattam, hogy ez nem is olyan rossz státusz. Villő egyre jobban érezte magát velünk, és már csak olyankor ment el az apjához, ha valami művészeti esemény miatt több napra el kellett utaznunk.
Anyám, amióta Teo bácsi megjött, egészen kivirult. Úgy festettek együtt, mint egy újdonsült szerelmespár, mint két kamasz. Teo bácsinak volt pénze bőven, és anyám ezt fel is használta pénzügyi tranzakciói lebonyolításához. Teo bácsi szerette volna, ha anyám kimegy vele Belgiumba, és ott élnek ezentúl a villájában, de anyám sehogyan sem akart kötélnek állni. Nem vágyott nyugalomra és kiegyensúlyozott jómódra, lételeme volt az izgalom, a veszély. Meg is tett érte mindent. Teo bácsit hazaküldte Belgiumba, és megbízta, hogy hozzon magával pár szép gyémántot, amit majd idehaza értékesítenek.
Teo bácsi térült-fordult többször is, és hogy miféle tranzakciók történtek ezenközben, nem tudom, de anyám egyre csúnyábban beszélt kedveséről. Ismertem már ezt a jelenséget, és sejtettem, hogy kapcsolatuk megromlott, anyám hamarosan dobni fogja Teót. Valóban, Teo bácsi egyszer csak nem jött többet. Mint utóbb megtudtam, az Interpool körözést adott ki ellene, illegális gyémántkereskedés címén.
Anyám talált egy fiatal bűnügyi jogászt, aki megpróbált mindent a belga partizánra kenni. Ez félig-meddig sikerült is, de mivel anyám előtte is eltitkolta a folyó ügyleteit, a szokásos szélhámosságokból nem lehetett kimosni.
Anyám, mikor beidézték a bíróságra, beteget jelentett. Régi egészségügyis lévén, könnyűszerrel produkált bármilyen tünetet. Lezárta a lakást és bevonult a kórházba, ahol biztonságban érezte magát, mert egész nővércsapat és orvosi gárda falazott neki. Tudtam, hogy anyám előbb- utóbb kénytelen lesz visszatérni a lakásába, amit, ha lecsukják, nagyon könnyen el is veszíthet. Intézkedtem tehát, hogy írják át a nevemre. Így lettem főbérlő,ő pedig bejelentett családtag. Miközben a hivatalos papírokat intéztem az IKV-ban, kiderült, hogy anyám tudtom és beleegyezésem nélkül már legalább tíz családot bejelentett albérlőnek. Ezt az oldalt az adminisztrátorok nagy meglepetésére elegáns mozdulattal kitéptem a főkönyvből. Amikor számon akarták kérni az okiratrongálást, elkezdtem ordítani.
- Maguk is éppolyan csalók, mint az anyám, és bűnrészességgel fogom önöket vádolni a tárgyaláson, ha nagyon ugrálnak!
Kénytelen-kelletlen elhallgattak. Cinkosságukhoz nem fért kétség, mivel anyám a szemük láttára hamisította alá a nevemet.
Később anyámtól megtudtam, hogy Teo bácsi öngyilkos lett. A belga partizán világháborús Mauserével lőtte főbe magát, belgiumi otthonában. Ôt számíthatjuk anyám hatodik férjének. Egyedül apám úszta meg ép bőrrel a vele való együttélést.
Lujzihoz való viszonyom közben erősen megváltozott. Az extatikus szerelem korszaka véget ért és bensőséges szeretetté alakult át. Ô viszont egyre jobban ragaszkodott hozzám és végre valóban megszeretett. Ha a hétköznapi élet dolgaiban nem is, a művészi munkában nagyon jól együtt tudtunk dolgozni. Nem csak a gondolataink, hanem az általunk használt anyagok is kicserélődtek. Lujzi kezdte a celluloidot szálként kezelni, és érdekes filmszőttesek születtek kezei alatt, én pedig Gravitáció című filmem elkészítésében vettem hasznát könnyed, nagyvonalú ötleteinek.
Amikor elkészült a Gravitáció, elhatároztuk, hogy újabb közös munkába kezdünk, Tükör-tükröződés címen. Az ominózus Velemi Művésztelep padlásán másfél hónap alatt felépítettünk egy üveg-tükör-fólia labirintust, és ebben forgattunk. Érdekes, absztrakt képzőművészeti indíttatású film lett belőle.
Közben a Gravitáció meghívást kapott Oberhausenbe. A cenzúrának ez komoly fejtörést okozott, mivel ha betiltják, akaratlanul is újabb mártírt avatnak a filmszakmában. A film végül a szokásos tűrt kategóriába került, miután kivágatták azt a képsorát, melyben egy munkásőr szétlövi saját tükörképét.
Oberhausenben - a Hajnal sikere után - immár másodszor, nemzetközileg jegyzett művészként fogadtak. A Gravitáció vetítése azonban botrányba fulladt. A gépész ugyanis a sok bevágott blank, kifutó, befutó miatt, ami természetesen a film szerves részét képezte, nem tudta, hol van vége a tekercsnek. Ezért aztán az egyik legizgalmasabb résznél lekapcsolta a gépet, és elindította a következő, éticsigákról szóló népszerű tudományos román film vetítését. A több száz néző azt hitte, a lassan mászó csigák és a román bemondóhang az én filmemhez tartoznak. Felálltam a moziban és üvölteni kezdtem, mire nagy futkosás támadt és leállították a vetítést. Felgyulladt a villany. Minden szem rám szegeződött. Tört angolsággal ezt dadogtam:
- Hölgyeim és uraim! Gravitáció című filmemet megcsonkították. Követelem, hogy újra vetítsék le. Ez, ami itt történt, olyan, mintha egy zenemű előadását félbehagynák, vagy egy festményből letépnének egy darabot. Kötelességük, hogy az egész filmet bemutassák a zsűrinek és a közönségnek.
Senki sem merte elhagyni a mozit. Nem miattam, hanem a filmben szereplő sokkoló felvételek miatt. Találtam ugyanis a Századunk archív anyagai közt egy ezidáig publikálatlan felvételt, melyet a varsói gettóban készítettek német operatőrök. Az utcán, a kapuk előtt, mintha csak elszállítandó szemét lenne, sorba rakva fekszenek a zsidó emberek hullái. A katonák kis kordékkal odaállnak, és feldobálják rá a testeket. Néha egy-egy leesik, azt visszadobják. Végezetül ütemesen, a munkavégzés ritmusában belefordítják a tetemeket egy gödörbe.
A vetítés után odajött hozzám az Evangélikus zsűri elnöke, egy német teológia professzor, és gratulált a filmhez. Gyér nyelvtudásom ellenére annyit sikerült elmagyaráznom neki, hogy Simone Weil gondolatai nyújtottak alapot a Gravitáció-hoz.
A nemzetközi sajtótájékoztatón igen sokan voltak kíváncsiak rám, és a film végül elnyerte az Evangélikus zsűri különdíját.
A fesztiválon megismerkedtem egy német tolmácslánnyal, aki aznap estére meghívott a házukba. Negyedmagával lakott ott, csak lányokkal. A vacsoraasztalnál németül folyt a társalgás, de mégis éreztem valami megmagyarázhatatlan feszültséget köztük. Néha átölelték, megsimogatták egymást. Vendéglátóm mindvégig mellettem ült és zavartan válaszolgatott a többiek kérdéseire. Aztán kettesben felmentünk a szobájába. Én levetkőztem és lefeküdtem a megvetett ágyra. Ô eltűnt, majd kisvártatva visszatért és rám vetette magát. Szótlanul szeretkeztünk. Furcsa volt nekem hosszú idő után egy idegen nővel együtt lennem. Lujzival már több, mint egy éve éltem együtt, s mivelő csak a hagyományos szeretkezést engedélyezte, szexuális életünk fokozatosan ellaposodott. Azt viszont élvezte, ha szeretkezés közben a mellbimbóit erősen megszorítom, ezért rutinszerűen ennek a német lánykának is elkezdtem csavargatni a mellbimbóit. Egy-kettőre kiderült, hogy nem ez a legerogénebb zónája, mert fájdalmasan felkiáltott.
Reggel korán keltünk, és lementünk reggelizni. A többiek már az asztalnál ültek és kíváncsian, fürkészve néztek ránk. A tejeskávétól, na meg a kellemetlen helyzettől is elkezdett a gyomrom háborogni. Felszaladtam az emeletre, és alighogy az ajtót magamra csaptam, olyan viharos erejű hasmenés kapott el, hogy belerengett a rossz hangszigetelésű ház. Zavartan tértem vissza a reggeliző asztalhoz. A lányok gúnyosan mosolyogtak, amúgy sem lehettem számukra szimpatikus. Nem kellett németül tudnom ahhoz, hogy megértsem a helyzetet:
- Ti leszbikusok vagytok ?
-Igen.
-OK, ez a magánügyetek. De azt nem értem, miért baj, hogy a barátnőtök idehozott engem. Vagy hímneművel tilos?
Zavarba jöttek nyíltságomtól, de végre abbahagyták a társukkal való csipkelődést.
A lány kis autóján visszafuvarozott a fesztiválra. Búcsúzóul készítettem róla egy felvételt egy presszóasztalnál. Magnómat az asztalra tettem, és megkérdeztem tőle, terrorista-e. Erreő zavartan felnevetett és azt mondta, hogy ilyesmiről nem illik Németországban beszélni.
Bódy Gáborral is összefutottam a filmszemlén. Akkoriban már Nyugatnémetországban élt Baksa Sós Verával, aki valamilyen oknál fogva kedvelt engem. Egy sörözőbe ültünk be és mindenféle hülyeségről beszélgettünk. Megkértem Gábort, hogy lendítse maga felé az asztal feletti lámpát és csináltam róla egy snittet. Nem sejtettem, hogy máig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett haláláig már csak egyszer fogok vele találkozni, és ez lesz az egyetlen felvétel róla a naplómban.
Bódy Gáborral még a főiskoláról ismertük egymást. Nem lettünk kebelbarátok, de kölcsönösen tiszteltük egymás filmjeit. Laza, mégis céltudatos srác volt. Emlékszem, egyszer 10 forintban fogadtunk, hogy a Moszkva téren bele mer-e vizelni a Metró bejárat előtti rácsos fedőlemezbe. Ott helyben, nem zavartatva magát a forgalomtól, lehúzta a sliccét, célzott és győzött. Egyből kezébe is nyomtam a tízest.
A háttérből többször is segített nekem, egyszer még a Mannheimi Filmfesztivál igazgatónőjét is elcipelte első játékfilmem, A pronuma bolyok története vetítésére. Az már más lapra tartozik, hogy a hölgy, miután egyhajtásra megivott négy kávét, végigaludta az egész filmet.
Pár évvel Oberhausen után, mikor hazalátogatott, felhívott és azt ajánlotta, hogy azonnal pályázzam meg a DAAD nyugatnémet ösztöndíjat. Meggyőzött, sőt megvárt a reptéren, hogy átvegye tőlem a jelentkezési lapot, s már utazott is vissza Németországba. Nem voltunk haverok, ezért szimpátiája különösen jól esett. Nem a vetélytársat látta bennem, hanem egy szuverén alkotó társát, és ez ritka a magyar filmszakmában.
Amikor hazatértem az Oberhauseni fesztiválról és a Napló újonnan előhívott tekercseit a pincében levetítettem Lujzinak, kissé zavarba jöttem annál a résznél, ahol német barátnőm belemosolyog a kamerába. Lujzi alighanem megérezhetett valamit, de nem szólt egy szót sem, csak rám nézett. Én zavartan félrefordultam és elkezdtem a vetítőgépen matatni. Később, mikor kifutott a tekercs, halkan megjegyezte:
Szóvalő volt az?
Miről beszélsz?
Hagyjuk. Az a fontos, hogy itthon vagy, velünk.
A közös munka, a hétköznapok jobban összekötöttek minket, mint a szexuális életünk.

Feltalálói tevékenységem újabb lendületet kapott, mikor megvettem életem első vadonatúj járművét, egy ötven köbcentis Simson motorkerékpárt. Olyan triciklit szerettem volna belőle építeni, ami alkalmas lesz forgatásra és szállításra is.
Új forgópontot találtam ki, mely egészen közel volt a motorhoz. Gondoltam, így fordulékonyabb lesz a jármű. Mikor készen lett, és ki akartam próbálni, álló helyzetben felborult. Dühöm nem ismert határt. Három hónapot vesztegettem el új találmányomra, és most vissza kellett szerelnem a forgórészt a hagyományos helyre, az első két kerék tengelyének közepére.
Miután kijavítottam a hibát, az egész járgányt lefestettem ezüstre, és kék-fehér vászoncsíkos ponyvából napellenzőt szabtam a tetejére. Végezetül ételhordó lábasokból fényszórókat eszkábáltam az elejére. Csodálatosan szép szerkezet lett. Lujzival egy hosszú út során avattuk fel. Lementünk vele egészen Fonyódig, ahol Villő nyaralt. Lujzi ült elől a platón és egy kis kamerával filmezte az utat. A benzinünk sűrűn elfogyott, és én nem értettem, hogy miért. Az égett gumiszagot sem értettem. Csak Fonyód magasságában jöttem rá, mi a baj. Kicsire méreteztem az első teleszkópokat, így a kerékgumik a terheléstől hozzádörzsölődtek a sárhányókhoz, és a vászonig lekoptak. Fonyódon aztán kaptunk egy durrdefektet. Épp a gyermektábor elé értünk, amikor hatalmas durranás reszkettette meg a levegőt. Mindenki kirohant és tátott szájjal állta körül a csodálatos roncsot. Végül Villő segített eltolni a lerobbant járgányt a vasútállomásig, ahol feladtam a filmgyár címére.

Apám, akivel akkoriban meglehetősen ritkán találkoztam, úgy érezte, hogy rövidre szabott együttléteink alatt kötelessége a lelkemre beszélnie:
- Fiam, mikor nyugszol már meg végre? Mikor nő be a fejed lágya? Itt volna az ideje, hogy végre egyenesbe kerülj. Bánt minket, hogy erre az esküvődre sem hívtál meg minket. Nem kívánom neked, hogy...
- Tudom, tudom ! Hogy az én gyerekeim is azt adják nekem, amit én tinektek. Már a könyököm jön ki, papa. Harminc éves elmúltam. Mi a fenét akarsz ? Megnevelni már úgyse tudsz, inkább fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és ne izgasd fel magad.
Szegény öreg csak hümmögött. Láttam, mennyire szenved attól, ahogy élek. Marika anyámtól tudom, hogy éjszakánként nem tudott aludni, csak járkált fel-alá a szobában és azon törte a fejét, hogyan segíthetne rajtam. Végül kisütötte, hogy összebarátkozik velem újra, és e célból azt indítványozta, hogy utazzunk le két napra a szegedi Szabadtéri Játékokra. Nem akartam megsérteni, elfogadtam a meghívást. Mindent megszervezett, szerzett szállást, és két jegyet a Traviatára. Az esti programot megelőzően beültük egy kis halászcsárdába, ahol annyira beteltünk a szegedi halászlével, hogy végighortyogtuk az előadást az operaélvező közönség nem kis megrökönyödésére.
Másnap hazafelé apám kijelentette:
- Nagyon örülök, hogy együtt töltöttük ezt a két napot. Kár, hogy mindössze két mondatot beszéltél egész idő alatt.
- Köszönöm, papa, hogy elhoztál, de ne haragudj, nem volt mit mondanom. Remélem, máskor is együtt tölthetünk néhány napot.
Mivel a családom megtiltotta, hogy politizáljak vele, a családi életről meg merőben eltérő felfogásunk volt, nem akartam megbántani és inkább hallgattam. Hazafelé menet aztán mégis meglágyult a szívem, elhatároztam, hogy levetítem neki, egyedül neki az eddig elkészült filmjeimet. Felvittem a lakására a vetítőgépet, a hangfalakat, a gyöngyvásznat, no meg a filmtekercseimet. Leültettem a fotelbe, és így szóltam:
- Papa, most levetítem neked az összes valamire való filmemet, amit eddig csináltam. Remélem, kiderül belőlük, miért is élek. Sorrendben a Bisztró, a Madarak, a Hajnal, a Gravitáció és a Tükör -tükröződés című munkáimat fogod látni. Ha unod, csak ints és leállok vele.
Láttam, hogy szegény öregnek olykor-olykor előrebukik a feje, már majdnem alszik, de hősiesen állja a közel kétórányi műsort. Azt hiszem, jobban szenvedett a vetítés alatt, mint az ÁVH börtönében. Végül felállt, hozzám lépett. Könnyes szemmel megcsókolt.
- Drága fiacskám. Látom, hogy nagyon sokat dolgoztál rajtuk. Csak azt kívánom neked, hogy sikeres légy, és mások is elismerjenek.
- Kösz, papa. Ha nem vagy túl fáradt, akkor levetíteném még a Lujzival kötött házasságomról készült hat perces felvételemet is.
Az öreg nagyot sóhajtott.
- Jól van papa, hagyjuk, majd levetítem máskor. Egyébként ne haragudj, hogy nem hívtalak meg az esküvőimre. Az elsőre azért nem, mert Mária hirtelen kért meg rá, most meg csak a film kedvéért történt az egész. Lujzi persze lehet, hogy komolyabban gondolta, de nekem csak happening volt, mert kellett a jelenet a Napló-ba. A dolog egyébként úgy történt, hogy beállítottam a házasságkötő terembe és közöltem az anyakönyvvezetővel, hogy jöttem leforgatni az esküvőt. Bólintott. Miközben felállítottam a gépet az állványra, állandóan az óráját nézte. Megkérdeztem tőle, miért olyan ideges, mire azt felelte, nem érti hol késnek a házasulandók. Én vagyok a vőlegény, mondtam. Nem akarta elhinni. Odaadtam a személyimet és behívtam az előtérben várakozó Lujzit, meg két barátját, a tanúkat. És lezavartuk az esküvőt hat perc alatt, nehogy kifusson a film. Úgyhogy papa, ne izgasd magad, megígérem, hogy a következő esküvőmre már meghívlak.
Szegény csak lemondóan hátba veregetett és utamra bocsátott.
Lujzinak igen kiterjedt baráti köre volt, melyhez sok, úgynevezett ellenzéki figura tartozott. Látogatásaik után a villanyóra-szekrénybe dugva sokszor találtam stencilezett kiadványokat. Némelyik illegális lapnak olyan rossz volt a minősége, hogy szinte alig lehetett elolvasni.
Csodáltam ezeket az embereket a bátorságukért, a magabiztos viselkedésükért és titkon irigykedtem is rájuk. Kamaszos izgatottság fogott el, valahányszor a társaságukban voltam, oldottak voltak és lazák, nem nyomta rájuk bélyegét a szocializmusban élők többségére jellemző szürke bűntudat és depresszió. Én nem voltam olyan bátor, mintők, féltem az erőszaktól, a rendőröktől. Egyszer aztán megkérdezték tőlem, mi a véleményem a szamizdatokról.
- Az, hogy technikailag ilyen csapnivaló a minősége, nem a ti hibátok, hiszen nyilvánvalóan nem a Szikra állami nyomdában készülnek. Ami a tartalmi részét illeti, érdekesek az információk, amiket leírtatok, mert legfeljebb a Szabad Európa Rádióból értesülhetnék róluk. Stílusukat tekintve viszont kísértetiesen emlékeztetnek a Népszava cikkeire, dogmatikus és sematikus a hangvételük.
Meghökkentek a kritikán, és később észrevettem, csak azért tűrnek meg köreikben, mert a Lujzi férje vagyok. Én sem voltam híve az adott rendszernek, de a véleményemet nem a mozgalmi munkában, hanem a filmjeimmel próbáltam érzékeltetni.
Amikor a Balázs Béla Stúdióban bemutattuk Lujzival legújabb munkánkat, a Tükör-tükröződés-t, úgy éreztem, a befejezéshez szükséges pénz megszerzéséhez mozgósítanom kell neves és tekintélyes művész-esztéta barátaimat, akiknek véleményére az éppen soros vezetőség is kénytelen odafigyelni. A Madarak-at, a Gravitáció-t és a Tükör-tükröződés-t mint trilógiát mutattuk be. Beke László és Erdély Miklós méltatta munkáimat. Igen tanulságos volt a nyögve-nyelős elfogadás. Ráébresztett arra az egyszerű tényre, hogy Magyarországon csak azt tartják igazi filmrendezőnek, aki másfél órás játékfilmet csinál helyzetekkel, szereplőkkel, történetekkel.
Összehívtam néhány barátomat, akikkel együtt szoktam inni, és előadtam nekik tervemet, hogy belevágok egy játékfilmbe: Lujzi lesz az operatőr, mi meg a szereplők, Villőt is beleszámítva. Hogy miről fog szólni a film, arról csak halvány elképzeléseim voltak. Levetítettem nekik valamelyikőrült éjszakámon készített naplórészletemet, melyben én voltam látható, amint a kamerával beszélgetek. Mintha süketnéma lennék és gesztusokkal magyaráznám el a kamerának, hogy én irányítomőt és nemő engem. A haverok az anyag megtekintése után úgy érezték, minden marhaságban szívesen szerepelnek.
- Ez olyan film lesz, ami úgy épül fel, úgy alakul - fejtegette Lujzi -, mint egy műtárgy.
Első nap még hivatalos stábot rendeltek ki mellénk, de azokat hamar elzavartam. Mindent magunk csináltunk. Volt egy valódi színész szereplőnk is, egy napra, Lukáts Andor, aki egy vallató rendőrtisztet alakított. A film kisebb megszakításokkal egy év alatt készült el, és A pronuma bolyok története címet kapta. A cím egy szójátékból fakad, tudniillik valóban léteznek úgynevezett pronuba molyok, melyek beköltöznek a yucca-liliom bibéjébe, ott lerakják petéiket és a virág porával táplálkoznak. Megcseréltem két betűt, így jött létre ez a sajátos filmcím. Botrányos film lett. Életem addigi legpimaszabb, legfelháborítóbb, leginkább polgárpukkasztó filmje. Remekül éreztük magunkat a forgatás alatt, és ez érződik is az anyagon. Az Egyetemi Színpadon volt a bemutató, és megszerveztem, hogy két igazi, élő gepárdot helyezzenek el a színpad két szélén, a rendőröket szimbolizálandó. Volt belőlük bőven a nézőtéren.
A pronuma bolyok története csak egy hajszállal kerülte el a betiltást, s ez leginkább azon múlt, hogy a vetítés alatt az akkori filmfőigazgató figyelmét ügyesen elvonta a BBS-referens: kihívtaőt a telefonhoz. Így csúszott át a mű, de csak rockand roll-bulikon lehetett vetíteni. Ez így volt jól, mert ennek a filmnek ez volt az igazi közege. A film zenéjét az egykori URH együttes tagja és a későbbi Európa Kiadó zenekar vezetője, Menyhárt Jenő szerezte. A bemutató után elég erős üldözési mánia vett erőt rajtam. Úgy éreztem, figyelnek, és a buszon néha durvaarcú, civil ruhás pasasok a filmben hallható halandzsaszövegeket üvöltik a pofámba. Hogy így történt-e vagy sem, nem tudom, de féltem abban az időszakban. Mindenesetre eléggé hírhedtté tett a film. Szájpropaganda folyt, a különböző féllegális vetítéseken tömve volt a nézőtér.
Akadt ezidőtájt egy másik film is, amiben részt vettem, mint operatőr. Papp Tamás barátomat felkérték, hogy készítsen Budaörsről egy úgynevezett referenciafilmet. Főszereplőnek egy akkoriban közismert underground figurát, Dixit választottuk ki. Az volt az elképzelésünk, hogy Dixi szovjet katonai emlékműként kel életre egy éjszakán. Különböző pincékben, alagutakon elkúszik a Budaörsi Művelődési ház alá és éppen akkor bukkan fel a színpad süllyesztőjéből, amikor egy orosz katonakórus indulókat ad elő. A szóbanforgó emlékmű ott állt teljes valóságában a Balaton felé vezető út elején. Osztapenkó kapitányról mintázták, a II. világháborúban elesett szovjet parlamenterről, aki fehér zászlóval indult el a körülzárt Budapesten még esztelenül ellenálló németekhez, hogy felszólítsaőket, adják meg magukat. Ennek a figurának a szemén keresztül mutattuk volna be Budaörs nevezetes helyeit. Minden budaörsi cég, vállalat, kereskedelmi egység, szociális intézmény megnyílt előttünk, elvégre referenciafilmet forgatunk, senki sem akart a jó ügyből kimaradni és mi ezt ki is használtuk. Megrendelőnk kifejtette abbéli óhaját, hogy helikopterről is szeretne felvételt Budaörsről és magáról a Művelődési Házról. Még életemben nem ültem helikopteren, hát még mezőgazdaságin. Az alján óriási lyuk tátongott, ott szórták ki a műtrágyát. Meglehetősen izgultam. Féltem, hogy kiesek, ezért hosszú sálammal Tamás odakötözött az ülés lábához. Így már ki mertem hajolni, és le is forgattam mindent. Amikor szerencsésen földet értünk, akkor vettük észre, hogy a sál, mivel állandóan az ülés fémlábához dörzsölődött, teljesen szétfoszlott. Csak néhány szál tartott meg. Egy mozdulattal el is téptük és hálát adtunk az Istennek, hogy nem zuhantam ki kamerástul a gépből. Mindez a forgatás utolsó napján, március 14-én történt. Az ijedtségre megittunk egy pár fröccsöt, aztán bementünk a budaörsi Művelődési Házba a honoráriumért. Teljes fölfordulás fogadott minket. Mindenütt rendőrök, nyomozók nyüzsögtek. Feltúrták az egész házat valami plakát után kutakodva. Mint kiderült, az ELTE faliújságján megjelent egy falragasz, amely a Trianon előtti Nagymagyarországot ábrázolta, nemzeti színekkel. A rendőrség példás gyorsasággal kinyomozta, hogy az irredenta lázító plakát a budaörsi Művelődési Házban készült, ami amúgy is az ellenzék vidéki kihelyezett bázisának számított abban az időben. Az igazgató ellen, aki egyben a mi megrendelőnk is volt, eljárás indult. Bezárták az intézményt, a dolgozókat szélnek eresztették, majd néhány hónappal később az egész épületet buldózerekkel a föld színével tették egyenlővé.
Lujzitól lassanként elhidegültem. Egyre többet veszekedtünk. Előfordult, hogy kirúgtam a hámból, és lefeküdtem néhány lánnyal. A legkellemetlenebb az volt, hogy egyikük-másikuk szerelmes lett belém és felkeresett otthon is. Előfordult, hogy csak Lujzit találták ott és ilyenkor neki öntötték ki a lelküket. Én nem tagadtam, hogy félrelépek, ez előfordult néha Lujzival is. A baj az volt, hogy már a közös munka sem feledtette el velünk házaséletünk egyéb gondjait. Ráadásul Villő kamaszodni kezdett, és mivel korán érő típus volt, fizikailag is vonzódni kezdtünk egymáshoz. Persze Villő naivan, szűzies kíváncsisággal közeledett felém. Nehéz volt érzékeimen uralkodni, főként mikor betegen, másnaposan hevertem az ágyban, éső mellém ült. Lujzi is észrevette különös vonzalmunkat, annak ellenére, hogy nem csináltunk semmit, és ettől kezdve igyekezett minket távol tartani egymástól. Magam is éreztem a helyzet tarthatatlanságát és menekülni akartam belőle. Nem akartam, hogy Lujzinak rossz legyen, de hazudni sem tudtam, se magamnak, sem nekik. A természetbe vágyódtam, egyedül akartam lenni. Kóborolni szerettem volna a hegyek közt, távol a város zajától. Nem érdekelt sem a család, sem a barátok, senki emberfia. Éreztem, hogy változtatnom kell életformámon, különben testileg - lelkileg tönkremegyek.
Kimerültségem még abból is táplálkozhatott, hogy a Balázs Béla Stúdióban megválasztottak vezetőségi tagnak. Mivel jól ismertem a filmgyár belső mechanizmusát és előírásait, nagy hasznomat vették a BBS-ben. Igyekeztem minél több másként gondolkodót meggyőzni arról, hogy adjon be forgatókönyvet, mert ha csak ötödrészben is - öten voltunk vezetőségi tagok - de megpróbálom terveiket elfogadtatni. Nagy műalkotások ugyan nem születtek, de elkészült néhány igen fontos dokumentumfilm és kísérleti jellegű munka. A sok szervezés, állandó találkozók, megbeszélések, éjszakába nyúló viták felőrölték amúgy is érzékeny idegeimet. Nem bírtam tovább. Kértem a vezetőséget, hogy betegségemre való tekintettel mentsenek fel. Szerettem volna inkább filmjeimmel nyomot hagyni az utókor számára.







Lenz korszak

Lugo barátom nem is sejtette, mekkora kincset ad, mikor csak úgy mellékesen nálam hagyott egy Büchner kötetet. Mikor elolvastam, találtam benne egy gyönyörű szép novellát, a Lenz-et. Egy német drámaíróról, Büchner kortársáról szól, aki skizofrén rohamai elől menekülve vidékre költözik, és magányos,őrült vándorlásai során lassan feloldódik a természetben. A főhős életérzése és világa annyira közel állt hozzám, hogy úgy éreztem, muszáj filmre vinnem.
Elmeséltem tervemet a BBS akkori vezetőségének, akik sejtették, hogy munkaterápiára is szolgálhat ez a filmforgatás. Beadtam a forgatókönyvet és kaptam a filmre 600.000 forintot. Akkoriban egy átlagos játékfilm 6-8 millió forintból készült, bár akadtak szuperprodukciók is, mint Makk Károly 28 milliós Macskajáték-a, vagy Bódy Gábor ennél egymillióval olcsóbb Psyché-je. Úgy döntöttem, mégis belevágok. 35-milliméteres színes filmben gondolkodtam. Gujdárnak - akit munkatársnak szemeltem ki - tetszett az ötlet, de lehervasztott azzal, hogy ehhez rengeteg pénzt kell. Csúnyán összevesztünk. Egyébként is kezdett elegem lenni belőle: hiába beszéltük meg a forgatás időpontját, mindig közbejött neki valami. Egyre nagyobb erőfeszítésembe került, hogy forgatás helyett újra meg újra végighallgassam igaz történeteit, meghallgassam kioktatását az életről és a világról. Amikor a BBS végre kiutalta a 600.000 forintot, kijelentette, ez legfeljebb előkészítésre, terepszemlére lesz elég.
- Márpedig én ebből mégis megcsinálom a filmet. Ha nem akarsz benne részt venni, sajnálom, akkor megcsinálom magam - jelentettem ki és faképnél hagytam.
Vettem egy használt Zsigulit, bepakoltam a kamerát, a nyersanyagot, a hálózsákomat, meg némi elemózsiát, és elindultam felhőket forgatni. Végre újra szabad voltam. A Kék túra útvonalán haladtam, amely majdnem minden magyarországi hegyet érint. Sokszor napokig nem láttam embert. Fényképeztem a nap változásait, a felhők mozgását. Órákon keresztül álltam a hegycsúcsokon és tekertem a filmet. Éjszaka a szabad ég alatt háltam, és ha esett, behúzódtam valami üregbe, sziklamélyedésbe. Olyan mélységes mély nyugalom szállt meg, amilyet még soha nem éreztem. Nem ittam szeszesitalt és csak nagy ritkán szívtam el egy-egy cigarettát. Forrásvizet ittam és magammal vitt kis edényben, tábortűznél főzőcskéztem. Hamarosan megszoktam a természet furcsa, éjjeli zajait, és nem fogott el páni félelem, szorongás, mint régen, mikor egyedül voltam. Jóízűen aludtam, habár mindig hajnal előtt keltem, nehogy lekéssem a legszebb fényváltozásokat. Beállítottam a kamerát egy-egy tájra, bekapcsoltam az automatát, és így szabályos időközönként elkészült egy-egy kocka. Addig leheveredtem és elővettem Büchner, Lenz, Hölderlin, Goethe valamelyik könyvét és olvasgattam.
Ez az életmódbeli változás meghozta az eredményt, lelkileg kiegyensúlyozott lettem, fizikailag pedig megerősödtem a cipekedéstől. Jó néhány hetet töltöttem magányosan a hegyek közt és csak olyankor szakítottam meg a forgatást, amikor be kellett vinnem a városba előhivatni leexponált tekercseimet. Ilyenkor mindig meglátogattam Lujzit és Villőt, és meglepve tapasztaltam, mennyire eltávolodtam tőlük. Szótlanná váltam, sokszor elmerengtem. Nem lettem vallásos, de annyira belemerültem a természetbe, annyira részének éreztem magam, hogy a várost és ott élő embertársaimat, így Lujzit és Villőt is, mintha egy láthatatlan szűrőn keresztül néztem volna.
Amikor már több órányi anyagot leforgattam, beköltöztem a BBS pasaréti telepén egy vágószobába. Mintha barlangban lettem volna, a padlón aludtam, hálózsákban, a telefont kihúztam, hogy senki se zavarjon, és csak az étterembe mentem le néha, egy meleg levesre. Senkihez nem szóltam, csak a zene és a kép járt az eszemben. Napokon-heteken át pakolgattam a felhőképeket Gustav Mahler I. Szimfóniájának ritmusára. Egy hónap alatt sikerült egy háromórás verziót összeállítanom. Bemutattam nyilvános vetítésen a BBS-tagságnak és vezetőségnek, továbbá összes barátomnak és ismerősömnek. Felhők rohantak benne a végtelenségig a zene ritmusára. Néma csend ült a nézőtérre, amint kifutott az utolsó tekercs. Halotti csend. Gustav Mahler I. szimfóniája után ez jólesett.
- Hát András, ez nagyon szép, de hogyan lesz ebből film? - törte meg végre valaki a hallgatást.
- Ez már maga a film - feleltem.
Na jó, de hol van Lenz, a főszereplő?
Aző szemével látjuk a dolgokat. Nyilván észrevettétek, hogy ugyanazok a tájak és fénymozgások olykor valóságos, olykor meg attól eltérő színekben láthatóak. Ez a kettős látás, úgy értem, a külső és a belső látás megfogalmazása.
Hát igen, ez érthető, de mégiscsak hiányzik az egészből maga az ember - hangoztatták.
Megkerestem Makk Károlyt, akit tiszteltem Szerelem című filmjéért, hogy tanácsot kérjek tőle. Murányi Sanyi barátommal együtt utaztunk le hozzá a balatoni nyaralójába. A tanácsának nem sok hasznát vettem. Késő délutánra járt, amikor az esős, ronda időben elindultunk hazafelé. Az egyik nagy tócsában megcsúsztunk és belerohantunk a korlátba. A kocsi eleje felgyűrődött, alig bírtunk kiszállni belőle. Csoda, hogy nem haltunk meg. Barátom csak egy monoklit kapott a szeme alá a kormánytól, én meg a fejemet vertem a tetőbe. A biztosító fizetett, de én elhatároztam, hogy nem veszek többé kocsit, inkább vásárolok az összegből egy csillagászati távcsövet és egy fénymikroszkópot. Összeépítettem mindkettőt a kamerámmal.
A csillagászati távcsövemmel kijártam a budai hegyekbe, hogy tiszta időben filmszalagra rögzítsem a csillagokat, a teliholdat meg a napkorongot, amint kel és nyugszik.
Anyám közben újra börtönbe került. Ezúttal az ügyvédje se moshatta tisztára. Noha a filmemen kívül alig tudtam mással foglalkozni, azért meglátogattam Kalocsán. Büszkén mutatott be a beszélőn mellette ülő rabtársainak. Úgy tett, mintha híres filmrendező volna a fiacskája. Sok csinos, korombeli lány is nyüzsgött ott, elsősorban cigányok. Mikor megkérdeztem anyámat, miért ül börtönben az egyik kerekmellű, húsos szájú lány - akinek szemlátomást igencsak felkeltettem az érdeklődését, elhűlt bennem a vér a válaszától: - Megölte a férjét egy baltával, a gyerekeit meg belefojtotta a kútba. Nyolc évet kapott. Beszélgetésünket olykor – olykor félbeszakította egy odakiáltott tetszésnyilvánítás:
- Kati mama, jóképű csávó a fiacskája. Elvinném egy fordulóra, mama! Anyám csak vigyorgott és szokás szerint tömte magába az általam hozott ennivalókat. Közben persze folyamatosan beszélt:
- Képzeld, fiacskám, cellafőnök lettem. Tudod, itt majdnem minden nap van egy öngyilkosság. Lenyelik a kanalat, aztán mennek a műtőbe. Három hónapig rabkórházban vannak, és addig se kell dolgozniuk. Most én rendet tartok. Mosdanak is szépen, meg takarítanak.
Anyám nagyon fel volt dobva. Szemmel láthatóan jól érezte magát a börtönben.
- Mama, nem igazán örülök, hogy kápó lett belőled.
-Ne félts engem, fiam. Jóban vagyok a börtönparancsnokkal, és bármi gond van, jelentem neki.
-Hát ez az, mama. Az ilyeneket kinyírják a fürdőben.
-Tartanak tőlem, és hálásak is.
-Hálásak?
-Látod, ott ül a sarokban az a fekete hajú, vékonyka. Mikor lenyelte a kanalat és megivott rá két deci hypót, azonnal értesítettem a mentőket. Ô meg könyörgött, hogy hagyjam meghalni. De látod, most nevet.
Az említett rab - karján kétéves kislányával - éppen felállt és összevissza csókolgatta a gyereket, szemében örömkönnyek csillogtak. Zubbonyát kétoldalról két kisfia cibálgatta. Ôket is a karjába kapta egymás után és elhalmozta csókjaival. Csak nyeltem egyet. Áthajoltam az asztalon. Csókot nyomtam anyám homlokára és a fülébe súgtam:
Nagyon szeretlek, mama.
Ebben a magányos időszakomban jól jött, hogy üresen állt a Vas utcai lakás, aminek ráadásul papíron én voltam a főbérlője. Amikor forgatásaimról hazatértem, nem akaródzott felmennem Lujzihoz. Szívesebben maradtam egyedül és egyre sűrűbben aludtam a Vas utcai lakásban.
A felhőfelvételekkel és a természet változásait rögzítő tájképekkel elégedett voltam, de úgy éreztem, hiányoznak a közelképek. Belevetettem magam a mikroszkopikus fényképezésbe. Sokszor három-négy napig sem mozdultam ki elsötétített szobácskámból, csak ültem "hosszú, méla lesben" a mikroszkóp mellett és figyeltem, mikor indulhatok rá a kamerával egy-egy apró élőlény mozgására.
Egy alkalommal azt terveztem, hogy filmre veszem egy ebihal békává alakulását. Ennek érdekében több napig gubbasztottam egy kis üvegcse mellett, amiben az ebihal lakott, de semmi látható változást nem észleltem rajta. Közben el kellett utaznom néhány napra, és amikor visszajöttem, nem találtam az ebihalat. Az üvegcse üres volt. A vízben feloldódott volna? Az lehetetlen. Levettem a kupakot és abban a pillanatban valami tejszerű villanást észleltem. A földre ugrott valami. Az ebihalból kifejlődött, két-három milliméteres békácska a fedő aljára tapadt. Óvatosan felemeltem a padlóról és egy tárgylemezre helyeztem. Bevilágítottam és csináltam róla egy "arcközelit". Ez az egyik legkedvesebb snittje a Lenz-nek. Sok ilyen és ehhez hasonló meglepetés ért, és én fáradhatatlanul forgattam a makro- és mikrovilágot. Hogy mi hova fog kerülni a filmben, még nem tudtam, nem is nagyon érdekelt. Fontosabb volt a skizofrén "kettős látás" megteremtése a mikroszkopikus tartományban. Sok virágfonnyadást, lepkeszárnyégést és egyéb roncsolódást vettem fel, a halál, az elmúlás képeit. Az állatkert rovarházában lencsevégre kaptam a nagy amerikai svábbogarakat, napokig filmeztem a füvészkertben a lótuszok nyílását, csukódását. Amikor megnéztem a musztert, elborzadtam. Több millió apró bogár, élősködő nyüzsgött a nyíló és csukódó hófehér lótuszokon.
Távollétemben Lujzi bekerült a Völgy utcai ideggyógyintézetbe. Meglátogattam. Könyörgött, hogy menjek haza, próbáljunk meg újra együtt élni. Sejtettem, hogy nem fog sikerülni, de megsajnáltam, és lelkiismeretfurdalás gyötört. Úgy éreztem, én vagyok a hibás abban, hogy idáig jutott, mivel olyan kurtánfurcsán, hirtelen elhagytam. Egy szép napon összepakoltam a gyógyszereit, és hazakísértem. Tavasz volt, Kitakarítottunk, kimostunk, együtt ápolgattuk a kertet. Néha még szeretkeztünk is. Villő egyelőre az apjánál maradt.
Gondoltam, bekapcsolom Lujzit a Lenz munkálataiba. Együtt mentünk terepszemlézni Csehszlovákiába. Főként a szlovák hegyvidéket jártuk be, de ellátogattunk csehországi hegyekbe is, Drezdában pedig megnéztük Caspar David Friedrich festményeit. Jót tett az utazás, összerázódtunk és az állandóan változó helyszínek elvonták figyelmünket a mozdíthatatlan hétköznapi dolgokról.
Aztán hazatértünk és elkezdtünk szereplőket válogatni a filmhez. Próbafelvételeket készítettünk, hátha megtaláljuk az igazi Lenzet. Túl voltunk már a tizenötödik nekifutáson is, amikor Pap Tamás, aki végig segédkezett, egyszer csak azzal állt elő:
-Te, vedd csak a le a szemüvegedet és állj oda a kamera elé. Veled is csinálunk egy felvételt.
-Ne hülyéskedj, nem vagyok én színész.
-Az igaz, de megszállott vagy.
Megpróbáltuk. Ugyanazt csináltam, amit a többiek. Fetrengtem a padlón, simogattam a nemlétező növényeket, és gügyögtem, makogtam, ahogy kellett. Egy hét múlva idegen emberek előtt levetítettük az összes próbafelvételt. Mindenki rám szavazott és ami a legfurcsább, eleinte nem ismertek fel, pedig ott ültem velük a vetítésen. Nagy kő esett le a szívemről. Végre megvan a főszereplő és ráadásul mindig kéznél lesz, sohasem fog elkésni a forgatásról.
Elindultunk a Magas Tátrába, a Lomnici-csúcsra, ahol azokat a jeleneteket akartuk leforgatni, melyekben a főszereplő játszik. Magunkkal vittük Lujzit és Mihók Barna barátomat is. Lujzi és Mihók a forgatás utáni este úgy berúgtak a csúcson, hogy hajnalban ki akartak állni meztelenül a sziklaszirtekre. Be kellett zárnomőket. Felvettük a hiányzó jeleneteket, aztán irány haza, mert Lujzi táviratot kapott, hogy a Szombathelyi Textilbiennálén díjat nyert. Felváltva vezettünk. Éppen a megnyitóra értünk le Szombathelyre. A helyszínen derült csak ki, hogy a párt- és az állami vezetés az utolsó pillanatban visszavonta Lujzi díját. A nagy sietségben azonban elfelejtették az oklevélben átírni a nevét, és az új díjazott csodálkozva emelte fel a megtisztelő dokumentumot:
- De hát itt nem az én nevem szerepel, hanem a G. Lujzié! - kiáltott fel, és gálánsan átadta feleségemnek az oklevelet. Megtapsoltuk. A pártfunkcik és egyéb művészeti hivatalnokok rettentő zavarba jöttek. Sűrű bocsánatkérések közepette próbálták elsimítani a botrányt, de Lujzinak helyén volt a szíve, és mindenki szeme láttára meggyújtotta és elégette a neki címzett, mégsem neki járó kitüntetést.
Visszamentünk Budapestre. Lujzit szemmel láthatóan megviselte ez a megaláztatás. Egyre többet ivott, miközben most már a gyógyszereket is szedte. Várható volt, hogy ennek rossz vége lesz. Ráadásul szívbetegségére szívritmusszabályozó Trasicort szedett. Egyszer annyira dühbe gurultam amikor hazaérve részegen találtam, hogy megfogtam az összes tablettáját és lehúztam a vécébe.
- Meg akarod magad gyilkolni? Élénkítő-és nyugtatószereket kapsz, és
egyikre sem szabadna innod!
Nagy hibát követtem el. Lujzi a hirtelen gyógyszerelvonástól rosszul lett, annyira, hogy be kellett vinnem másnap a diliházba. A Völgy utcai pszichológusnő, aki egyben kezelőorvosa is volt, rettentően leszidott, amikor bevallottam neki a történteket. Eltiltott Lujzitól. Azt mondta, egy darabig meg sem látogathatom.
Egyedül indultam el forgatni a felhőimet a Lomnici-csúcsra. Egy hónapig laktam a meteorológiai állomáson, s hogy a bezártságot kibírjam, közben állandóan Stanislaw Lem tudományos-fantasztikus írásait olvastam. Istenigazában ezen a helyen éreztem meg először, micsoda ereje van a természetnek. Előfordult, hogy nem láttam tovább a kinyújtott karomnál, olyan sűrű, tejszerű ködbe burkolózott a hegycsúcs. Előfordult az is, hogy nyolcvan-százkilométeres szélben álltam odakint, és magamat is, meg a kamerát is a vaskorláthoz kellett kötnöm, hogy le ne zuhanjunk a szakadékba. Néha jégcsipkék, jégtüskék hullottak az égből, fekete viharfelhők rohantak felém ijesztő sebességgel és bekebeleztek egyik pillanatról a másikra. Nem féltem. Három napon át filmeztem a viharfelhőket. Néha beszaladtam egy forró rumos teáért, de mire kivittem a kamerához, teljesen kihűlt. Mégis dolgoztam, mert olyan fantasztikus égi jelenséget sikerült rögzítenem, amit még soha senkinek. Az ég lassan kiderült, csillapodni látszott a vihar. Bementem egy újabb teáért, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy egy széllökés letépi a kameráról a filmkazettát és a szakadékba röpíti. Három napi, legszebbnek vélt anyag zuhant a mélybe.
Másnap megkértem az állomáson tartózkodó alpinistákat, hogy másszanak le kötélen a kazettámért, hátha nem nyílott ki, és benne van még az exponált anyag. Megállapították magukban, hogyőrült vagyok, ezért nem szóltak egy szót sem, csak kivittek a szakadék szélére. Elővettek egy konzervdobozt és lehajították. Mikor a sziklához csapódott, szinte szétrobbant az ütődéstől. Meggyőző érv volt. Aztán egy napon arra lettem figyelmes, hogy filmfoszlányokat lebegtet a szél. A mélybe zuhant kazetta fedele, úgy látszik, széthasadt, és a százhúsz méter hosszú filmtekercs útjára indult. Úgy tekergett, mint egy megvadult kígyó. Időről-időre leszakadt belőle egy másfél-két méteres darab, és ezek a filmfoszlányok ott repkedtek-táncoltak előttem a levegőben. A látvány annyira lenyűgöző volt, olyan absztrakt és morbid, hogy még bosszankodni is elfelejtettem. A meteorológiai állomáson utóbb eltöprengtem a balszerencsémen. Talán elbíztam magam, amikor azt hittem, hogy mindent rögzíthetek a világ jelenségeiről. Olyan elementáris élményt nyújtott a fekete viharfelhők filmre vétele, hogy túl egyszerű lett volna csak így megszerezni. Azt hittem, már az enyém, már a kezemben van-, és akkor egyszer csak elfújta a szél. A Mindenható nem adja könnyen ajándékait.
Egyik éjszaka közepén női sikoltozásra riadtam fel. Szálláshelyem a meteorológiai állomás legfelső emeletén volt, a közvetlenül a kijárat mellett, hogy közel legyek a kamerákhoz. A többiek, a meteorológusok és csillagászok egy emelettel lejjebb szállásolták el magukat. Gyorsan magamra rángattam síruhámat, mert kint mínusz 20 Celsius fokot mutatott a hőmérő, és elindultam zseblámpámmal a korlátok mentén a hang irányába. Vagy harminc méterrel lejjebb három alpinista lógott ég és föld között. Két fiú és egy lány. Az erős szélviharban a lány sokkos állapotba került, azért sikoltozott. Jó fél órába telt, amíg a lányt sikerült felhúznom a kötél segítségével. Társai felmásztak maguktól. A lány minden ízében remegett. Bevittük a szállásomra. Forró teát akartam nekik főzni, de elfogyott a vizem. Lementem a meteorológusokhoz és kértem egy kanna vizet a szolgálatostól.
- Németek, mi? Nekik segítettél? Hagytad volnaőket inkább megdögleni. A meteorológusok morc emberek voltak. Volt vagy tíz vekkerük, és ezek óránként csörögtek. Jó időben, rossz időben ki kellett menniük, esőmintát venni, szélsebességet, hőmérsékletet feljegyezni. Ez a monoton munka és a bezártság jó részüket alkoholistává tette. Néha felhoztak egy-két kurvát a lanovkán és akkor nagy bulikat csaptak, de egyébként keszonbetegségben szenvedtek, és ezt csak napi több üveg vodka megivásával tudták elviselni. Hetente egyszer mentek le ivóvízért, nagy százliteres kannákkal.
-Azt hiszed, öröm felhordani hetente a lanovkán a vizet? Te meg elpocsékolnád ezekre a rohadt németekre.
-Jól van! Holnap majd én megyek le, és hozok négyszáz litert. Rendben?
-Rendben - mondta. Kicsit morgott még az orra alatt, de megenyhült és kitöltött egy fél kannányit.
-Majd meglátod, milyen szemetek ezek a németek! Annyi eszük sincs, hogy még időben, a vihar előtt ideérkezzenek. Aztán nekünk kell kihívni a hegyimentőket. De hát ha te ilyen hülye jószívű vagy velük, azon nem segíthetek. Holnap 6-ra ki lesznek készítve a kannák.
Visszamentem a felső szintre. Megfőztem a teát, még féltveőrzött maradék rumomat is beletöltöttem. A lány lassan megnyugodott, és hamarosan mindhárman az igazak álmát aludták. Hajnalban korán keltem és beállítottam a kameráimat. Lassanők is magukhoz tértek. Szép, csendes, nyugodt idő ígérkezett, úgyhogy együtt reggeliztem velük. Megkínáltamőket a hazai gyulai kolbászommal. Mikor befejeztük a reggelit, a lány hozzám fordult:
-Wieviel kostet? - és egy ötmárkást kaparászott elő a zsebéből.
-Micsoda? - kérdeztem meglepődve.
-A tea meg a kolbász - felelte német egyszerűséggel.
Nagyon megsértődtem, hogy pénzzel akarja életmentő segítségemet meghálálni. Elzavartamőket.
- Most már tiszta az idő, indulhattok lefelé, de csak a kijelölt úton, mert különben megint baj ér titeket.
Ekkor jöttem rá, hogy volt némi igazság a meteorológus szavaiban.
Mikor két hét múlva hazaérkeztem, szomorú hír fogadott. Lujzi papája, Jóska bácsi súlyos beteg. Az öreggel sokat fröccsöztem és sakkoztam a Stúdió nevű kocsmában, Seduxennel itta a bort, nem sok kellett hozzá, hogy becsípjen. A BM-kórházban volt raktáros, ezért az egész családnak járt álladó belépő a BM-Klubba. Ezt mindig a személyimben hordtam, hogy az utcai igazoltatásoknál rögtön észrevegyék. Egyszer Adyliget felé menet, mikor éppen egy SZETA-bulira igyekeztünk, megállították a kocsit és mindenkinek elkérték az igazolványát. Az enyémben megtalálták a BM- belépőt, tisztelegtek és rögtön továbbengedtek minket. Sofőrünk, W. A, aki tevékenyen részt vett az ellenzék munkájában, eléggé elcsodálkozott, hogy ilyen simán megúsztuk. Megkérdezte tőlem, mit mutattam a zsaruknak. Megmondtam. Egészen belesápadt és attól fogva tartózkodóan bánt és beszélt velem. Akkoriban ez a fajta üldözési mánia jellemző volt mindenkire.
Jóska bácsi tüdőgyulladást kapott. Sápadtan és szőrösen feküdt a kórházi ágyán. Megkért, hogy borotváljam meg. Magamon kívül mást még soha nem borotváltam, ezért kissé remegett a kezem, de úgy-ahogy sikerült a művelet. Attól fogva mindennap bementem hozzá, és végül már olyan profi voltam, mint egy igazi borbély.
Egy ízben vidékre kellett utaznom két napra. Amikor hazaérkeztem, távirat fogadott, hogy azonnal látogassam meg. Az egész család ott állt a beteg ágya körül. Jóska bácsi szeme lázban égett, arca egészen beesett:
- Drága Andriskám, borotváljál meg szépen - suttogta. - Nem akarok borostásan menni a túlvilágra.
Megborotváltam. Éreztem, hogy tüzel a bőre. Végül szivaccsal letöröltem a habot az arcáról.
- Köszönöm fiam, most már nem kell szégyenkeznem az Úristen előtt - mondta. Szeme fennakadt, és ott a karjaimban lehelte ki a lelkét. Meghalt. Ilyen közelről még sohasem láttam a halált.
Megpróbáltam újra a közös életet Lujzival és Villővel. Lujzi állapotában némi javulás állt be, egyre kevesebb gyógyszert kapott, és úgy látszott, szép lassan helyreáll az egészsége. Nem ivott. Egész nap rajzolt, főként a kertben lévő virágokat, növényeket. Én napközben vágtam a Lenz-et, este pedig rendszeresen hazajártam. Megpróbáltam beosztó, józan életet élni. Ez jót tett mindnyájunknak.
Mikor összeállítottam a filmet, megszerveztem egy újabb bemutatót a BBS-ben. A pénz elfogyott, a befejezéshez további támogatásra volt szükségem. A tagság és a vezetőség elfogadta a költségvetést, így volt remény arra, hogy leforgassam a hiányzó részeket és két év után elkészítsem az utómunkát.
Három-négy fős ministábbal forgattuk le a városban játszódó jeleneteket. Hajdani szakközépiskolás osztálytársam, az operátor mérnök Orosz Gyuri elintézte, hogy munkahelyén, a Központi Fizikai Kutató Intézet atomreaktorában is forgathassunk, sőt külön engedéllyel kaptunk kölcsön egy kézi sugárzásmérő készüléket is. 1986-ot írtunk... Gyurit egy nap ott találtam a vezérlőben. Holtsápadt volt.
-Mi van, mi történt? Másnapos vagy? - kérdeztem.
-Te nem hallottad mi történt?
- Nem, mi?
-Felrobbant a csernobili atomerőmű. Nagy kiterjedésű savas esőt, radioaktív esőt fúj a szél Magyarország fölé. Reggel a háttérsugárzás többszörösét mértük az esőcseppeken.
-Te jó ég, akkor most meghalunk?
-Ne hülyéskedj, ez komoly dolog. Még nem tudni, milyen következményei lesznek - felelte.
-Úgyis a doziméterért jöttem, legalább megmérem a városban, mekkora a sugárzás.
-Ne hülyéskedj, meg ne próbáld! Csak a műtermedben használd kellékként, mert ha elkapnak vele az utcán, és kiderül, hogy innen van, engem páros lábbal rúgnak ki az állásomból.
A sugárzásmérőt elvittem a Vas utcai lakásba, ahol tejfölös dobozokból építettük fel a reaktor futurisztikus díszletét. Mihók – ezúttal színjózanul - tökéletes anyagot produkált. Szinte vágatlanul került a film végére a következő jelenet: Lenz megőrül és otthonában atombombát gyárt. Már csak egy elemet kell a helyére tenni, hogy bekövetkezzen a robbanás. Ekkor nyitja rá az ajtót kisfia. A csernobili katasztrófa árnyékában többször eszembe jutott, milyen látnoki módon megéreztem az eseményeket. Nem véletlen, hogy a Lenz is csak a "tűrt kategóriába" került. Túl közeli volt Csernobil élménye, és nem akarták a témát feszegetni.
A cenzúra még egy ponton beleszólt a történet végleges kialakításába. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy amikor Lenz visszatér a városba, és persze egyúttal a jelenbe, éppen egy május 1-jei felvonulásba keveredik bele.
Mint Lenz, felvettem hát a 18. századi püspöklila bársonykabátkámat és fodros ingemet, majd operatőrömmel, Mihókkal kimentem a Dózsa György útra, a tribün elé, ahol pártunk és kormányunk prominens személyiségei álltak és integettek a felvonuló több tízezres tömegnek. Nagy feltűnést keltettünk. Rögtön oda is jött egy munkásőrezredes, akit egyszerűen nem hagytam szóhoz jutni.
- Ezredes elvtárs. Kérem a felvonulás forgatókönyvét, mivel nem akarunk fennakadást okozni.
Annyira hivatalosan és szigorúan hangzott ez a felszólítás, hogy még lila bársonyzakóm és német vadásznadrágom sem tudta fellépésemet hiteltelenné tenni. Mihók kezében is ott zörgött egy óriási, ócskavas felvevőgép. Nyilvánvalónak látszott, hogy a tribüntől öt méterre nem kormány elleni terrorista merényletre készülünk, hanem valóban filmet forgatunk. Kádár János már meglehetősen rossz állapotban volt, de amikor ráirányult a masina, odahajolt szomszédjához azt hiszem, Fock Jenőhöz vagy Losonci Pálhoz, és a fülébe súgott valamit. Az illető vállat vont. Csodálkozva nézték a hangosan berregő kamerát. Ekkor kiléptem a tömegből a kamera elé és integettem nekik. Zavartan visszaintegettek. Mihók tökéletesen rögzítette ezt a nem mindennapi jelenetet. Vágóasztalon többször is megnéztem Kádár János kékes fényben játszó arcközelijét, amint szomszédjához fordul. Vagy százszor is lepergettem, de sehogysem tudtam leolvasni az ország akkori első emberének szájmozgásáról, mit mondhat. Végül ezt a mondatot találtam ki: Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Annyira tökéletesen ráillett ez az idézet Kádár szájmozgására, hogy még dramaturg barátom, Szeredás András is meghökkent, amikor először látta.
Mivel Kádár Jánosnak rendkívül jellegzetes a beszédstílusa, hanghordozása, úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha egyenesen tőle magától kérek engedélyt arra, hogy felvegyem vele ezt a mondatot. Az idők során ugyancsak megedződött gyártásvezetőm, Szita Miki, fél órán át csuklott, amikor meghallotta tervemet. Mégis elküldte a levelet, amire hamarosan jött is válasz az MSZMP titkárságáról: sajnos, nem tudják kérésünket teljesíteni, mivel Kádár elvtárs nagyon elfoglalt, de sok sikert kívánnak a munkánkhoz. Persze a filmfőigazgató akkori BBS-referense, R. A. is felhívott - hozzájuk is elérkezett a hír - és barátilag figyelmeztetett:
- András, három évig dolgoztál ezen a filmeden. Egy ilyen marhaság miatt kár lenne, ha be kellene tiltanunk. Ne hagyd benne a Kádárt.
Végül, hosszas vívódás után megfogadtam a tanácsát. Rájöttem, többet ér ez a film annál, minthogy egy ilyen felvétel miatt ne láthassák a nézők.
A film befejezésének feszített munkálataihoz magányra volt szükségem, ezért újra elköltöztem Lujzitól a Vas utcába. A díszletben aludtam. A ház lakói bolondnak tartottak, mert odaköltözésemkor kiálltam az udvarra és hangos szózatot intéztem hozzájuk:
- Ide figyeljenek emberek! Anyám megint börtönben van. Ha valamelyiküknek tartozik, forduljon a rendőrséghez. Ott már úgy is elég nagy aktája van. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít.
Ilyen egyszerűen helyretettem anyám ügyét, és attól fogva senki sem zaklatott.
A súlyos események közé tartozott viszont, hogy csúnyán összevesztem asszisztensemmel, Papp Tamással, mert egy nehéz vonatjelenetnél nem jött el a forgatásra. Kirúgtam. Ott álltam két színésszel egy bérelt vonatkocsiban, és azt sem tudtam, hogyan forgassam le a jelenetet. Szerencsére Mihók Barna kijött a pályaudvarra, gondolva, hátha szükség van a segítségére. Megmentette a helyzetet.
Egyik nap már az utolsó simításokat végeztem a vágószobában, amikor egy alacsony, kopasz ürge lépett be az ajtón. Tört magyarsággal szólított meg:
- Szirtes Andrást keresni - mondta. Egy meghívót szorongatott a kezében. Amerikába szólt a meghívás.
- Én most vágom a filmemet, de ha készen leszek vele, beszélhetünk a dologról - válaszoltam.
A Lenz bemutatója napján, kora reggel beállított az egyik "pronuma boly" Murányi Sanyi:
- Meghalt Papp Tamás. Kiesett az ablakon. El akart kapni egy faágat, de megcsúszott a keze és fejre esett. Mire a kórházba értek vele a mentősök, már meghalt.
Nekem kellett bejelentenem ezt a szomorú hírt a bemutatómon. Rá is nyomta bélyegét a vetítésre, főként azokban a pillanatokban, amikor Papp Tamás jelent meg a vásznon.
A film vetítése után Lujzival kettesben mentünk haza és jó néhány napot együtt töltöttünk. Közöltem vele, hogy elutazom egy hónapra Amerikába, és azt is, hogy abban bízok, távollétem megoldja a kettőnk dolgát, és visszatértemkor újra együtt leszünk.
Apám hetvenedik születésnapján, 1986. szeptember 24-én készült el a Lenz első elfogadható standard kópiája. Hónom alatt a friss tekercsekkel felszálltam repülőre és elhagytam Európát. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az utazás egy új korszak kezdetét jelenti életemben.



Első utam Amerikába

Meghívóm a montreali filmfesztiválra szólt, és elértem, hogy mesterem, Tóth Janó is velem jöhessen. Janó nemrég befejezett Shine című filmje szintén szerepelt a fesztivál programjában.
A reptéren, kissé kótyagosan a nyolc órás repülőúttól, beszálltam az értem küldött mikrobuszba, mellyel egyenesen a legnagyobb kanadai filmgyárba vittek. Janó, aki már néhány nappal előbb megérkezett, ott ült egy sötét szobában és meredten nézett egy monitort. A képernyőn ismerősnek látszó színész arca volt látható. Meg is kérdeztem, honnan ismerhetem én ezt az embert. A monitor mellett álló magas, csontos nő elnevette magát, majd megnyomott egy gombot, és a színész feje szétesett.
- Én csináltam - mondta. Kiderült, hogy a hölgy az egyik legjobb nevű komputermérnök, aki együtt dolgozott George Lucas-szal a Csillagok háborújá-ban.
Janó szorgalmasan megnézett minden filmet, én inkább az utcán csavarogtam, bár a tiszta, száraz, napfényes időben - 20-26 C°-ra is lement a hőmérséklet. Otthonról csak egy kis derékig érő dzsekit hoztam, úgyhogy elmentem egy használt uniformisokat árusító boltba és potom pénzért vettem egy összevissza foltozott, vietnami háborút kiszolgált zubbonyt tele zsebekkel, és attól kezdve éjjel nappal ebben lődörögtem. Oberhausen óta utáltam a fesztivál rendezvények légkörét. Filmem vetítésére is csak azért mentem el, hogy ellenőrizzem, rendben megy-e minden technikailag és lássam, hány néző lézeng a teremben. Legnagyobb meglepetésemre a nézőtéren egy régi gödi ismerősömbe botlottam, annakidejénő volt a legjobb nő a telepen. Ágit ennyi idő elteltével inkább csak az arcáról ismertem meg, mert meglehetősen meghízott. A vetítés után sétáltunk egyet, aztán beültünk egy presszóba. Olyan kedves volt és olyan természetes, hogy felhívtam a szállodai szobámba. Nem ellenkezett. Mikor átöleltem úgy éreztem, kamaszkori vágyam teljesül be, húsz év késéssel. El is meséltem neki, hogy mennyire rajongtunk érte akkoriban. Csodálkozott rajta, amin meg én csodálkoztam, de azért láttam, hogy jólesik neki.
Elhatároztam, ha már itt vagyok Montrealban, átugrom egy hétre New Yorkba. Felhívtam disszidens barátomat, Szitányi Gábort, aki lelkesen megígérte, hogy várni fog a New York-i buszpályaudvaron. Előrelátóan magammal hozott kisfilmjeimet bepakoltam újonnan vett katonai málhazsákomba és felszálltam a Grayhound buszra. Szitányit még az ELTE amatőr filmklubból ismertem. Krisztusi arcú, szakállas, fekete, göndör hajú, nagy kék szemű fiú volt. Persze ragadtak rá a nők. Mindamellett úrigyerek volt és roppantul szenvedett ettől. Hiába jelentkezett többször is a főiskola operatőrszakára, protekció nélkül nem volt esélye. Először Svédországba disszidált, végül New Yorkba költözött.
A busz Montrealból nyolc óra alatt érkezett meg New York-ba. Gábor egészen elérzékenyült, nemkülönben én, hiszen idestova 15 éve nem láttuk egymást. Megkérdezte, fáradt vagyok-e, mivel aznap este van a Halászék színházi bemutatója. Bólintottam, menjünk.
A Love-színház előterében kellemes nyüzsgés fogadott. A belépőjegy egy dollár volt, amit az ajtó mellé helyezett befőtesüvegbe kellett dobni.
Leültünk egy kis teremben, és az icipici, 1x1 méteres kis ablakban, ami maga volt a díszlet, láttam egy nagyon jó színdarabot, a Kínai-t, amit évek múlva Pesten is megrendezett Halász Péter. Az angol szövegből amúgy nem sokat értettem, de magával ragadott az előadás szabad szellemisége, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt egy balatonboglári bemutatón, ahol félelemmel vegyes tisztelettel figyeltem a játékukat.
Másnap beraktam a málhazsákomba összes kisfilmemet és elmentem az egyik 4. utcában működő avantgárd moziba. Az üzemvezető-mindenesnek, Howard Guttenplannak, egyszerűen bejelentettem, hogy szeretnék vetítést tartani a filmjeimből. Meglepődött, de azért tetszhetett neki a fellépésem, mert megnézte a naptárját. Azt mondta, pénteken este lehet róla szó, de a reklámról nekem kell gondoskodnom. Azt is hozzátette, ne bízzak túlságosan abban, hogy tömegek fognak tolongani, mert ebben a városban párhuzamosan több száz művészeti program zajlik. Előszedett egy Village Voice-ot, az underground- művészet lapját, és az orrom alá dugta. Hemzsegtek benne a programok. Ide bekerülni, az már valami, mondta. Gábor segítségével végigtelefonáltunk minden ismerőst, főként magyarokat, és végül is, úgy tizenöt-húsz, főként kivándorolt vagy disszidált néző előtt levetítettem kisfilmjeimet. Akadt a nézőtéren néhány furcsa, elegáns hölgy és úr is, akik a vetítés után odajöttek hozzám.
- Nagyon ügyesen megszervezte ezt a vetítést, és gratulálok a filmjeihez. - mondta tört magyarsággal az egyik elegáns férfi.
- Volna kedve hosszabb időt is eltölteni itt az Egyesült Államokban? Vetíteni, előadásokat tartani? - kérdezte a mellette álló hölgy.
Már hogyne volna. Közben filmet is forgathatnék - feleltem - De ha meg nem sértem magukat, kikhez van szerencsém?
Mi az Open Society Found, a Soros-alapítvány egyik "melléküzemágának" képviselői vagyunk. Biztosítanánk az ön részére egy ösztöndíjat, amennyiben bead hozzánk egy tervet.
Nagyon köszönöm az ajánlatukat, de holnap visszamegyek Montrealba, holnapután meg Budapestre. Majd otthonról küldök egy tervet - feleltem és elköszöntem tőlük.
Másnap visszabuszoztam Montrealba. Poros kisvárosnak tűnt New York után. Hajnali 2-kor érkeztem meg a végállomásra, zsebemben egy külvárosi címmel, ahol megszállhatok. Talán nem voltam elég szemfüles, nem tudom, de mindenesetre egyetlen Sárga Taxit sem találtam. Amint tanácstalanul nézelődtem az állomás előtt, egyszer csak előttem termett egy arab fickó, és erőteljes mozdulatokkal odatessékelt a járművéhez, egy 1967-es gyártmányú, gyönyörű Mercedeshez. Még sose ültem merciben – gondoltam- de a biztonság kedvéért megkérdezem, mennyi lesz a fuvar. Elkérte a címet, csóválgatta a fejét, hümmögött. Közben két társa is csatlakozott hozzánk. Ez már feszélyezett kissé, mivel úgy éreztem, a sofőrön kívül másra, illetve másokra igazán nincs szükségem. Meg is kérdeztem a fickót, hogy ezek kicsodák.
- A testvéreim – felelte csodálkozva.
A családi kapcsolatokat mindig is tiszteletben tartottam, csak azt nem értettem, hogy e hajnali órán miért van szükség a testvéreire ahhoz, hogy taxizzon. Én Istenem, jó Istenem, megpróbáljuk, gondoltam magamban. Intettem a két "testvérnek" hogy helyezzék el filmjeimmel teli málhazsákomat a csomagtartóban. A húsz kilónyi filmen kívül saját felszerelésem is velem volt. A "testvérek" segítőkésznek mutatkoztak, olyannyira, hogy miután bepakoltunk, egyikük a sofőr mellé, másikuk mellém ült a hátsó ülésre. Meg is kérdeztem a sofőrt, hogy mi ez, amolyan családi utazás? Ô azt felelte, a testvérei nem tudnak meglenni nélküle, és éjszakánként, mivel kissé fél, mindig vele tartanak. Hát ettől kicsit megijedtem, de annak örültem, hogy legalábbő nem fél, mert én már majdnem összecsináltam magam. Mit volt mit tennem? A holmijaim már bent voltak a csomagtartóban. Amikor elindultunk, érdeklődtek, honnét jövök. Közöltem velük, hogy New York-ból és azt is megemlítettem, hogy nincs kanadai dollárom, csak amerikaival tudok fizetni. Mondták, nem baj, az is jó lesz. Vagy fél órát bolyongtunk a gyéren kivilágított utcákban, néha megálltunk, ilyenkor előhalásztak egy gyűrött várostérképet, azon keresgélték az általam megadott utca nevét.
Óvatos mozdulatokkal egyik farzsebemből a másik farzsebembe csúsztattam pár dollárt. Gujdár Józsi barátom példája jutott eszembe, aki a Tangón sose követte el azt a hibát, hogy egyszerre egy zsebből vegyen elő egy köteg bankót. Végre megérkeztünk a megadott címre, egy kis házacskákból álló külvárosi telepre. A sofőr közölte a végösszeget: 5 dollár.
- Rendben, itt van három dolcsi – mondtam, mert ennyi kanadai dollár éppen öt amerikai dollárnak felelt meg. A fickó ingatta fejét, jelezvén, hogy ez így nem jó, mert a taxióra 5 dollárt mutat. Mérges lettem. Úgy éreztem magam, mint otthon, mikor a pesti taxisok, csak azért mert ittam, azonnal át akartak verni pár száz forinttal. Tudtam, hogy határozottan kell viselkednem.
- Gyerünk, tegyétek ki a cuccot, utána megbeszéljük! - utasítottamőket. Meglepetésemre pattantak, ugrottak és kipakolták a holmijaimat. Ezalatt bent ültem a kocsiban és a visszapillantóból figyeltem a munkájukat. Titkon abban bíztam, talán vendéglátóm is észreveszi a nyüzsgést a háza előtt és baj esetén segít, vagy értesíti a rendőrséget. De az utcán nem volt sehol egy lélek, a kis házak sötétségbe burkolóztak. Kipattantam a kocsiból:
- Nem tudok váltani, én nem vagyok bank - mondtam határozottan és a holmijaim mellé álltam. A sofőr kezébe nyomtam a 3 amerikai dollárt. Kicsit tanakodtak. Sötét tekintettel méregettek mindhárman. Éreztem a levegőben a feszültséget. Hogy félelmemet palástoljam, agresszíven rájuk üvöltöttem:
- Megkaptátok a pénzeteket, tünés!
A házban, amely előtt álltunk, váratlanul fény gyúlt az egyik ablakban. A "testvérek" beugrottak a taxijukba és elhajtottak. Akkor tört ki rajtam a feszültség. Leültem a járdaszegélyre, mert annyira remegett a lábam, hogy nem bírtam állva maradni. Lassan kinyílt a villa ajtaja. Kikukucskált rajta vendéglátóm és tökéletes magyarsággal megkérdezte:
- Minden rendben van? Elmentek?
- Igen, de most meg nem bírok lábra állni.
Vendéglátóm, mint később bent elmesélte, nagyon megijedt, amikor az ablakból látta, hogy három arabbal vitatkozom. Nem mert kijönni. Gyáva alak, gondoltam, meg is ölhettek volna.
Másnap bementem a városközpontba, Montrealba, mert szerettem volna valami szép ajándékot venni Lujzinak és Villőnek. Ahogy sétálgattam a tengerparton, az egyik indián butikban gyönggyel hímzett rojtos bőrcsizmákat fedeztem fel. De hát igencsak megkérték az árukat, nekem meg összesen 5-10 dollárom maradt. Hogyan szerezhetnék pénzt? Előkaptam a zsebemből noteszemet, amibe otthon felfirkáltam sok olyan telefonszámot is, amiről azt gondoltam, egyszer még jó jöhet. Végiglapoztam és rábukkantam egy apámtól kapott névre. Még a háborúból ismerte Benedeket. Meghagyta, hogy csak végszükség esetén keressem meg. Én úgy éreztem, az végszükség, hogy igazi eszkimó-indián csizmákat vegyek szeretteimnek. Fel is hívtam azonnal Benedeket, aki szívélyesen meginvitált egy jónevű vendéglőbe.
Nem túl előkelő az a hely az én szakadt katonazubbonyomhoz? Mit gondol, be fognak engedni?
- Ne törődj semmivel. Meg kell tanulnod, ha gazdag vagy, akkor bármit megengedhetsz magadnak. Hivatkozz csak rám - felelte.
Előérzetem nem csalt. Mikor beléptem az étterembe, a pincérek ferde szemmel néztek rám, majdnem kidobtak. Mikor kiejtettem a varázsigét, Benedek nevét, egy csapásra megváltozott az arckifejezésük, és hajlongva az asztalához kísértek.
Árni bácsi -ő kérte, hogy szólítsam csak így - nagyképű volt és fennhéjázó. Folyamatosan megalázta a pincéreket, ezzel is fitogtatva gazdagságát. Zavarba jöttem. Halat rendeltem, közben beszélgettünk. El kellett mesélnem, mi van apámmal, de nem igazán figyelt oda. A feleségén, úgy tűnt, annyi az ékszer, hogy gyalogszerrel nem is lehet cipelni. Árni bácsi folyamatosan magáról beszélt, bizonygatva, milyen nehéz, küzdelmes élete volt, amíg ilyen jómódú nem lett. Utólag megtudtam, hogy valójában nem is olyan gazdag, csupán egy felfuvalkodott középosztálybeli seggfej. Ezt már abból is sejteni lehetett, ahogy szórta a pénzt. Az ebédem többe került, mint a csizmák ára. Leküzdve ellenszenvemet mégis megkockáztattam, hogy kölcsönkérjek.
Az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy legyen szíves nekem kölcsönadni 300 dollárt, mert szeretnék ajándékot vásárolni a családomnak. Megadom otthonról. Elküldöm postán, de momentán nincs nálam pénz, és holnap haza kell utaznom.
- Nem probléma, fiacskám, örülök, hogy segíthetek - mondta Árni bácsi lekezelően és odaadta a pénzt. Indulás előtt néhány órával megvettem az áhított csizmákat, és szépen becsomagoltam.
A nyolcórás repülőút álmodozással telt. Magam elé képzeltem Lujzit és Villőt, vajon mit csinálnak, és legfőképpen várnak-e. Késő este érkeztem meg. Rögtön felmentem Lujzihoz, hogy átadjam az ajándékokat, de a lakást zárva találtam. A hátsó kertben ott gubbasztott macskánk, Eufrátesz lesoványodva, bánatos tekintettel. Bent iszonyú rendetlenség uralkodott, a tárgyakat vékony por fedte. Úgy éreztem, elhagyott, lélekvesztett térbe kerültem, ahol valaha egy boldog család lakott.
Eufráteszt megetettem és megsimogattam. A macskának én adtam ezt a nevet kiskorában, gondolván, ha megnő, átkereszteljük majd Tigrisre. Annyira hűségesnek mutatkozott, hogy amikor dolgozni jártam, mindig lekísért a buszmegállóig és késő este, vagy éjjel, amikor hazajöttem, ott várt a megállóban. Nyávogással jelzett, és együtt sétáltunk haza. Olykor ajándékokat helyezett a párnámra: egy-egy félig megrágott, még mozgó kismadarat. El is vertem érte néhányszor és így sikerült ettől a szokásától eltérítenem.
A macska pontosan átérezte azt, amit én, hogy vége a családi otthonnak, az együttlétnek, és annyira szomorú volt a tekintete, hogy elhatároztam, előkerítem Lujzit és Villőt, és újra együtt fogunk élni.
Éjfél körül járt az idő. Bevágódtam egy taxiba, és irány a diliház, a Völgy utca. Csöngettem, dörömböltem a nagy vaskapun, de senki sem jött ki. Elkezdtem üvöltözni:
- Hahó, halihó! Itt vagyok! Engedjetek be a feleségemhez.
Sorban felgyulladtak a villanyok, majd kijött két nagydarab ápoló meg az álmos portás.
Mit akar itt, magaőrült, éjjel kettőkor? Takarodjék, mert kihívjuk a rendőrséget!
Nem takarodom, engedjenek be! Addig nem megyek el, amíg a feleségemet nem láthatom!
Nem engedjük be. Távozzon.
- Látnom kell a feleségemet. Ha nem engednek be, akkor bemászom, rohadtak! Felmásztam a kerítéskapu tetejére és elhelyezkedtem rajta lovagló ülésben:
Lujzi, gyere ki! Én vagyok az, Andris!
A taxisofőr, akit nem engedtem el, csak röhögött. Kíváncsian várta a fejleményeket. A két ápoló eltűnt, és megjelent az ügyeletes orvosnő. Nyilván nagy rutint szerzett már a bolondokkal kapcsolatban, mert nyugodt hangon megkérdezte:
- Megtudhatnám, hogy mit keres ott fent a kerítés tetején?
- Most jöttem meg Amerikából és látni szeretném a feleségemet, de a tisztelt kollégái nem akarnak beengedni. Most, mint láthatja, éppen félúton vagyok.
- Lujzi jelenleg alszik. Erős nyugtatókat kapott, és nem tenne jót neki, ha felébresztenék.
- Hogy mi tenne jót neki és mi nem, azt bízza rám. Ébressze csak fel és küldje ki hozzám, különben bemászom - jelentettem ki határozottan.
- Nézze, mi nem akarunk itt semmilyen felfordulást, ezért a betegek nyugalma érdekében szólok Lujzinak, de megkérném, hogy másszon vissza a utcára.
Lujzi öt perc múlva, botladozva, és kóvályogva, de kilépett a kapun és elindult felém. A kezét szorongattam a kerítés résein át.
- Drága Lujzikám, a macskánk nagyon szomorú, belepusztul a bánatba és egyedüllétbe. Gyere haza velem. Próbáljuk meg újrakezdeni az életet. Nagyon szeretlek és rájöttem, hogy nagyon hiányzol nekem.
Lujzi kába volt, félig aludt, de azért elmosolyodott.
- Most nem mehetek haza. Holnapra kialszom magam és akkor hazamegyek. Várj meg otthon.
- Jól van. Itt van 500 forint, ülj reggel egy taxiba, és várlak otthon.
Kezébe csúsztattam a pénzt és megcsókoltam. A kerítéskapu rácsa nyomta az arcomat, de azért beszuszakoltam a számat a résen. Lujzinak erős gyógyszerszaga volt, ajkai kicserepesedtek. Visszaszálltam a taxiba és hazamentem.
Hajnalig takarítottam, mosogattam, rendezkedtem. Reggel bevásároltam és valóságos ételkölteményeket készítettem. Villőnek telefonáltam, hogy délutánra jöjjön haza, mert ajándékkal várom otthon. Még a gazokat is kigyomláltam a kertben és lenyírtam a füvet. Délután megjött Lujzi. Úgy kellett föltámogatnom a lépcsőn. Villő is megérkezett. Az eszkimó-indián bőrcsizmákat az asztalra raktam. Rögtön felpróbálták és kérleltek, menjünk el sétálni, hadd próbálják ki, hogy esik benne a járás. Estefelé Lujzi lepihent, Villő zongorázott, én pedig az utazásról hozott dolgaimat rendezgettem. Aztán Lujzi mellé bújtam és együtt aludtunk.
Másnap korán keltem és a teraszon tálaltam a reggelit. Mireők felébredtek, már minden készen volt.
- Meddig maradsz? - szegezte nekem a kérdést Lujzi.
- Nem tudom, de alighanem kapok egy Soros-ösztöndíjat, és akkor szeptember körül kimegyek újra. Te meg utánam jöhetnél karácsonyra. Együtt ünnepelnénk New York-ban.
Igyekeztem nyugodt körülményeket teremteni, és Lujzi állapota szemmel láthatóan javult. Egyre többet evett, sőt kiült a kertbe és virágokat rajzolt. Napokat töltött el a növényei közt, és észre sem vette, hogy telik az idő. Fokozatosan elhagyta a gyógyszereket és nem ivott szeszesitalt.
Szeptember végére sikerült elintéznem az ösztöndíjjal kapcsolatos adminisztratív teendőket. Megkaptam a vízumot, megkötöttem a biztosítást, és kezemben volt már a repülőjegy is. Nem szívesen utaztam repülővel, inkább hajóval szerettem volna átszelni az óceánt, de mint kiderült, az sokkal drágább lett volna, ezért kénytelen voltam lemondani dédelgetett álmomról.
A Balázs Béla Stúdiótól kaptam egy 16 mm-es Bolex kamerát és hozzá színes nyersanyagot azzal a feladattal, hogy forgassak filmleveleket Amerikában.
Magamhoz vettem Lujzi addigi munkásságának összes dokumentumát, mert az volt a tervünk, hogy kint megpróbálok szervezni neki egy kiállítást.
Elutazásom előtt még elvégeztünk közösen egy másfél hónapos intenzív angol nyelvtanfolyamot a Fészek Klubban. Négy órát tanultunk minden délelőtt, délután pedig meg kellett írnunk, tanulnunk a másnapi leckét. Nem lehetett lemaradni, mert mindennap új anyagot vettünk át. Mindkettőnknek jót tett ez a közös tanulás.
Szeptember végén elindultam második amerikai utamra, egyenesen New Yorkba. Lujzi kikísért a reptérre, és hosszan csókolóztunk a váróteremben. Nem tudtam, mi vár rám, de bíztam magamban, és sok erőt adott az is, hogy Lujzival rendeződött a kapcsolatunk. A mielőbbi viszontlátás reményében hagytam el Európát.



New York - Kiki


New Yorkban John Rubin barátom jóvoltából az egyik legvadabb környéken jutottam lakáshoz. Már a fogadtatásom sem ígért sok jót. Éppen méretes hátizsákjaimmal a vállamon szuszakoltam be magamat a ház bejárati ajtaján, mikor rekedtes hang szólalt meg a hátam mögött:
- Adj egy quotert!
Egy pirosas szemű dzsánki volt. Reflexszerűen megnéztem az órámat, mert nem tudtam, hogy a quoter nem csak negyedet, hanem a negyed dollárost is jelenti.
- Még nincs negyed, csak öt perccel múlt 6 óra.
- Nem az időt kérdeztem, te seggfej, add már azt a pénzt!
- Ja pénzt? Az nekem is kell- mondtam, azzal védekezően magam elé emeltem a kameraállványt. El akarta kapni a karomat. Lábbal védekeztem, egy-két rúgás telibe is találta. Megijedt és kiugrott az ajtón, de tovább hadonászott. Belerúgtam a nagy vasajtóba, az odaszorította a kezét az ajtónyílásba. Óriási reccsenés, üvöltés. Valószínűleg eltörtem a karját, de azért az ajtót csak nyomtam kifelé. Ledobtam a cuccaimat és lerántottam magamról a hátizsákot is. Előnyös helyzetbe kerültem. Szép fokozatosan lazítottam a szorításon. A kéz kicsusszant. Becsaptam az ajtót és leültem a földre. Szép kis érkezés, gondoltam. Még szerencse, hogy dupla a vasajtó.
A lakás minden igényt kielégített. A benyíló egyszerre volt konyha és fürdőszoba, valamint innen nyílt a szoba, amelyet irodának is lehetett használni. Szomszédságában még egy ablaktalan hálószoba, és egy kis műhely is elfért. Az egész alig haladta meg a harminc négyzetmétert.
Felfedezőútra indultam a házban, és az utcafronton találtam egy kis boltot, ahol cérnát, gombokat árultak. A tulajdonos nagypapája magyar volt, így elég hamar összebarátkoztunk. Rögtön megkérdezte tőlem, nem akarok-e 300 dollárért egy 38-as pisztolyt vásárolni magamnak. Mikor ingattam a fejemet, így szólt:
- Márpedig itt mindenkinek van fegyvere. Tudja, milyen környék ez? Percenként razzia. Tele van narkósokkal és kurvákkal. Nem fél?
- Az én fegyverem itt van - mutattam a fejemre. - Köszönöm, hogy aggódik, de nincs mit vesztenem, nekem csak adhatnak.
Szállásadóm, John Rubin maga is filmmel foglalkozott,ő üzemeltette a Floating Cinema (Úszó mozi) nevű vállalkozást. A Mississippi-folyón közlekedett két mozinak berendezett uszállyal. A céget innen New Yorkból, ebből a kis Lower East Side-i lakásból irányította. Éppen ezért minden kedden és csütörtökön délelőtt 10-től 2-ig, amíg dolgozott, el kellett mennem sétálni.
Megkedveltem a kis lakást. Volt benne egy kis helyiség, amit sötétkamrának használhattam, és találtam benne egy régimódi 16-os vetítőgépet is. Elhatároztam, hogy kölcsönkérem Johntól és én is vándormozizni fogok. Beleegyezett.
Most már csak egy járműre volt szükségem, amivel a nehéz vetítőgépet és a többi felszerelésemet szállítani tudom. A sarki zöldségestől megvettem a lerobbant triciklijét, majd megjavítottam, kicsinosítottam. Noszekkel, a festő barátommal lefújtuk ezüstszínűre és minden oldalára ráfestettünk egy szivárványszínű szemet, a Kinoglaz-t. A triciklit, ha éppen nem volt velem, a ház előtti lámpaoszlophoz láncoltam. A kurvák később asztalnak használták a tetejét. A nyergen, nehéz munkájuk fáradalmait kipihenve mindig üldögélt egy-kettő. Amikor megjelentem, szétrebbentek, de intettem, hogy nyugodtan maradhatnak.
Felraktam a járgányra a vetítőgépet és eljártam különböző kocsmákba vetíteni. Kifizetődő vállalkozás volt, megkaptam a belépőjegyek árának a felét, ráadásul ingyen ihattam. Legjobban a Gas Station nevű helyet kedveltem. A valaha benzintöltő állomásként működő épület fiatal, kísérletező hajlamú képzőművészek főhadiszálása volt, akik roncsokból, hulladékokból készült szobraikat állították ki benne. Amikor beléptem, meglepődtem, hogy az ajtó csukódására egy ötliteres vodkásüveg ereszkedik elém a pultra. Ez volt az ellensúly, ami behúzta az ajtót. Teljesen laza fickók voltak. Megmutatták a kiállítótermet, és megegyeztünk abban, hogy péntekenként ott vetíthetek.
A környék tele volt fiatalokkal, elsősorban szegény művészekkel. A műsorokat, kiállításokat, versmondó-esteket, meg persze a vetítéseimet elsősorban ezek a környékbeli avantgárd művészek látogatták. Azért előfordult ott néhány élő kuriózum is, például az akkor már nagyon híres és nagyon öreg Allen Ginsberg.
A közönség a kelet-európai kísérleti filmeket úgy fogadta, ízlelgette, mint valami indonéz ételkülönlegességet egy vendéglőben. Az arcom, az illatom, az öltözékem, a gesztusaim, no meg persze a kiejtésem, mind mind az előadás részét képezték. Filmjeimet megtapsolták, de ez egyébként is szokás volt, így tisztelve meg a befektetett munkát, függetlenül attól, hogy tetszett-e a film, vagy sem.
A Millennium-ban, ahol már Montrealból átruccanva vetítettem egyszer, szintén rendszeresen tartottam előadásokat. Az első bemutatómon üres volt a nézőtér.
- Mondtam neked, András, ha nincs kellően reklámozva a filmed, akkor senki sem jön el - oktatott ki a mozi vezetője.
Már húsz perce el kellett volna kezdenem a vetítést, de még egy néző sem volt a láthatáron. Kezemben egy dobozos sörrel kimentem az utcára, és leültem a járdaszegélyre. Figyeltem, hátha betéved valaki ebbe az átkozott művészmoziba. Egyszer csak egy apró kínai lány jött arra szapora léptekkel a szemerkélő esőben. Megszólítottam:
- Ne haragudj, nem vagyok csavargó és nem pénzt akarok kérni, csak azt szeretném, ha bejönnél ebbe a moziba és megnéznéd a filmemet, mert egy nézőm sincs, és nagyon szomorú vagyok. Már be is fűztem. Könyörgök, gyere.
A lány fürkészően nézett rám, hogy meggyőződjék arról, nem egy beszívott, fantáziadús fickóval áll-e szemben, végül bólintott. Beült a moziba és végignézte a filmemet. Mikor kifutott a film, egészen zavarba jött a hálálkodásomtól.
- Hadd hívjalak meg, mint az egyetlen nézőmet vacsorázni. Tudok itt a sarkon egy jó kis lengyel éttermet, ahol rendes disznópörköltöt főznek krumplival. Vagy tudod mit, egyél, ami jólesik. A vendégem vagy.
A lány elfogadta a meghívást. Rám bízta a rendelést, így aztán két óriási adag pörköltet kértem némi salátával. Undorodva nézte a zsíros cupákokat és csak a salátát piszkálgatta.
- Nem vagy éhes? Ha nem bírod megenni, megeszem én. Tudod, ez a honvágy. - mondtam, és nekiláttam aző adagjának is. Csak nézte, hogy tűnik el a tányéromról a második adag pörkölt is.
A vacsora után sétáltunk egyet. Szándékosan lakásom felé irányítottam lépteinket, gondoltam, talán feljön hozzám ez a kis kínai lány, deő, amikor a kapu elé értünk szabadkozott, hogy most már haza kell mennie. Megcsókoltam a kis kezét, így hálálva meg, hogy megnézte a filmemet.
A többi vetítésem már jobban sikerült, mert beletetettem az ottani legolvasottabb kulturális hírújságba egy kis felhívást. A Village Voice filmekkel foglalkozó szerkesztő újságírójának, Jim Hobermannak magyar származású volt a nagyapja, és mindig fűzött programjaimhoz néhány ajánló mondatot, sőt egy ízben egy fél flekknyi méltatást írt rólam, ami a New York-i művészek szerint igen nagy dolognak számított.
Később már nem csak kocsmákban és a Millenniumban vetítettem, hanem a többi moziban, a Collective For Living Cinemaban, a Bleecker Street Cinemaban, sőt a Museum of Modern Artban is. Híre terjedt a környéken és nem csak a kísérleti filmesek, hanem a képzőművészek, zenészek, színészek körében is, hogy van itt egyőrült, aki triciklivel járja a környéket és vetíti a filmjeit. Szép lassan jellegzetes figurája lettem a Lower East Side-nak. A drogosok és a dealerek, meg a kurvák és stricik is tiszteletben tartották tevékenységemet. A rendszeres razziák során a rendőrök csak legyintettek, ha megláttak, és mehettem tovább.
Kriminális környék volt, sokszor három-öt percenként felharsant a sziréna, és néha még az is előfordult, hogy éjjelente, amikor a tévében akciófilmeket néztem, nem tudtam eldönteni, hogy a lövöldözés és a rendőrautók hangja a tévéből szól-e, vagy az utcáról hallatszik-e be.
Egyszer épp a kukába vittem le a szemetet. Ahogy kiléptem a kapun, kezemben a vödörrel, hirtelen egy krimi kellős közepébe csöppentem. Négy vagy öt villogó rendőrautó torlaszolta el az utcát. A ház falánál vagy tíz ember állt megbilincselve. A többit éppen motozták. Még a szájukba is belenyúltak a zsaruk.
- Elnézést, csak a szemetet hoztam le.
- Rendben, dobja csak a kukába - mondta az egyik igen csinos, fekete rendőrlány mosolyogva.
A new york-i szlenget, főként a manhattani, és ennek is a környékünkre jellemző, Lower East Side-i változatát hamar elsajátítottam. Az utca ebben nagyobb segítségemre volt, mint a Katolikus Női Egylet nyelviskolája, ahova beiratkoztam. Megtanultam kevés szóval is lényegre törően kifejezni magam. Persze ez a nyelv közel sem volt olyan kifinomult, mint a amerikai középosztálybeli értelmiség nyelve, de arra igazán nem is volt szükségem. Nem olyan körökben mozogtam.
Délután iskolába jártam, délelőtt pedig a Modern Művészek Múzeumának filmtárában Chaplint, Eisensteint, Hitchcockot néztem. Ingyen használhattam a katalógusból kiválasztott filmeket, sőt még vágószobát is kaptam.
A metrót utáltam, ezért hazafelé mindig a gyaloglást választottam. Ez jó egyórányi sétát jelentett. Vettem egy fejhallgatóba épített kisrádiót és állandóan azt hallgattam. Híreket, reklámot és minden mennyiségben rapzenét.
Útközben a csavargók rendszeresen leszólítottak, hogy adjak egy szál cigit. Mire hazaértem, elfogyott az egész csomag. Szemkontaktust teremteni a csövesekkel azzal járt, hogy levakarhatatlanul rászálltak az emberre, ezért később megkeményítettem magam, és ha lejmoltak, elnézést kérve továbbmentem.
Ebben az időben sajátítottam el azt a határozottságot, melynek lényege, hogy mindig önmagamat vállalva viselkedjem. Legyekőszinte, nyílt és merjem megmondani a véleményemet minden szituációban. Ehhez azonban állandóan talpraesettnek, minden helyzetre késznek és fokozottan figyelmesnek kellett lennem. A határozottsághoz tiszta aggyal és élénk figyelemmel kellett rendelkeznem. Ez a viselkedés, főként az utcán, de társaságban is, egyfajta permanens feszítettséget követelt érzékszerveimtől. Fárasztó volt ugyan, de meg lehetett szokni, hogy minden pillanatban szellemileg felkészült legyek.
Egy idő után, mint minden New York-i, a legnagyobb természetességgel léptem át az utcán fekvő testeken és rutinosan hárítottam el minden nem kívánatos közeledést. Ha késő este vagy éjszaka mentem hazafelé, sohasem a járdán gyalogoltam, hanem mindig az út közepén, hogy a kapualjakban meghúzódó drogosok, még véletlenül se tudjanak leütni, elkapni. Olyan természetessé vált ez az állandó készenlét, mintha a bozótvágó késemet forgatgattam volna egy dzsungelben.
A ruházkodásomat is a körülmények által támasztot igények szerint szabtam át. Vettem egy piros bőrdzsekit, melyen harminckét cipzár mögött mindössze négy igazi zseb volt, de én az álcipzárak mögé is zsebeket varrtam, és a dolgaimat azokba pakoltam. A sok zsebben minden elfért, fejhallgató, mikrofon, fénymérő, filmtekercsek, orsók, a félprofi Sony magnót pedig belül a mellényemhez erősítettem. Aztán egy kék fülvédős, posztó női kalapot szépen laposra préseltem, és így átfazonírozva, férfiassá alakítottam. Amikor felvettem, úgy festettem benne, mint egy városi cowboy. Végezetül két bőrbetétes, vászonból készült munkáskesztyűt csíptettem a piros bőrdzseki ujjaira.
Télen ez az öltözet kevésnek bizonyult. Néha, mikor mínusz 20 Celsius fok alá süllyedt a hőmérséklet, előfordult, hogy egy nap harmincan is megfagytak New York-ban.
Egyik nap a metró bejáratánál észrevettem egy ápolatlan fekete fickót, aki bélelt fekete bőrdzsekit lengetett. Mindenki nagy ívben elkerülte. Mikor észrevette, hogy figyelem, odaszólt:
-Öt dolcsi. Öt dollárért megveheted.
Felpróbáltam. Jó meleg volt és kényelmes. Mikor kívülről is szemügyre vettem, észrevettem a hátán egy késnyomot, némi vérfolttal körítve. Mutattam a fickónak.
- Ne törődj vele. Jó meleg cucc, bélelt. Öt dolcsiért a tied.
- Kettőt adok érte.
- Ne szúrjál mán ki velem, ötöt adj.
- De valakit leszúrtak benne….
- Mi vagy te, rendőr? Azt mondtad, hogy kettőt adsz… - azzal kikapta a kezemből a pénzt és elpárolgott. A kabát meleg volt és hosszú, és ráadásul jó nagy is, így rá tudtam venni piros bőrdzsekimre.
Módszeres New York-i barangolásaim során már vagy húsz, 3 perces tekercset leforgattam, de nem tudtam megnézniőket, mert a laborálás olyan sokba került volna, hogy arra az ösztöndíjam nem volt elég. Így csak gyűlt a sok exponált anyag a filmlevelekhez.
Gyakran filmeztem embereket, de ehhez előzetesen mindig engedélyt kértem az illetőktől. Ez teljesen természetes volt. Amerikában a magántulajdon szent dolog, és az arcuk elvégre a magántulajdonuk.
A csöveseknek egy egy felvétel üzletet is jelentett, többnyire italt, cigit kértek érte, de némelyik ragaszkodott a pénzhez. Egyszer a Houston Street és a Bowery sarkán melegedő csöveseket akartam megörökíteni. Egy nagy vashordó mellett álltak vagy tizen és deszkákkal tüzeltek. Odamentem hozzájuk, kiválasztottam közülük az egyik legnagyobb fejű feketét, és megegyeztem vele, hogy veszek neki egy laposüveg piát, ha megengedi, hogy lefilmezzem. Megcsináltam a felvételt, átadtam az italt, majd leültem egy kőre és a töltőzsákomba dugtam mind a két kezem, hogy filmet cseréljek. Közben a többi csöves is odaszivárgott, és körbeálltak. Az egyik nagydarab fekete agresszíven faggatott, honnét való vagyok. Mondtam, hogy Kelet-Európából, Magyarországról.
- Szóval te egy kommunista kém vagy, aki csak azért csinál felvételt rólunk, hogy megmutassa, mennyire rothadt ez a társadalom, amiben élünk. Így akarod lejáratni a mi gyönyörű, csodálatos országunkat, Amerikát.
Az ölemben fekvő töltőzsákomban matattam, kiszolgáltatott helyzetben. A szónok egyre jobban begerjedt, és társai egyetértően bólogattak, egyre szorosabb gyűrűt vonva körém.
- Fuck your sucker mother! Én nem vagyok kém. Üzletet kötöttem a társaddal, amihez semmi közöd. Megegyeztünk, hogy lefilmezem, és kapott tőlem egy üveg piát. Törődj a magad dolgával, ne üsd bele az orrod a máséba.
Dumával kellett győznöm, nem volt más választásom.
- Ott áll melletted a haverod, kérdezd meg csak, hogy igaz-e, amit mondtam.
A srác bólintott és megmutatta az italosüveget, de azért megkérdezte:
- Nem adná ' inkább kaját? Rohadt éhes vagyok.
- Arról szó sem lehet. Ebben állapodtunk meg. Előbb kellett volna szólnod, akkor nem dobok ki két dolcsit az ablakon a piádért. Neked meg azt mondom, hogy mindnyájatokat megkérdeztelek, akartok-e filmezni, de ti eloldalogtatok. Most már késő. Nem csinálok rólad felvételt, hiába is akarod. Gondolom, mint büszke amerikai állampolgár, tiszteletben tartod a mi kettőnk üzletét. Sziasztok. - mondtam és szép akkurátusan a derekamra kötöttem a töltőzsákot, még félig hátat is fordítottam nekik, hogy lássák, nem félek tőlük. Kinyílt előttem a kör, és egy ujjal sem mertek hozzám nyúlni.
Ahogy eltűntem a sarok mögött, futni kezdtem, mert tudtam, hogy egy-kettőre elmúlik beszédem hatása, és utánam jöhetnek. Megúsztam a dolgot, és a felvétel olyan jól sikerült, hogy bele is tettem az UFO címűfilmembe.
Egy idő múlva már nem csak New Yorkban vetítettem, hanem kaptam meghívásokat Chicagóba, Miamiba, San Franciscóba, Minneapolisba és még jó néhány másik városba is.
Az egyik nagyvárosban, már nem emlékszem pontosan melyikben, felkerestem az indiánok lakta külvárost, noha vendéglátóim figyelmeztettek, legyek óvatos, az a környék elég veszélyes.
Dögmeleg volt. Több mérföld hosszú úton baktattam végig, és sehol egy lélek, csak por és izzadtságszag. Szexmozik és kocsmák végtelen sora. Vasárnap délben teljesen kopárnak és kihaltnak tűnt a külvárosi főút. Már jó órája gyalogoltam, amikor az egyik buszmegállóban észrevettem egy indián családot. A földön ültek a porban. Olyan nyomorúságosan festettek, mint odahaza a faluvégi putri előtt ülő oláhcigányok. Piros volt a szemük, derékig érő, zsíros hajzatot viseltek, fogazatuk hiányos, öltözékük pedig rongyos volt. Nagypapa, nagymama, két velem egyidősnek látszó férfi, feleségeikkel és négy-öt gyerekükkel. Ahogy elhaladtam mellettük, egyáltalán nem látszottak bizalomgerjesztőnek, nem hasonlítottak a kamaszkoromban olvasott indiános könyvek hőseihez. Nem is vettem volna elő a kamerát, ha az egyikük meg nem szólít:
- Hé, tudnál adni 25 centet?
Megálltam.
- Ti igazi indiánok vagytok?
- Azok.
- És melyik törzsből?
- Mit tudom én. Adsz pénzt?
- Minek az neked?
- Buszjegyre.
- Egy 25 centesből buszjegy ennyi embernek? Abból még egy jegyre se futja. Tudod mit, kössünk üzletet. Csinálok rólatok így, ahogy vagytok, egy felvételt, és kaptok egy quartert.
Ráálltak. Mikor végeztem, hívogattak, hogy menjek velük a boltba, mert vesznek piát és meg akarnak kínálni. Furcsálltam hogy elég erre a 25 cent, de velük tartottam. A boltban legnagyobb meglepetésemre másfél liternyi hajszeszt vásároltak műanyag flakonban, és ahogy az utcára értünk, meg is húzták. Engem is kínáltak, de amint megéreztem a hajszesz szagát, majdnem elhánytam magam. Hogy meg ne sértsemőket, csak mímeltem az ivást. Ez ügyben Moszkvában már nagy gyakorlatot szereztem: ott is sértő lett volna, ha a kocsmában közösen vett vodkából nem iszom.
Az indián családdal egy kis mellékutcában telepedtünk le. Közben persze derekasan meghúzták a hajszeszes flakont, és a hatása rögtön meg is látszott rajtuk. Némelyiknek szinte kifordult a szemgolyója, mintha szipuzott volna. Éppen egy arcközelit forgattam, amikor váratlanul rám vetette magát hátulról az egyik férfi és fojtogatni kezdett. Portréalanyom sem volt rest,ő meg ki akarta tépni kezemből a kamerát. Dulakodtunk. Én bizonyultam erősebbnek, így a szemből támadó kezéből kicsúszott a kamera és szájamnak vágódott, kitörve amúgy is hiányos metszőfogaim közül még kettőt. Éreztem számban a vér ízét.
Ekkor könyökömmel gyomorszájon vágtam a nyakamon lógó másik indiánfiút, a kamerával pedig, ami jó kemény fémből volt, fejbe csaptam az előttem állót. A gyors támadástól mindketten megijedtek. A falhoz ugrottam, hogy legalább a hátam védve legyen. Az öreg indián, feltehetően az apa, ebben a pillanatban minden közreműködés nélkül hanyatt vágódott, és habzani kezdett a szája. Nyilván a sok hajszeszt büfögte vissza a szerencsétlen. Kihasználtam az alkalmat:
- Inkább apátokkal törődjetek, mindjárt meghal.
A fiúk odarohantak az apjukhoz, aki akkor már hörgött. Tudtam, hogy oldalra kéne fordítani, mert valószínűleg visszacsúszott a nyelve, de nem volt kedvem elsősegélyt nyújtani. A számból ömlött a vér, beszennyezte a trikóm.
- Itt a pénzetek, amiben megegyeztünk! - üvöltöttem és a földre hajítottam egy negyeddollárost. - Hívjatok mentőt!
Sietős léptekkel távoztam. Úgy okoskodtam, ha kiérek a főútvonalra, ahol azért hébe-hóba elhúz egy autó, ott már nem mernek megtámadni. Hamarosan találtam egy nyitva tartó Művelődési Otthont, amolyan indiánokat átnevelő kultúrházat. Vezetői is indiánok voltak, akiknek elmeséltem, mi történt velem. Segítettek megtísztítani magamat és még egy forró kávét is kaptam tőlük. Megkértemőket, hadd telefonáljak egyet. Felhívtam egy magyar származású geológus professzort, akinek a névjegye még az előző napi fogadáson került hozzám.
- Hol van fiatalember? - kérdezte tőlem, miután elmeséltem neki a történteket.
- A Flaherty Avenuen.
- Jézus Mária, oda mert menni? Épp tegnap találtak ott négy fehér lányt átvágott torokkal. Maradjon a helyén, ki nem mozduljon onnan, csak amikor észreveszi, hogy egy nagy, fekete Limuzin parkol le a ház előtt. Amint a testőröm kinyitja az ajtót, maga kiugrik a kapu alól, és be a kocsiba. Értette?
Kikukucskáltam az ablakon és láttam, hogy az indián család fel-alá járkál az úton, nyilván engem kerestek.
- Ôk voltak azok? - kérdezte az egyik népnevelő indián.
- Igen.
- Ismerjükőket, sajnos javíthatatlanok. Még szerencsésen megúszta.
Nemsokára a kapu elé gördült egy nagy fekete Limuzin. Kisősz emberke ugrott ki belőle, úgy festett, mint valami lepkegyűjtő a dzsungelben. Mellette hatalmas termetű fekete sofőr integetett nekem. Kiszaladtam a kapu alól, be a kocsiba. Becsapódott az ajtó. A professzor a kezembe nyomott egy fél whiskyt.
- Ezt hajtsa le, jót tesz az ijedtségre.
A kocsi egy előkelő villanegyedbe hajtott. A professzor házának kertjében legalább harminc ember gyűlt már össze. Mint kiderült, a helybéli magyarok közt futótűzként terjedt a hír, hogy egy filmrendező honfitársukat megtámadták az indiánok. Rögtönzött fogadást rendeztek a tiszteletemre.
Kezdetnek tepertős pogácsával kínáltak, később főfogásnak pörköltet ehettem tarhonyával. Amerikai utazásaim során sohasem éreztem magam jól a magyarok által rendezett összejöveteleken. Itt is naivul azt hitték, hogy derék értelmiségivel, igazi középpolgári filmrendezővel fognak találkozni, akivel jól lehet majd politizálni. Csakhogy nekem sosem volt ínyemre, hogy vadidegen emberekkel politizáljak, ráadásul annak sem éreztem szükségét, hogy beavassamőket az otthoni helyzetről kialakult véleményembe. Persze így rendre csalódást okoztam a magyar bulikon, és egyre jobban eltávolodtam külföldre szakadt hazánkfiaitól. Nem is kerestem a társaságukat, kivéve néhány barátomét, Szitányi Gáborét, a költő Baránszky Lászlóét, a festő Noszek Józsefét és az ösztöndíjas Nagy Bálintét, akikkel még szavak nélkül is megértettem magam.
Amerikában valahogy mindegyik magyar a pénzről vagy a politikáról akart velem beszélgetni, és ez egyáltalán nem érdekelt.
Nem vállaltam több vetítést New Yorkon kívül. Grafomán lettem. Esténként leültem a kis asztalomhoz és hosszú, tíz- tizenöt oldalas leveleket írtam haza szeretteimnek.
Mivel egész nap angolul beszéltem és lassan már gondolkodtam is, ezek az éjszakába nyúló levélírások a magyar nyelv gyakorlását is jelentették egyben.
Végre nagy örömömre összeakadtam egy magyar származású galériással, aki megnézte Lujzi katalógusait, és hajlandó volt meghívó levelet írni neki azzal a feltétellel, hogy én gondoskodom az ellátásáról. Azonnal megvettem neki a repülőjegyet. Már csak egy hónap volt Lujzi érkezéséig. Nagyon hiányzott.
És akkor hirtelen, egyik pillanatról a másikra becsapott a mennykő. Szerelmes lettem egy lányba, Kikibe.
Közös barátunkkal, Peter Huttonnal jött el az egyik vetítésemre. Az előadás végeztével megvárták, amíg összepakolom filmes felszerelésemet, majd mindhárman beültünk egy kiskocsmába. Ôrülten megtetszett Kiki keze, ahogy balkézzel felfirkálja a telefonszámát. Mint kiderült, tőlem két házzal arrébb lakott, ugyanott, ahol régen Peterék, míg nem költöztek vidékre.
Kiki ízlésemhez képest kissé telt volt, erős csípője miatt alakja deltoidra emlékeztetett. Annál jobban megragadott az arca, a nagy, szürkéskék szeme, a szinte áttetsző, szeplős ír bőre és az elképesztően izgalmas ajkai.
Pár nap múlva, úgy este 10 tájban felhívtamőt és megkérdeztem, felmehetek-e hozzá. Beleegyezett. Vettem egy laposüveg whiskyt és elindultam. Felkiabáltam neki az utcáról,ő ledobta a kulcsot, én meg felkaptattam a ház legfelső emeletére. A tetőtérben volt a műterme, és ott is lakott.
Ahogy körülnéztem, elképedtem. A rendetlenség még Lujziét is felülmúlta. Egymás hegyén, hátán hevertek a félig kész szobrok, a földet gipsztörmelék borította. A mosogatóban halomban álltak a piszkos edények, a székeken mindenütt ruhadarabok szétszórva. Az ágy bevetetlenül állt.
Niki feltett a lemezjátszóra egy lemezt, amiről ír zene szólt. Láttam, hogy már be van csípve. Pár lépést táncoltunk, aztán fogta az általam hozott whiskyt és felült az asztalra. Lóbálta a lábát, nevetett, töltött és ivott. Alaposan berúgtunk. Mikor fel akart állni, megtántorodott, éppen csak, hogy meg bírtam tartani. Visszaültettem. Testünk egy pillanatra összetapadt, aztán Kiki magához rántott, és vadul szeretkezni kezdtünk.
Másnap fejfájósan ébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok. Kiugrottam az ágyból és hazarohantam a szomszédba. Beültem a fürdőkádba és sokáig tusoltam, sikáltam magam. Aztán felhívtam Kikit. Megegyeztünk abban, hogy borzalmas volt ez az éjszaka. Olyanok voltunk, mint két kiéhezett vadállat. Kiki úgy döntött, hogy nem is akar többet találkozni velem. Ezt kerek perec megmondta.
Nem tudtam, hogyan tegyem jóvá a dolgot. Könyörögni nem akartam neki, azt a büszkeségem nem engedte.
Mély depresszió vett erőt rajtam. Rendszeresen beültem a lakásommal szemben lévő El Castillo nevezetűspanyol-mexikói kocsmába, Doszekiszt inni. Ez egy erős, félbarna sör volt, ami mellé kitettek az asztalra egy tál csípős rósejbnit, és abból annyit ehettem, amennyi jólesett. Magányos forgatásaim után jólesett ott melegedni és hallgatni azt az ízes, mediterrán spanyolt, amiből ugyan nem értettem egy szót sem, de egy kicsit Európában érezhettem magam.
New York-ban jellemző, hogy ha valaki pár alkalommal elmegy egy helyre, hamarosan törzsvendégként kezelik. A barnabőrű, fiatal pincérlány már vagy negyedszer tette elém mosolyogva az ingyen sültkrumplit, miközben én oldalszámra írtam szóömlenyeimet haza, Magyarhonba. Rohadtul egyedül éreztem magam. Ittam a Doszekiszt és bámultam a gyönyörű délszaki pincérlányt, ahogy ringó csípővel, hullámzó mozgással ide-oda libben. Végül megszólítottam:
- Mondd csak, mikor végzel ?
Elmosolyodott. Éreztem, hogy én is tetszem neki.
- Ma este az Astor Place-en dolgozom, egy kis bárban.
- Nem sok ez a két műszak?
- Ott nem pincérkedek, hanem jósolok. Az a szakmám. Jósnő vagyok.
- És jósolnál nekem is?
- Persze. 5 dollár.
- Annyi pénzem nincs. De mi lenne, ha itt találkoznánk, mondjuk, holnap? Meghívlak vacsorára. Inkább valami finomságra költsük az 5 dolláromat.
Nem kérette magát. Másnap csinosan felöltözködve ott volt az El Castillóban, de ezúttal vendégként. Nem engedte, hogy fizessek. Meghívott egy ételre és utána megkóstoltatta velem a legfinomabb tequila pálinkát. Ô margatitát ivott, abban szintén van tequila, csak limonádéval keverve.
Mielőtt végképp a fejünkbe szállt volna az ital, kezébe vette a tenyeremet és jósolni kezdett. Nem értettem, mit mondott, de mit számított az. Sokkal izgatóbb volt a puha ujjbegye, meg a málnaszínű húsos ajka.
Mikor végzett a jóslással, megmutattam az étterem ablakából a lakásomat. Kérdeztem, feljön-e hozzám. Örömmel beleegyezett. Még kipróbálta a ház előtt álló triciklimet is, felpattant a nyergébe, és összevissza kapálózott. Eléggé be volt csípve. Feltámogattam a lépcsőn. Befektettem az ágyamba, és felraktam valami zenét. Aztán szép lassan meztelenre vetkőztettem. Bőre aranyszínű volt és bársonyos, néhol selymes szőkés pihék tették még izgalmasabbá.
Talán a sok tequila okozta, de tény az, hogy a férfiasságom sehogy sem akart működésbe lépni. Pedig Maria félig részegen is mindent megtett azért, hogy sikerüljön a dolog.
Hirtelen megcsörrent a telefon. Napok óta nem hívott senki. Felugrottam az ágyból, felkaptam a kagylót.
- Hello, Ándrás? Can you come over here? - Kiki volt az.
Odapislantottam az ágyra. Maria hirtelen felült, felkapta ruháit és kirohant az előtérbe. Lecsaptam a kagylót és utánaszaladtam, de már csak a lépcsőház vasajtajának dörrenését hallottam. Visszaoldalogtam a telefonhoz. Felemeltem, de ott meg már csak a búgó hang hallatszott.
Eltelt egy hét. Egyik nap megálltam a sarkon, hogy befűzzem kioldódott cipőfűzőmet. Feltámasztottam a lábam egy rácsos pinceablakra, és ahogy futólag lenéztem, Kikit pillantottam meg az alagsorban. Egy varrógép mellett ült, és valamit varrt. Bekopogtam. Felnézett, nagy nehezen megismert. Keserűen elmosolyodott. Láttam rajta, hogy örül, de valami megmagyarázhatatlan szomorúság bujkál a tekintetében. Kézzel-lábbal mutogatva megbeszéltük, hogy este 6-kor találkozunk.
Egy kis Puerto Ricó-i étterembe szólt a randevú. Kiki igen mértékletesen csak salátát evett és narancslevet ivott. Én a csípős húsok mellé rendtem egy Doszekiszt, és mikor meg akartam kínálni, elhárította. Elmesélte, hogy múltkori találkozásunk óta nem iszik egy korty alkoholt sem és a jövőben sem akar inni. Új életet szeretne kezdeni. Alkoholista, mint mondta, az apja is az volt. A híres szobrász elviselhetetlenné tette családja életét, durva volt és kiszámíthatatlan. Egyszer részegen beszorította Kiki kismacskájának fejét az ajtónyílásba és a három éves kislány szeme láttára törte ki az állat nyakát. Kiki elsírta magát. Azt mondta, sokszorő sem emlékszik, mit művel részegen, ezért elhatározta, hogy soha többé nem iszik. Legutóbbi találkozásunk és az együtt töltött éjszaka adta ehhez a végső lökést.
Tetszett az akaraterő, ami sugárzott belőle. Javasoltam, kezdjünk mindent elölről, és szeretkezzünk józanul.
Kiki szexuálisan ugyanazt a szabadságot nyújtotta nekem, amit valamikor Zsuzsi. Kamaszkorában kollégista társnőivel sportotűztek a szexből, azon versenyeztek egymással, ki tud több férfit kielégíteni. Kiki egy szuper 8-as filmet is levetített nekem, amint éppen első nagy szerelmével szeretkezik. Kínosan éreztem magam. Hozzá képest prűd, konzervatív fajankó voltam.
Filmnaplómban sohasem örökítettem meg a szeretkezéseimet. M. A. gyakran ösztökélt, hogy vegyem filmre életemnek ezt a részét is, mert szerinte egy filmnaplóban annak legalább akkora fontossága van, mint az élet egyéb epizódjainak.
- Tudod, én olyankor valahogy nem a kamerával meg a filmmel foglalkozom. -mondtam. Nekem már az is nagy megpróbáltatás volt, amikor a Lenz-ben el kellett játszanom a szeretkezéseket. Mondanom sem kell, hogy a felvétel körülményei teljesen impotenssé tettek.
Kiki nem csak szexuálisan szabadított fel, hanem sikerült megingatnia bennem a férfiúi magasabbrendűségbe vetett, otthonról hozott hitemet is.
Műteremlakását a saját két kezével építette fel, és ha be kellett verni egy szöget a falba, vagy egy falat áthelyezni máshová, nem keresett segítséget, maga csinálta meg. A villanyszereléshez ugyanolyan jól értett, mint a vízszereléshez. Rokonságot éreztem vele. "Self made man" voltam magam is, és örültem, hogy végre találkozom egy "self made woman"-nel. Ráadásul nem volt olyan nehézkes gondolkodású, mint mi, európaiak.
Otthon egy munka előtt mindent alaposan végiggondolt az ember, meghányta-vetette az elkészítés különböző variációit, kikérte szaktársai, avagy művészkollégái véleményét. Itt Amerikában, ha kitalálnak valamit az emberek, rögtön meg is valósítják. Persze ehhez magasfokú műszaki kultúra áll a rendelkezésükre.
Kiki a saját képzőművészeti alkotásainak, képeinek, szobrainak megvalósításában is olyan könnyedén és mégis precízen használta fel az anyagokat, gépeket, szerszámokat, eszközöket, ahogy én a filmnél a filmes eszközeimet. Tőlem viszont szokatlan figyelmességet és olyan szeretetet kapott, amiről csak kamaszkori, romantikus regényekben olvasott.
Egyik közös éjszakánk után ellenállhatatlanul rátört a vágy, hogy igyon egy csésze kávét, de nem volt hozzá otthon semmije. Hazaszaladtam, megfőztem a kávét és az utcán a forró csészét a kezemben egyensúlyozva siettem vissza hozzá. A kávét ugyan nem tudta meginni, túl erősre sikeredett, de a gesztustól annyira meghatódott, hogy örömkönnyek buggyantak ki a szeméből.
Érzelmi megnyilvánulásaiban amúgy is olyan volt, mint egy kisgyermek. Ha öröm érte, nevetett, ha baj vagy lelki fájdalom, rögtön sírva fakadt. Csak jóval később, amikor megismertem már az édesanyját és a testvéreit is, értettem meg, hogy bár csak néhány évvel fiatalabb nálam, gondoskodó szeretetemmel az apját is pótolom.
Elmesélte, hogy amikor kivette műteremlakásnak a padlásteret és első éjjel egyedül aludt, betörtek hozzá. Félelmében macskáját magához ölelve, a paplan alá bújt és imádkozott. A betörő szerencsére elment. Egyszer megkérdeztem tőle, kit szeret igazán, tiszta szívből. Bevallotta, hogy a macskáját.
Józan egyezséget kötöttünk: napközben mindketten csináljuk a magunk dolgát és csak késő estefelé találkozunk. De hiába igyekeztünk egyensúlyt teremteni a magánéletünk és napközbeni tevékenységünk között, ez egyre inkább egybemosódott. Egyszerűen szerelmesek lettünk egymásba, és hogy minél többet legyünk együtt, minden más háttérbe szorult. Persze Kiki azért keményen dolgozott. Festett, rajzolt, szobrokat mintázott, én meg forgattam, jártam régi filmeket nézni, vetítgettem, és késő éjszakánként, amikor végeztünk, felkiabáltunk egymásnak, vagy telefonáltunk és ágyba bújtunk.
Kiki révén bekerültem a New York-i avantgárd társaságba. Ugyan akkoriban még kezdőnek számított, mégis szinte mindenkit ismert a környékbeli, sőt a befutott művészek közül is, akik Manhattan nyugati oldalán, a Sohóban laktak. Kiki apja közismert szobrász volt, és a lánya előtt megnyíltak olyan galériák és szponzorok kapui, amelyek más kezdők előtt zárva maradtak.
A barátok és ismerősök engem eleinte úgy kezeltek, mint Kiki jelenlegi hapsiját, aki Kelet-Európából jött és kísérleti filmes. Udvariasan bántak velem. Érdekelteőket a véleményem egy-egy kiállításról, sőt a filmjeimet is megnézték. A házibulikon Kiki iránti szolidaritásból én sem ittam, drogot meg amúgy sem fogyasztottam. Inkább figyeltem az emberek viselkedését, néha filmportrékat készítettem róluk.
Kiki művésztársasága abban is segítségemre volt, hogy amikor anyagilag megszorultam, mindig tudtak valahol munkát szerezni, asztalosmunkát, festést, csempézést, nem beszélve a villanyszerelésről, ami a szakmám volt. Ebben semmi megalázót nem talált senki. New York-ban a legtöbb művész amíg be nem futott, nem az alkotásaiból élt.
Kiki például, mivel nem akart jómódú anyjától pénzt kérni, alkalmanként a Tin Pan Alley sörözőben kente a szendvicseket, noha apja szobrainak értékesítéséből, jogdíjából kényelmesen megélhetett a család.
Az új környezet és ismeretségi kör ösztönzően hatott rám. Megismertem egy másféle, az otthonitól lényegesen eltérő, emberi viszonyrendszert, amelyben gyakorlatiasság, nyíltság és egyenesség ötvöződött. Az emberek udvariasak voltak és egymás gondolkodásmódját, érzelmi világát, változásaival együtt a végletekig tiszteletben tartották. Odafigyeltek egymásra és meg is jegyezték, amit a másik mond.
Akadt viszont jó néhány dolog, ami nem tetszett. Kiki, hiába szóltam rá, bárhol képes volt felrakni a lábát az asztalra. Étteremben talán nem, de más helyeken gátlástalanul helyezte végtagjait olyan pozícióba, ami neki a legkényelmesebb volt, nem törődve mások véleményével. Mintha ezt a fesztelenséget és lazaságot a szabadsága bizonyításának tekintette volna.
Az is meglepett, hogy mindig mindenütt nyíltan ásítozott. Kérdeztem, miért nem rakja a szája elé a kezét.
- Mert nekünk amerikaiaknak jó fogaink vannak, és nem szégyelljük megmutatniőket - nevetett. - Jó fogak, jó kocsik. Nem hallottad még ezt a mondást?
- Nem, nem hallottam, de utálok belebámulni mások szájába. Ráadásul ha valaki beszél hozzád, és közben te ásítasz, az azt jelenti, hogy unod a szövegét. És miért rakod fel a lábadat az asztalra? Az amerikaiak a cipőikre is olyan büszkék, hogy kirakatba kell tenniük?
Erre nem tudott válaszolni. Pedig az európai kultúrával kapcsolatban sok mindent sikerült megértetnem vele. Fogékony volt. Máskor viszont én kaptam leckét tőle.
Mikor a Hudson-folyó partján sétáltunk, megmutatta nekem a régi öntöttvas tűzcsapokat. Mindegyikbe a családnevük volt beleöntve. Dédapja, amikor kivándorolt Írországból New Yorkba, azzal vált jómódú polgárrá, hogyő gyártotta az egész városnak a tűzcsapokat. Furcsa volt így találkoznom az amerikai történelemmel, ami csupán pár száz éves, és emiatt még családi fényképalbumokból is levezethető.
Egyszer egy magyar művészettörténész, Beke Laci felkeresett New York-ban, és kérdésére, hogy miként viszonyulok az amerikai kultúrához, építészeti példával feleltem:
- Tudod, itt acélból és üvegből pillanatok alatt felhőkarcolókat húznak fel, de belül sokszor gipszkartonból építenek falakat és papundeklivel meg különböző ideiglenes anyagokkal választják el a tereket. Nálunk Európában nehéz alapú, nagy kövekből épült házakat emelnek, és minden súlyos és örökérvényű. Ez az építkezésbeli különbség érezhető a gondolkodásban is. Itt valahogy minden ideiglenes, ugyanakkor célszerű és hasznos, könnyen mozdítható és átalakítható, még az életmód, az életvitel is. Nálunk röghöz kötöttebb, stabilabb, de ettől mozdíthatatlanabb is. Mi, európaiak több szállal kapaszkodunk a kultúránkba, a történelmünkbe, mint ez a néhány száz éve fennálló, magát a leggazdagabbnak és leghatalmasabbnak tekintő Amerika.
Ami Kikit illeti, vele a kultúrális különbségek ellenére jól megvoltam, és úgy vettem észre, hogy együttlétünk ösztönzően hat a munkáira. Kikérte véleményemet a dolgairól, és én igyekeztem segítségére lenni, ha bizonytalan volt. Alkotásainak témája elsősorban az emberi test volt. Orvosi könyveket bújt, rajzokat gyűjtött. Szobraihoz, képeihez csak természetes alapanyagokat használt. Néha akkora mocsok és rendetlenség volt a műtermében, hogy kénytelen kelletlen hazamenekültem magányomba leveleket írni és magamhoz térni. Egyszer csúnyán le is hordtam:
- Nézd, semmi közöm ahhoz ahogy élsz, de kissé furcsállom, hogy míg a tested ápolására akkora gondot fordítasz, a környezeted, amiben élsz és dolgozol, olyan mint egy disznóól. Mindenkinek olyan a lelke, amilyen a kertje,- idéztem neki Erdély Miklóst.
Lelkére vette szidalmaimat, és másnapra csodásan kitakarított. Még a munkájához szükséges anyagait is rendszerezte. Épített egy polcrendszert és azon sorba rakta a hetek, hónapok óta padlón hányódó anyagait, szerszámait. Amikor beléptem hozzá, kíváncsian fürkészett, várta a hatást. Megsimogattam a fejét, megdicsértem. Szinte elolvadt. Újfent rájöttem, igazi gyermeklelkű teremtéssel hozott össze a sors.
Szerelmünk első hónapjának végén telefon jött Lujzitól, hogy megkapta a vízumot és két hét múlva érkezik. Teljesen kiborultam attól, hogy Lujzi éppen most toppan be, amikor fülig szerelmes vagyok, de lemondani nem mertem az útját. Felhívhattam volna telefonon vagy megírhattam volna neki, hogy ne jöjjön, mert beleszerettem valakibe és már nem akarok vele lenni, de ehhez gyáva voltam. Egyrészt úgy éreztem, több hónapi hitegetés után nem tehetem meg, hogy így átverjem, másrészt féltem attól, ha bevallom neki Kikit, újból mély depresszióba zuhan. Ezért aztán közöltem Kikivel, bármily fájdalmas is, de feleségem, Lujzi hamarosan megérkezik és legalább egy hónapig itt lesz, addig pedig nem lenne helyes találkoznunk.
Kiki sírt ésőrjöngött, de én magam is úgy éreztem, hogy óriási akaraterőre lesz szükségem ahhoz, hogy ne keressem felőt. Szegény Lujzi nem sejthette, milyen szituációba csöppen. Érkezése napján semmit nem ettem, görcsbe rándult a gyomrom a viszontlátás kínosságától és attól, hogy állandóan Kiki járt az eszemben.
Szorongó szívvel vártam Lujzit. Nem tudtam, milyen állapotban fog megérkezni és hogyan fogom elpalástolni szorult helyzetemet. Ismert engem, és biztosra vettem, rögtön észreveszi, hogy a gondolataim valahol másutt kószálnak. Vajon hogyan fogom neki bevallani az igazat? A reptéri váróteremben számtalanszor végiggondoltam a helyzetet, új és új variációkat találva ki, félhangosan motyogva a nehéz vallomást. Aztán egyszer csak ott állt velem szemben Lujzi az anyjától kapott nercbundájában, és olyan hihetetlen volt, mint egy látomás. Ott állt kissé szédülten abban az iszonyatos, nagy, fekete bundájában és csak meresztette rám óriási, kék szemét. Magamhoz rántottam. Fittyet hányva az áramló tömegre, leterítettük a bundát a földre, leültünk rá, és egymás kezét szorongatva sírtunk, sírtunk, sírtunk. Az emberek kissé furcsálkodva kerülgettek minket. Némán ültünk vagy tíz percig, míg meg nem nyugodtunk egy kicsit. Aztán fogtam egy taxit, és egy jó óra alatt hazaértünk kis otthonomba. Közben késő este lett, úgy 10 óra felé járhatott az idő. Lujzi csak ült az ágy szélén és kábultan nézett maga elé. Megviselte a nyolc órás időeltolódás, ami engem is kikészített minden utazásnál.
Megcsörrent a telefon. Felvettem, nem akartam, hogy a rögzítőre beszéljen Kiki, mert biztos voltam benne, hogyő az.
- Megérkezett? - kérdezte.
- Igen, itt ül mellettem az ágyon - feleltem kimért hangon.
A társalgás természetesen angolul folyt, de tudtam, hogy Lujzi érti és érzi is, miről van szó.
- Nagyon hiányzol - mondta Kiki.
- Te is - feleltem szűkszavúan.
- Látni akarlak.
Elhagyott minden akaraterőm, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy a józan észnek hátat fordítva, átmenjek hozzá.
- Ok, fél óra múlva, itt szemben az El Castillóban.
- Ki volt az? - kérdezte törődött hangon Lujzi és kék szemében mélységes mély bánat tükröződött.
Letérdeltem elé, ölébe hajtottam a fejem és töredelmesen bevallottam neki mindent. Bevallottam, hogy egy hónapja szerelmes lettem ebbe a lányba és azóta éjjel-nappal vele vagyok.
- Mit csináljak most? - kérdeztem Lujzitól mint egy kis kamasz.
-Ne találkozz vele! A szerelem elmúlik - felelte bölcsen, minden harag nélkül. Megdöbbentem ezen a kegyetlen józanságon.
- Jó, de megígértem neki, hogy lemegyek. Megmondom, hogy vége - ugrottam fel megkönnyebbülten és gyáván, hisz egy percig se hittem abban, amit mondok, az egyetlen dolog amire vágytam az az volt, hogy Kikit megérintsem.
- Ha most elmégy, én kiugrom az ablakon - kiabálta Lujzi.
Dühített ez az érzelmi zsarolás. Mint egy sarokba szorított vadállat rátámadtam, üvöltöztem vele, mindenféle sértéseket vagdostam a fejéhez. Szexuális életünk nyomorától kezdve, mindent. Közben felöltöztem, de épp azt a ponchót kaptam magamra, amitő ajándékozott nekem. Elindultam az ajtó felé. Lujzi belém csimpaszkodott és kért és könyörgött, hogy maradjak vele. Kitéptem magam a keze közül és lerohantam a lépcsőn. Egy fél emeletet jutottam le, amikor újra meghallottam a hangját.
- Ha most elmégy, engem többé élve nem látsz. Kicsinálom magam, nekem már úgy is mindegy.
Lábaim megremegtek. Nekidőltem a lépcsőkorlátnak, behunytam a szemem. Megpróbáltam tízig számolni. Mély lélegzetet vettem, kifújtam magam. Éreztem, hogy Lujzi nem viccel.
- Hát jó - feleltem, és lassan visszavánszorogtam a lakásba.
Lezuhantam egy székbe. Elővettem egy laposüveg whiskyt és néhány doboz sört. Megkínáltam Lujzit. Az átélt izgalmaktól egy-kettőre becsíptünk. Gyorsan megágyaztam, friss ágyneműt húztam, és lefeküdtünk aludni. Feleségem talán az ijedtség vagy az idegkimerültség hatására úgy elaludt mint akit fejbevertek. Én nyitott szemmel feküdtem mellette, karom, melyet a nyaka alá tettem, egészen elzsibbadt, de mihelyt megmozdítottam,ő még közelebb húzódott. Kavarogtak bennem a gondolatok. Kiki most biztos lent vár és nem érti, miért nem vagyok ott. Még figyelmeztetni sem tudom, hogy nem mehetek. Mindez a saját hibám, gyengeségem. Akármilyen fájdalmas is, de ezt a kettős életet nem folytathatom. Tönkreteszem vele Lujzit, akit én hívtam ki ide a vadidegenbe. Most nem hagyhatom magára. Az eszem ezt diktálta, de a szívem épp az ellenkezőjét.
Reggel frissen keltünk. Kávét főztem, mint valaha otthon, ami mellé pirítóst ettünk és narancslevet ittunk. Aztán lementünk sétálni. Imádkoztam, hogy véletlenül se fussunk össze az utcán Kikivel. Egész nap a városban csavarogtunk, sorra megmutattam Lujzinak a sohobeli és Lower East Side-i galériákat. Eléggé lesújtó véleménye volt az amerikai képzőművészetről, inkább az eredeti indián- és egyéb népművészeti intézmények és boltok érdekelték. Holtfáradtan érkeztünk haza. A postaládámban egy levél várt. Rögtön megismertem Kiki balkezes kézírását a borítékon. Lujzi a kádban fürdött, én a kisasztalomnál ültem. Látta, amint felbontom a levelet. Hosszú, legalább másfél oldalas macskakaparás volt, ami Kikitől óriási teljesítménynek számított, hisz képzőművész létére szinte alig tudott írni. A levél minden szavát egy sértett szerelmes vad dühöngése hatotta át. Magyarázatot kért és követelt, ami már csak azért is kínosan érintett, mertő is rettenetesen hiányzott nekem.
Lujzi közben figyelte az arcomat és nyilván minden érzésemet leolvasta róla, mert amikor gyorsan bedugtam a levelet egy papírhalom alá, éles hangon nekem szegezte a kérdést:
- Ô írta ugye?
- Á dehogy, hivatalos levél.
- Nekem te ne hazudj! Tudom, hogyő írta! Gyáva disznó vagy!
- Igen,ő írta és kész. Nem érti, hogy miért nem mentem le tegnap a vendéglőbe. De megkérlek, hogy ezt a témát többé ne érintsük. Megpróbálom elfelejteniőt, akármilyen nehéz lesz is.
- Helyes - mondta Lujzi határozottan.
Szegényke nem tudta, ha én egyszer valakibe beleszeretek, kegyetlen leszek. Ôbelé is hirtelen lettem szerelmes, egyik pillanatról a másikra és mély sebeket ütöttem előző kedvesem, Zsuzsi lelkén azzal, hogy szinte villámcsapásszerűen hagytam el. A változtatás jogát egész életemben fenntartottam magamnak, akármilyen következményekkel járt is.
Jámboran bólintottam hát Lujzi felé, de aztán egész éjjel azon törtem a fejem, hogyan tudnámőt kijátszani. Másnapra szerveztem neki egy találkozót egy New York-ban élő magyar származású szobrásznővel, Koren Gabival. A két nő hamar megtalálta egymással a közös hangot, én meg látva, milyen jól egymásra találtak, leugrottam egy üveg borért. Az utcáról azonnal felhívtam Kikit.
- Megkaptam a leveled. Nem tudok mit felhozni a mentségemre. Egyszerűen nem mertem egyedül hagyni a feleségemet, olyan idegállapotban van.
- Tudom - felelte Kiki. - Felhívott és kérte ne találkozzam veled, amígő itt van.
- Mi a fene? Hát ez szép, és mit feleltél neki?
- Azt mondtam, rendben van, én nem foglak keresni.
- Valóban képes lennél rá? - kérdeztem sértődötten.
- Mi nők sokkal szolidárisabbak vagyunk egymás iránt, mint ti férfiak.
- Nem is hiányzom?
- Az más kérdés. Azt nem ígértem meg a feleségednek, hogy akkor sem vagyok hajlandó találkozni veled, ha te keresel. Neked kell döntened.
- Értettem - válaszoltam -, és dühösen levágtam a kagylót.
Úgy éreztem, női összeesküvés áldozata lettem. Vérig voltam sértve. Egy bábu vagyok, akit kölcsön lehet adni.
Mikor visszamentem Koren Gabi műtermébe, vidáman és látszólag oldottan léptem be az ajtón. Megittuk a bort, sőt estefelé hármasban elmentünk vacsorázni kedvenc lengyel éttermembe is. Ez volt az első este, amikor Lujzi és én viszonylag felszabadultan és kötetlenül viselkedtünk. Kikiről többé nem esett szó.
Teltek-múltak a napok, és annyi programot eszeltem ki, hogy ne is legyen időm máson gondolkodni. Lujzinak tetszett ez a sűrű életmód és örült, hogy együtt vagyunk. Remélte, hogy végre összeszedem magam. Én meg közben egyre azon törtem a fejem, hogy vehetném fel a kapcsolatot Kikivel.
Beírattam Lujzit a Női Katolikus Egyletbe, egy ugyanolyan intenzív nyelvtanfolyamra, amelyet annak idején magam is elvégeztem. Kifejtettem,hogy feltétlenül el kell sajátítania a nyelvet, ha komolyabb kapcsolatokat akar itt kiépíteni.
- Magyarul senki nem fog megtanulni a kedvedért. Neked kell legalább alapszinten megtanulnod angolul.
- És ez persze arra is jó, hogy amíg én délelőttönként angolra járok, te nyugodtan találkozhass a nőddel, ugye? - kérdezte Lujzi gúnyosan.
- Megállapodtunk, hogy nem találkozunk - feleltem.
- Ugyan, ne szédíts! Azt hiszed, nem látom rajtad, hogy majd elepedsz a vágytól? Tönkremész itt mellettem és mindig máshol jár az eszed. - mondta.
- Akkor is meg kell tanulnod angolul, mert már elegem van abból, hogy állandóan csak hülye magyarokkal találkozunk, akiktől végre sikerült megszabadulnom. Mikor meg amerikaiak közt vagyunk, állandóan nekem kell tolmácsolnom, ami rettentően fáraszt - vágtam vissza.
- Nézd, nem kötelező velem lenned, de te hívtál meg, hát vállald a következményeit. Ne légy gyáva és szemét!
- Jó, rendben van, vállalom.
Ezzel le is zártuk a vitát, legalábbis egy időre. Beírattam Lujzit az iskolába, éső szorgalmasan végezte a tanfolyamot. 8-tól 12-ig szabad voltam végre mint a madár. Rögtön felhívtam Kikit, aki eleinte nem akart találkozni velem, de addig erőszakoskodtam, amíg végül ráállt.
- Ide figyelj - kezdtem séta közben - én nagyon szeretlek és nagyon hiányzol nekem. Még maradt ötven nap Lujzi elutazásáig, mert lekötött repülőjegye van visszafelé. Nem tudom, hogyan fogjuk addig kibírni, de ha elég erős a szerelmünk, sikerülni fog. Ha nem, akkor úgyis megette a fene az egészet. Kitartásom jeléül kapsz tőlem mindennap egy képeslapot, amin csak egy szám lesz. A hátralévő napokat jelzi majd a találkozásunkig. Minden nap eggyel kevesebbet.
Kikinek jólesett ez a ragaszkodás, én pedig megnyugodva sétáltam haza. Meg is számoztam mindjárt az első képeslapot, ráírtam az 50-es számot és bedobtam Kiki postaládájába. A többi számozott lapot bedugtam íróasztalomon egy könyv alá. Lujzi megtalálta és rögtön rájött, miről van szó. Kijelentette, ha ennyire nem bírok magammal, költözzem át Kikihez. Egyébként is azt tervezi, hogy átíratja a repülőjegyét és több hónapig itt marad, mert érdekli a művészeti élet. Megijedtem. Semmiképpen sem maradhat tovább - vetettem ellen -, mert nem tudok róla anyagilag gondoskodni és felelősséget sem tudok vállalni érte.
Ez eléggé mellbe vágta, de tehetetlen volt. A karácsony közeledte kissé enyhítette a feszültséget köztünk. Egy kis félautomata fényképezőgépet kapott tőlem ajándékba, mert tudtam, hogy szeretett volna motívumfotókat készíteni a munkáihoz. Csak filmet felejtettem el vásárolni hozzá.
Szenteste a szakadó esőben elindultunk filmet keresni, ami nem is tűnt túl reménytelen vállalkozásnak, hiszen New Yorkban sok árus nem keresztény, és nem tartja a karácsonyi ünnepeket. Már a második drugstore-ból távoztunk üres kézzel, mikor hirtelen kivágódott mellettünk a Hell 's Angels klub ajtaja, és kitántorgott rajta egy kétméteres óriás. Ujjatlan bőrdzsekit viselt csupán, ami szabadon látni engedte combnyi vastag agyontetovált karjait. Megérintettem a vállát:
- Elnézést, nem tudod véletlenül, hol van itt a közelben egy bolt, ahol filmet vehetnénk? - kérdeztem udvariasan.
Megfordult, és ránk mosolygott.
- Gyertek velem - mondta és dülöngélve elindult az utcán.
A Nyolcadik utcánál az Astor Place, a környék művészközpontjának irányába fordultunk. Itt állandó volt a nyüzsgés, apró kávéházak, művészellátó boltok váltogatták egymást. Kísérőnk ekkor hirtelen hátraugorva mögénk került, mi pedig szembe találtuk magunkat egy másik Hell's Angels-alakkal, aki nyilván ismerőse lehetett, mert előrántott egy rugós kést és szitkok áradatát zúdította ismerősünkre. Megdermedve álltunk Lujzival a két motoros vadember közt a zuhogó esőben. Annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy esernyőnket összecsuktam és hegyes végét a késsel hadonászó fiú felé fordítottam. A srácok üvöltözéséből szinte egy szót sem értettem, annyira speciális szlenget használtak.
Nagytermetű kísérőnk váratlanul dalra fakadt. Egy régi rock and roll slágert kezdett el énekelni, ami talán a motorosok indulója lehetett, mert a másik fickó pillanatok alatt megszelídült. Zsebre vágta a kését éső is átvette a dallamot. Egymás nyakába borultak és együtt harsogták az indulót. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy elbúcsúzzam óriásunktól, megköszönve szívélyes segítségét.
- Ugyan, ne hülyéskedj, ünnepeljünk! - csapott a vállamra. - Itt van valahol a kocsim. Beülünk, és száguldozunk egyet. Megmutatom nektek az éjszakai várost.
- És te akarsz vezetni? - hebegtem.
- Miért, csak nem félsz?
- Dehogy is, csak gondoltam, van benned egy kicsi tinta, meg anyag is.
- Persze, hogy van. Másként sose ülök motorra vagy kocsiba.
Eközben egy sárga autóhoz értünk, amit megpróbált kinyitni.
- Kösz szépen, de mi jobban szeretünk sétálni és kettesben akarunk lenni. Vigyázz magadra, jó utat! - mondtam, és faképnél hagytuk a fickót.
Alig tettünk néhány lépést, felbődült a kocsi motorja, és vagy százzal elrobogott mellettünk az óriás. Barátságosan integetett.
Néhány nap múlva leutaztunk vidékre Peter Hutton barátomhoz, aki akkoriban egy vidéki egyetemen tanított. Éppen kifordultunk a sarkon, sietve, hogy elérjük a buszt, amikor szembejött velünk Kiki. Annyira megijedt, hogy megtorpant, és leröpült lábáról a cipője. Gyorsan hátrafordultam és nógattam Lujzit, hogy szaporázza meg lépteit, nehogy lekéssük a buszt. Ideges kiabálásommal sikerült elvonnom Lujzi figyelmét az előttünk féllábon álló nőről, aki sóbálvánnyá válva nézett minket. Mikor elviharzottunk Kiki mellett, tarkómon éreztem a tekintetét. Hevesen vert a szívem, míg fel nem szálltunk a buszra.
Lujzi nehezen bár, de végül beletörődött abba, hogy egy hét múlva visszautazik. Elvittem kedvenc helyemre, a Coney Island-re, ahol a tengerparton egymást érték a használt cikkeket, csecsebecséket, régiségeket árusító bódék. Találtunk két gyönyörű, összecsukható Bauhaus-széket és megvettük 5 dollárért. Ott helyben, a tengerpart fövenyén felállítottuk mindkettőt. Némán ültünk, fogtuk egymás kezét és néztük a hullámokat. Vajon mi lesz velünk? - ez járt mindkettőnk fejében. Egymásra néztünk ugyanabban a pillanatban mint két gondolatolvasó.
- Nem tudom, mi lesz velünk - mondtam reszelős, halk hangon.
- Ma már nála alszol? - kérdezte Lujzi.
- Nem tudom, majd meglátjuk - hazudtam neki.
Sóhajtottam. Valójában már az órákat, a perceket számoltam, hogy újra láthassam Kikit.
A reptéren még a tranzit előtt ittunk egy konyakot. Megöleltem, megpusziltam Lujzt és azt mondtam neki:
- Ide figyelj, nem tudom, mi lesz velünk. Pár hónap múlva én is hazamegyek, és akkor majd meglátjuk. Hátha újra menni fog. Elvégre hét éve vagyunk együtt. Ne zárjunk le semmit.
Igyekeztem megnyugtatni a hosszú repülőút előtt, mert jól tudtam, miféle érzés vesztesként hazautazni, egyedül a reménytelenségbe. A lelkem mélyén ugyanakkor éreztem, hogy mi már soha többé nem leszünk együtt.
Lujzi látszólag elhitte a mesét, és én hosszasan integettem utána. Még megvártam, amíg felszáll a gép, aztán rohantam a telefonhoz. Kiki rögtön felkapta a kagylót.
- Elment ?
- El. Akarsz velem lenni? - kérdeztem.
- Hát persze, itt várlak! Mit gondolsz, miért ülök itthon?
Niki egy pillanatnyi szünetet tartott, majd kibökte:
- És milyen idegállapotban volt, amikor elbúcsúztatok?
- Viszonylag nyugodt volt, a helyzethez képest. De most már elég, beülök egy taxiba és repülök hozzád.
- Inkább busszal és metróval gyere, azzal hamarabb ideérsz a csúcsforgalomban.
Mégis taxiba ültem. Utáltam a föld alatt utazni, idegen emberek közt. Annál jobban élveztem, amikor autóval közelíthettem meg New York-ot, a lassú behatolás a nagyvárosba mindig megindította a fantáziámat.
Jó volt újra összebújni Kikivel, de valahogy mégis más. Közben az járt az eszemben, hogy Lujzi most ott ül a hatalmas gép valamelyik ülésén és megy haza, egyedül. Kiki érezte, hogy elkalandoznak a gondolataim, és azt javasolta, menjünk el valahová. Nyeltem egy nagyot, mert egyből az ugrott be, milyen kevés pénzem maradt, de nem akartam, hogy Kiki fizessen. Végül mégis elmentünk, és én otthagytam 15 dollárt, amiből színültig feltölthettem volna a hűtőszekrényemet.
Kikivel addig volt zavartalan az együttlét, amíg nála voltunk, de amint kimozdultunk valahová, rögtön éreztem a köztünk feszülő anyagi különbséget. Ráadásul kedvesem a külön töltött idő alatt éjjel-nappal dolgozott és ezt szemmel láthatóan folytatni akarta a továbbiakban is. Kiki az alkohol rabjából a munka rabja lett. Maradék idejében kiállításokra, megnyitókra, partykra járt, amikre engem is magával rángatott. Megértettem, hogy művészi fejlődéséhez, karrierje egyengetéséhez okvetlenül részt kell vennie a New York-i művészvilág életében, de jómagamnak egyre terhesebbé vált a sok éjszakai buli. Untam már ugyanazokat a figurákat, ugyanazokat a témákat, és meguntam a tartósított mosolyokat is. Inkább kimentem hajnalban és alkonyatkor a tengerpartra, és napfelkeltéket, naplementéket filmeztem. Vonzott a víz, a tenger. Megnyugtatott. A késő este és az éjszaka lett a mi időnk Kikivel. Olyankor ettünk valamit, elmeséltük egymásnak, mi történt velünk aznap.
Kaptam egy hat méter hosszú 1969-es Chevrolet Malibu Combi-t egy sráctól. Ócska, régi kaszni volt, amit a fiú azért adott nekem, mert megunta, hogy reggelenként és esténként másfél órát kelljen ingyenes parkolóhelyet keresnie. Inkább nekem ajándékozta a monstrumot. Lakályosan berendezkedtem, ennivaló, könyvek, magnókazetták, rádió, minden belefért. Még aludni is lehetett benne, ha lehajtottam a hátsó ülést. Az anyósülésre beszereltem egy kameraállványt és rátettem a kamerát, így menet közben ha valami megtetszett, csak a hosszú exponáló zsinórt kellett megnyomnom, és máris beindult a masina.
Egyetlen szépséghibája volt új járgányomnak, mégpedig az, hogy minden reggel 6-kor át kellett vele állnom az utca másik oldalára, mert jöttek a takarítók, és aki otthagyta a kocsiját, azt könyörtelenül megbüntették 40 dolcsira.
Módszeresen bejártam vele nemcsak New York belvárosát, a Manhattant, hanem Brooklynt, Queenst, New Yersey-t, és távolabbi környékét is. Lassan jobban ismertem New York-ot mint sok ott élő, aki adott esetben egész életében ki sem mozdult a saját kerületéből.
Akadtak vidékek, ahol nem volt tanácsos fehér ember létemre kiszállnom a kocsiból. Sokszor a motort sem állítottam le, úgy forgattam, hogy bármelyik pillanatban elindulhassak.
Az ortodox zsidó negyedben, Brooklynban a hasszidok egyáltalán nem tűrték, hogy felvételt készítsenek róluk. Engem nagyon érdekelt a zsidónegyed, ezért a kocsit a Williamsburg Bridge hídfőjénél leállítottam, és gyalog folytattam utamat. Az egyik legforgalmasabb kis hídnál aztán felállítottam az állványt a járda közepére és célba vettem a gyalogosokat. Úgy tettem, mint aki a hidat szeretné lencsevégre kapni, és aki szembe jött, annak hevesen integettem, hogy menjen át a túloldalra, nehogy véletlenül a képbe kerüljön. Persze mindig akkor indultam el a kamerámmal, amikor valaki nem vette észre az integetésemet és belejött a képbe. Mikor némelyik ezek után felháborodva követelte, hogy azonnal álljak le a forgatással, ártatlan képpel azt válaszoltam:
- Nem tehetek róla, uram, hogy belejött a képbe, én a hídról készítek felvételt, nem önről. A híd mindenkié, jogom van hozzá, hogy megörökítsem. Ön ráadásul el is rontotta a felvételemet. Kárt okozott nekem, amit tulajdonképpen illenék megtérítenie. Nem olcsó ez a Kodak Eastman Color nyersanyag.
Erre a pofátlanságra nem tudtak mit mondani, inkább elsomfordáltak.
Az ortodox zsidók egyébként elég durván bántak minden idegennel. Utáltak mindenkit, még a többi zsidót is, köztük engem.
Egyszer lencsevégre kaptam két kisfiút. Az egyikük egy angyalarcú nyomorék volt. Mikor észrevették, dühösen követelték, hogy tüstént adjam oda a filmet. Mondtam, arról szó sem lehet, sokba van nekem, ráadásul néhány kocka nem is róluk készült, és nem tudom leválasztani azokat. Amíg vitatkoztunk, gyűrűbe fogott vagy harminc-negyven kisgyerek. Sok lúd disznót győz, gondoltam. Félrelöktem kettőt és iszkoltam az autóm felé. Szerencsére nem bírtak utolérni, de jól megizzasztott a futás.
Többet nem mentem oda forgatni, de szombatonként gyakran elsétáltam arra és gyönyörködtem az ünneplő ruhás emberekben. Annyira megszoktam, hogy észre sem vesznek, hogy nagyon meglepődtem, mikor egyik sétám alkalmával egy idős, szakállas férfi integetni kezdett nekem a túloldalról. Beinvitált a házába.
- Jöjjön csak, ne féljen. Maga nem zsidó, ugye?
- Hát apám és anyám zsidók. Én csak akkor vagyok az, ha figyelmeztetnek rá.
Az idős úr furcsálkodva nézett rám, miközben vezetett tovább a sötét lakás belsejébe. Egyetlen villanykörte égett csak a fürdőszobában. Megállt a wc előtt, és így szólt:
- Megkérem, húzza le.
- Tessék?!?
- Kérem húzza le a vécét.
- Ezen ne múljék- rántottam meg a vállamat, és egy erőteljes mozdulattal meghúztam a fogantyút. -Még óhajt valamit? - kérdeztem némi éllel.
- Igen, kérem oltsa le a villanyt is.
- Hát persze, a villany. Bizony, bizony spórolunk, mi?
Mikor az öreg kitessékelt, így hálálkodott:
- Köszönöm, hálásan köszönöm. Sabbath shalom.
- Nem probléma. Ha bármi hasonló gondja van, csak szóljon- mondtam és otthagytam.
Később Hanna barátnőmnek elmeséltem az esetet, aki felvilágosított, hogy sabbat alkalmával még a legkisebb munkavégzés is tilos.
Szitányi Gábor barátom elhatározta, hogy felvételizik a New York University-re, filmszakra, és úgy döntött, engem kér meg, hogy segítsek neki elkészíteni egy fotóetűdöt.
Elvállaltam, annál is szívesebben, mert egy bomba jó táncosnőt kellett fényképeznem különböző pózokban. Rebeccának hívták a lányt, és bár erős állkapcsától feje mint egy lóé, kemény, izmos teste és gyönyörű lába egészen lenyűgözött. Amolyan igazi, vad, kívánatos nő volt.
A munka során úgy összemelegedtünk, hogy megbeszéltem vele estére egy randevút. Egy dzsesszklubba mentünk zenét hallgatni. Még ott a sötétben elkezdtünk a zene ritmusára táncolni, és annyira felizgattuk egymást, hogy elhatároztuk, otthon folytatjuk a táncot. Felmentünk hozzá és reggelig szeretkeztünk. Magam is meglepődtem, mire vagyok képes emellett a kisportolt, csupa izom nő mellett.
Mint később kiderült, olyan italokat kevert és olyan magokat adott, amelyek felfokozzák a férfiteljesítményt. Kiki éppen elutazott egy hétre Los Angeles-be valami kiállításra, úgyhogy szabad voltam. Nem éreztem lelkiismeretfurdalást. Egy ideig féltékenyebb voltam, mintő, de aztán felvilágosított, hogy ez önzés a részemről, makacs ragaszkodás ahhoz, hogyőt elidegeníthetetlen tulajdonomnak tekintsem. Utazása előtt végképp eloszlatta illúzióimat. Sietett, és megkért, hogy segítsek neki a neszesszerébe bepakolni. A sok apróság, tiszatsági szer mellé a legnagyobb természetességgel bedobott egy kotongumit is. Én megrökönyödve emeltem ki.
- Ez minek neked?
- Ki tudja, hátha összefutok valakivel… Jobb, ha van nálam, nem?

Rebecca odavolt értem, és állandóan magokkal, ginzenggyökérrel és különböző indiai, kínai teával itatott. Egy hete tartott az idill, amikor, valószínűleg ettől a speciális étrendtől, iszonyúan korogni kezdett a gyomrom. Fogtam magam, és miközben Rebecca aludt, hazaosontam. Kivettem a frizsiderből féltveőrzött abált szalonnám maradékát és mint egyőrült nekiestem.
A szalonnát még otthonról csempésztem ki, tudniillik Amerikába ételt behozni tilos. A New York-i repülőtéren a termetes fekete vámosnő vigyorogva rá is kérdezett:
- Magyar, lenni szalámi?
- Nem, nincs szalámi.
- Semmi finom, magyar étel nem hozott?
- De igen, hoztam négy kiló zsírt (fat) magammal! - feleltem.
A fat ugyanis nem csak zsiradékot, hús kövérjét, hanem hájasságot is jelent. Azt hitte, viccelek és továbbengedett.
Nos, ezt a hazai csemegét szigorúan beosztottam, és csak ha ünnepi alkalom kínálkozott, vagy ha már nagyon kínzott a honvágy a hazai ízek után, akkor szeltem le belőle egy-egy vékonyka csíkot. Rebeccától menekülőben - kenyérrel és hagymávalű együltömben bekebeleztem azt a maradék tizenöt dekát, amivel ki kellett volna húznom legalább egy hónapot.
A hirtelen megterheléstől gyomorgörcsöt kaptam, és órákig nem tudtam kiegyenesedni. Telefonáltam Rebeccának, hogy rosszul vagyok, megfeküdte gyomromat az indiai étrend, és szeretnék egy kicsit magam lenni, amíg helyre nem jövök. Megértő volt és kedves. Tudta, hogy Kikivel élek, és ez csak kaland volt a számomra is.
Mikor Kiki megérkezett, olyan felszabadult voltam, hogy feltűnt neki. Érdeklődött, hogy mi történt velem. Rebeccáról bölcsen hallgattam, csak az indiai magkúráról számoltam be, és hosszan ecseteltem, mennyire egészséges életet éltem. Nagyon megtetszett neki. Első szeretkezésünk után megállapította, hogy a magomnak is egészen más íze van, sokkal finomabb, mint amikor húsokat és zsíros, csípős ételeket ettem. Javasolta, hogy tartsam tovább is ezt a vegetárius életrendet, mert nagyon egészséges. Ôszintén szólva én még a gondolatától is iszonyodtam annak, hogy nem ehetem többé rendesen, és állandóan korogni fog a gyomrom.
Hazatérésemig már csak négy hét volt hátra. Immáron hét hónapja tartózkodtam Amerikában. Elforgattam vagy ötezer méternyi anyagot, tartottam legalább ötven vetítést és végignéztem legalább háromszáz némafilmet, továbbá írtam egy tanulmányt Agymosás címmel az amerikai televíziózásról. Az utolsó pár héten szinte már minden időmet a tengerparton töltöttem.
A búcsúzás elhúzódott és sorozatos veszteségekkel járt. Először is a Chevróval gyűlt meg a bajom. Egy reggel hiába akartam beindítani. Felnyitottam a motorháztetőt, és akkor láttam, hogy valaki kilopta belőle az akkumulátort. Már jöttek is az úttisztítók, két rendőr kíséretében. Meg akartak büntetni. Mutattam nekik, mi a helyzet. Azt mondták, van itt a sarkon egy akkumulátorbolt, vegyek egy használt aksit és szereljem be. Rendesek voltak, a büntetés a duplájába került volna. A kis boltban megkérdeztem a tulajt, van-e olcsón használt aksija. A bolt végében ott sorakoztak. Megismertem köztük az enyémet.
- Ezt tőlem lopták el! - kiáltottam fel álmélkodva.
- Hát azt bajos lenne bizonyítani, de megkaphatja 20 dolcsiért - felelte a rutinos kereskedő.
Egy húszasért visszavásároltam az akkumulátoromat és odacipeltem a kocsihoz. Beszereltem és átálltam a másik oldalra.
Másnap reggel újra be akartam indítani a kocsit, megint nem indult. Már sejtem, mi a helyzet. Megint kilopták az aksit! Begurultam. Felhívtam a srácot, akitől a kocsit szereztem, és megkértem, vegye vissza, mert nem bírom anyagilag az akkumulátorok utánpótlását. Azt ajánlotta, vegyek egy vadonatúj aksit,ő kifizeti, és vigyem le a Chevrót a tanyájára, mintegy száz mérföldre New York-tól. Így is történt. Ott beállítottuk a garázsba,ő meg visszahozott a városba.
Az utolsó napokat arra használtam fel, hogy meghívóleveleket kértem azoktól a mozisoktól, akiknél vetítettem. Sokan voltak, akik késznek mutatkoztak Amerikában forgatott filmjeimet bemutatni és tiszteletdíjat fizetni előadásaimért. Annyi meghívólevél gyűlt össze, hogy úgy számítottam, fél évet is kibírok legközelebb a fellépti díjakból. Emellett dolgozhatok feketén, mint villanyszerelő, festő, kőműves vagy asztalos.
Kiki megígérte, hogy pár hónap múlva esedékes berlini kiállításáról átugrik majd Budapestre. Érzékeny búcsút vettünk a reptéren. Mialatt csomagjaim feladásával foglalkoztam, megkértem, vigyázzon a sárga kis bőrtáskámra, amiben a piszkos zoknijaim és ingeim voltak. Természetesen azt lopták el, nem a vulkánfíber kofferemet, amibe a kamerámat csomagoltam. Mégis nagyon sajnáltam, mert a Lenz-ben is szerepelt, és mindenhova magammal vittem, szinte hozzám nőtt. Kiki sírt és dühöngött, nekem kellett megnyugtatnom:
- Talán egy új korszak kezdetét jelzi ez a lopás. Eltűnt vele a múlt egy darabja.



Élet a hegyen

Jó volt visszatérni Európába. Tartottam a hirtelen váltástól, de szerencsére volt egy kis időm az akklimatizálódáshoz: meghívást kaptam Utrechtbe a Lenz-el, aminek angol feliratos kópiáját New York-ból egyenesen erre a fesztiválra vittem.
A reptéren legnagyobb meglepetésemre három magyar filmes várt. Szépen feldobáltam a kézikocsira filmes málhazsákjaimat és kiléptem a váróba. A magyarok úgy néztek rám, mint valami földönkívüli lényre. Sugárzott belőlem a szabadság, belőlük meg, szegényekből, a félelem, a bűntudat és a frusztráció.
Utrecht kedves, békés, nyugodt városként élt emlékeimben, még Lujzival jártam itt annak idején, és egy kábítószeres kultúrházban vetítettem kisfilmjeimet. Most mégis idegesített: amerika után lassúnak tűnt, és nehézkesnek.
A fesztiválon szokás szerint ritkán mutatkoztam, inkább a régiségboltok kirakatait nézegettem és arról álmodoztam, hogy veszek valami szép ajándékot Kikinek. Most kezdett el igazán hiányozni. Este felhívtam a szállodai szobából, és egy egész vagyont eltelefonáltam.
Másnap összefutottam Jeles Andrással, akit akkoriban talán a legtöbbre becsültem kollegáim közül. Ettől kezdve együtt jártuk a várost és bámultuk a régiségboltok zsúfolásig megrakott kirakatait. Néha hümmögtünk és ráböktünk ujjunkkal egy-egy régi szelencére. Alig beszélgettünk, csak egymásra néztünk és néha beültünk valahová egy pohár sörre. Egykori amatőrfilmes társamat különben is a szűkszavúság jellemezte- odahaza kétszer ha szó esett köztünk szakmai dolgokról. Jeles a világ dolgait illetően legalább annyira túlérzékeny volt mint én, és szavak nélkül is megértettük egymást.
Csak utólag, hónapokkal később derült ki, hogy részben neki köszönhettem New York-i ösztöndíjamat. Sorosék Jelestől kérdezték meg először, akar-e Amerikába menni, deő lemondott erről, mert inkább Indonéziába szerette volna kivinni színházi társulatát az ottani hagyományok tanulmányozása céljából. Sorosék ebben nem támogatták, így került végül szóba az én nevem. És most Amerikából jövet együtt nézegettük régvolt kultúrák remekeit, igaz, hogy csak a kirakatokban. Jeles egyszer csak felém fordult:
- Milyen volt?
- Hát, tanulságos, de nem élnék ott.
- Miért?
- Az embereknek tízszeres sebességgel hajtanak, nincs idejük élni. Még a kikapcsolódás is nagyüzemileg van beprogramozva. Azt hiszem, ha nem szerettem volna bele egy lányba, már régen hazajövök - foglaltam össze tapasztalataimat.
Aztán mentünk tovább, és nézegettük a kirakatokat.
Hazaérve a legjobban az lepett meg, hogy éreztem, apám büszke rám. Nem is értettem, miért. Később előadta, hogy ha annakidején 56-ban kimegy nyugatra, biztosan milliomos válik belőle. A saját vágyát látta megvalósulni bennem és az én amerikai utamban. Viszont én tudtam a legjobban, hogy nem csináltam semmit Amerikában. Nem lettem sem sikeres, sem gazdag. Apám mégis szeretettel fogadott és tőle szokatlan módon nem kérdezősködött, csupán annyit:
- Hol fogsz lakni?
- Nem tudom, papa. Nem akarok visszamenni Lujzihoz, mert már nem szeretem - feleltem.
Ebben a döntésemben persze a gyávaságom is közrejátszott. Nem szívesen szembesültem volna mindazzal, amit Lujzinak okoztam. Ugyanakkor élt bennem egy erős érzés, hogy Kiki szeret, és életemet - függetlenül attól, hogyő az óceán másik felén lakik - hozzá akarom kötni.
Apám szemében cinkos mosoly villant, ami ugyancsak szokatlan volt tőle. Kiki iránti konok érzéseimben olyan erényemet vélte felfedezni, ami belőle hiányzott. Felajánlotta, hogy bérelt telkén, mely közvetlenül a Szabadság hegyi TV torony alatt, a város egyik legszebb pontján helyezkedett el, nyugodtan eltölthetem azt a fél évet, amíg vissza nem térek Amerikába. Azt nem tudom, hogy Marikával, drága, jó nevelőanyámmal hány éjszakán át vetették-hányták meg ezt a dolgot, de végül léha kamaszkori viselkedésem feltámadásával is számolva úgy döntöttek: lakhatom a hegyen. Mindent egybevetve nem bántam, hogy apám ilyen büszke rám, pedig emlékszem, rengeteg levelet írtam neki Amerikából,őszinte vallomásokat, éső valamennyit - mint utóbb kiderült - szépen elrakosgatta, gumigyűrűvel összekötötte, majd nem sokkal hazaérkezésem után visszaadta. Rosszul esett nekem, mi tagadás.
- Fiam - kezdte a magyarázkodást -, köszönöm, hogy gondoltál rám, de megmondomőszintén, nem kellett volna annyit innod, amikor ezeket írtad. Nem is szeretném ennek a szégyenteljes korszakodnak a bizonyítékait magamnál tartani. Vedd visszaőket.
Leginkább az bántott, hogy míg egyfelől büszke rám, másfelől magának sem meri bevallani, hogy a leveleimen keresztül végre megismerhette igazi énemet. A neki írott levelek visszaadását úgy éltem meg, mint egy visszautasítást. Mindamellett hamar túltettem magam a dolgon, és elfogadtam kis faházát a Szabadság-hegyen.
Új élet kezdődött. Hajnalban keltem, lótuszülésben helyet foglaltam a kerti asztal tetején és vártam a felkelő napot. Kis kongámat az ölembe vettem, és egy óra hosszat ütöttem a ritmust, így köszöntöttem a napfelkeltét. Naplemente előtt megismételtem a szertartást. Valami ösztönös meditációs gyakorlat született így. A dobolást egyébként Amerikában sajátítottam el. Megszerettem a rap-zenét, nem az eltorzított színpadi változatát, hanem az eredetit, a fekete külvárosok folklórját, ahol a fiatalok az utcakövezeten ülve úgy beszélgettek egymással, hogy közben - beszédjük ritmusára - a térdüket ütögették. Eljártam Bronxba, olyan rap-klubokba, ahova fehéreket nem engedtek be, illetve ha véletlenül mégis betévedt egy-egy, nem biztos, hogy élve kikerült. Ezekben a klubokban megtűrtek mint kelet-európai üldözöttet, ráadásul életemben először még a zsidóságom is előnynek számított. Nem csak keleteurópai, még zsidó is szegény, gondolták. Persze személyes varázsomat is bedobtam. Mikor megszólalt a rap-zene, én is elkezdtem ütögetni a térdemet, és hangosan szajkóztam a szöveget, ami nagy derültséget váltott ki a feketék között. Tetszett nekik érthetetlen kiejtésem, hanghordozásom. Olyan lehettem köztük mint egy fehér udvari bolond.
Akkor loptam be végleg magam a szívükbe, amikor valamelyik nap a rap-klub felé sétálva, egy már eléggé belőtt fekete banda állított meg az utcán. Elém tornyosult egy húsosajkú fekete óriás és majomképét arcomba nyomva megkérdezte:
- Milyen színű az Isten, vakarcs?
- Hát ződ! - vágtam rá kapásból.
Tetszett nekik, röhögve hátbavágtak, hogy majd kiesett a tüdőm, és máris mehettem tovább. Fenn a hegyen, apám kalyibájában kivonultam a társadalomból. Reggel doboltam, utána a kertben megreggeliztem, megfürödtem és elindultam gyalog a pasaréti filmgyárba. Félórás könnyű séta után pasaréten beültem a vágószobába és nekiláttam, hogy összeállítsak egy filmet az Amerikában forgatott anyagaimból.
Az első muszter teljesen kétségbe ejtett. A Bolex-kamerát ugyanis, amivel nyolc hónapon át forgattam, rosszul állította be a műszerész, és az anyag mintegy 70%-a csíkos lett és életlen. A maradék viszont egy új és addig sosem látott érdekes fogyatékossággal rendelkezett. Az összes fénypont csíkossá vált, mintha megfolyt volna a filmkockán. A nap, a hold, az ég és a lámpák fénye rácsorgott az alatta lévő mozgóképre, ami viszont éles maradt. Amikor kiválogattam a megmaradt, hasznosnak vélt anyagokat és levetítettem néhány barátomnak, megindult a sugdolózás:
- Milyen spéci szűrőt használhatott ez a Szirtes?
Úgy éreztem, talán mégis van remény arra, hogy összeállítsak egy érdekes filmet, ha megtalálom hozzá a megfelelő koncepciót. Mondjuk ez a hibás anyag egyűrbéli lény műve, aki a Földről küld haza tudósításokat, képtorzításai pedig aző látásmódjából származnak. Legépeltem tíz-tizenöt oldalnyi "jelentést" a más galaxisbeli ügynök bolygónkat illető felfedezéseiről, majd odaadtam dramaturg barátomnak, Szeredás Andrásnak, aki jól meghúzta. Sokszor csak egy-egy mondatot hagyott az én négy-öt oldalnyi írásömlenyemből. Végül is a lényegre tapintott rá, és így több hónapos munkával sikerült egy szikár kommentárt illeszteni a képanyaghoz.
Remekül haladtam a vágási munkával is, amit annak is köszönhettem, hogy távol tartottam magam a civilizációtól. Amikor nagyjából készen állt a film, hozzáfogtunk az utószinkronhoz. Szeredás elzavart, mert megtetszett nekem a vörös hajú, érzéki hangú színésznő, akit behívott, hogy alámondja a narrátor szöveget.
- Inkább menj ki a kocsmába, de ne zavard a film munkálatait. Egyedül is megbirkózom vele. Utána majd megnézed - mondta atyai hangon. Szeredás amolyan pótatya volt számomra. Bölcs nyugalma és megértő gondoskodása, finom, visszafogott stílusa jólesett. Megosztottam vele legbelsőbb gondolataimat is. Azon kevesek egyike volt a szakmában, aki tudott hallgatni.
Ôrülten vágytam Kiki után. Szinte mindennap írtam neki szerelmes levelet, néha fel is hívtam a filmgyárból. Közben összefutottam a régi haverokkal, és nagy bulikat rendeztünk fönt a hegyen a kis faházban. Én ittam, a többiek meg füves cigarettákat szívtak, és napokig elzenélgettünk. Dixi, Jánoska, Frédi, Putyi, Víg Misi, Hunyás és még jó néhányan szinte odaköltöztek és csak akkor ruccantunk le a városba, ha elfogyott az anyag vagy a pia. Állandó volt körülöttünk a sürgés-forgás, kellemes hölgyek láttak el minket mindenféle földi jóval. Mi csak ültünk a fűben, zenéltünk, ittunk, szívtunk, heverésztünk. Zenénk, amit ott improvizálgattunk, experimentális rock volt, és olyan jónevű fiúk is beszálltak néhanapján játszani, mint Magyar Péter, Kiss Laci, Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó zenészei.
Megint kamasz voltam, két-három lánnyal hajtottam párhuzamosan, de közben persze cserélgettem isőket. Ajtóm nyitva állt mindenki előtt. Azzal indítottam, hogy elmeséltem, az ágyam felett lógó kép igazi szerelmemet, Kikit ábrázolja, akibe bele vagyok habarodva. Ha így is jó vagyok és kellek, hát jöjjön, aminek jönnie kell.
A TV-torony alkalmazottai, amikor hajnalban meztelenül kint heverésztem valamelyik lánnyal a kertben és elkezdtem dobolni, a torony ablakából megtapsolták játékomat vagy éppen a tündérkét, akivel együtt ébredeztem. Közös zenei szeánszaink azonban a környékbeliekből alkalmanként nem elismerést, hanem viharos felháborodást váltottak ki. A közeli rendőrfőiskola bajszos tahói és festett szőke rendőrlánykái néha meglátogattak minket. Ilyenkor gyorsan eldugtuk a füvet, és kimentünk velük a sarki kocsmába, a fogaskerekű végállomásához, ittunk velük, és húztukőket. Az intézkedő rendőrök meg mintha be lettek volna szívva, hozzánk hasonló eufóriában voltak, és együtt röhögtünk a környékbeli dühöngő seggfejeken.
Egy napsütötte délután apám feljött lenyírni a füvet. Szerteszét szórt kiskanalakat talált mindenütt. Meg is kérdezte, milyen meggondolásból hintjük tele a kertet velük. Éppen Dixivel heverésztem az árnyékban, gondoltam valami jópofa választ adok öregemnek, hogy lássa, milyen jó fej vagyok:
- Elültettükőket, hátha kinőnek.
Apám csak nyelt egy nagyot, nem szólt. Láttam, igen rosszulesik neki, hogy ilyen félvállról veszem. Hamarosan be is fejezte a fűnyírást és elindult a fogaskerekű állomásra. Dixi is lelépett. Egyedül maradtam. Gondoltam, kisétálok a kocsmáig. Amint átvágtam az erdőn, az egyik bokor mögül nyöszörgést hallottam.
- Segítség, segítség....
Apám hangja volt az. Megijedtem. Csak nem történt valami baja? Beugrottam a bokor mögé. Ott feküdt szegény kificamodott bokával. Már csúnyán megdagadt. Megpróbáltam felemelni, de túl nehéz volt.
- Hagyj itt, fiam, majd csak jön valami segítség.
- Ne hülyéskedj, papa. Feküdj nyugodtan. Szerzek egy kocsit.
Kiszaladtam az út közepére. Az első autó kénytelen volt megállni. A sofőr, ötven év körüli asszony, nagy nehezen megértette, hogy nem útonállóval akadt dolga, hanem segítenie kell. Üggyel-bajjal beemeltük apámat a hátsó ülésre. Legnagyobb meglepetésemre öregem pillanatok alatt összemelegedett a nála talán tíz évvel fiatalabb hölggyel. Olyannyira, hogy a nő felajánlotta, elviszi az orvoshoz. Szerettem volna velük menni, de mindketten hevesen tiltakoztak. Másnap felhívtam apámat.
- Ellátott rendesen a nőcske?
- Ugyan fiam, ne légy ilyen ordenáré.
- És mit szólt, Marika? - cukkoltam tovább az öreget.
- Ne magadból indulj ki. Jó lenne, ha nem csinálnál kuplerájt a házamból. Kénytelenek leszünk megint megválni tőled.
Gyógyulást kívántam neki és megígértem, hogy csökkenteni fogom a forgalmat.
Egy hajnali órán, amikor éppen egyedül heverésztem félálomban az ágyamon, kivágódott az ajtó, és beállított Mihók Barna barátom, enyhén józanon. Elüvöltötte magát:
- Mondtam, hogy itt van! - és betessékelte Máriát, az első feleségemet.
Sokáig csak pislogtam, azt hittem, álmodom.
- Egy pillanatot várjatok, megmosom az arcomat, hátha igaz, amit látok.
De Mária állt ott, nem álmodtam.
- Ándris, kérsz válámit enni? Éhes vágy? - kérdezte olyan természetességgel, mintha nem telt volna el jó tíz év az utolsó találkozásunk óta.
Nyomban ki is nyitotta a hűtőszekrényt és elkezdett főzni, éppen úgy, mint a Dévai utcai szükséglakásunkban. Barna közben felfedezett egy fél üveg házikészítésű császárkörtét, amit Marika anyám csinált, de olyan rossz volt, hogy senki sem itta meg. Felhajtotta egy slukkra, majd beájult az ágyba és elaludt. Mária összeütött egy lecsót és mint régen, csak nézte, ahogy eszem.
- Kérsz, éhes vagy? - kérdeztem, deő szokása szerint tiltakozott.
- Á nem, egyél csák, Ándris, máj ha márad, ázt megeszem.
Ujjnyi vastag arany karperecek, nyakláncok, fülbevalók csüngtek róla, ami súlyban sem lehetett elhanyagolható, nemhogy értékben.
- Mi van veled? Azt hallottam, kimentél Franciaországba, onnan meg dobbantottál Kanadába. Igaz ez?
Máriának láthatóan nem fűlött a foga ahhoz, hogy elmesélje, mi történt vele az elmúlt tíz évben.
- Ándris, nem ákártám idegyönni, mert ászt hittem, biztos válámi jánnyal vágy, de Mihók erősködött, hogy gyöjjünk fel. Én ázér gyöttem Mágyárországra, hogy felszeggyek válámi rendes pásit, de mind fász, egyik se teccik nekem. Csák á pénzemet ákárgyák, de én még mindég téged szeretlek. Gyere velem, hággy itt mindent, úgysincs se lakásod, se semmid. Énnekem ván nágy házam. Veszek neked kocsit, filmkamerát, mindent, ámit ákársz. Jól keresek, fogtechnikus vágyok. Csináhacc filmeket, és együtt élnénk. Mégiscsák te vótá első gyerekem ápjá. Ván egy kisjányom, öt éves, de evátam és kirúgtam á pásit, el is ment Áusztráliába. Gyere velem, Ándris, csinájjunk gyerekeket, éjjünk együtt, nem ákárok mást, csak tégedet. Sose felejtem el, hogy ádtá nekünk egy lakást és lehetőséget, hogy kimásszunk a szegénységből Irénnel.
- No várj egy picit, Mária. Én most jöttem meg Amerikából, és vissza fogok ugyan menni, de ott élni nem akarok. Ez az egyik. A másik. Mi már lehúztunk együtt jó pár évet, kipróbáltuk, szép volt, de nem ment. Nem akarok neked hazudni, megmondomőszintén, én nem akarok veled élni. Az, hogy lakást, autót, kamerát adsz nekem, kedves tőled, de eddig se igazán érdekelt az anyagi jólét és a biztonság. Majd csak lesz velem valami.
Mária erre elpityeredett, gondoltam, enyhítek valahogy a szöveg keménységén.
- Nézd, én sem felejtem el soha, hogy az első gyerekemet te szülted. Ma is a szívemben hordom az emlékét. Sőt, amikor megtudtam, hogy Párizsban vagy, egyszer utánad is mentem és összevissza bolyongtam az utcán, hátha összefutunk. Nagyon hiányoztál nekem, és lehet, hogy akkor még kint is maradtam volna veled azért, hogy új életet kezdjünk. De ez már régen volt, és sajnos nem találtalak meg. Azért meg nem kell hálálkodnod, hogy a Dévai utcai lakást rátok hagytam. Nem volt rá szükségem, nektek meg nem volt hol laknotok. Apám ugyan megharagudott rám, de nem érdekelt. A könyveimet kicsit sajnálom, igazán szólhattál volna, hogy hordjam előket, mielőtt elkótyavetyéled a lakást, és leléptek nyugatra, de ez sem olyan fontos. Amit megszereztem, az úgyis itt van a fejemben.
Amikor láttam, hogy kicsit megnyugszik, tovább folytattam:
- Szeretlek és sokat gondolok rád, főként az utóbbi időben, és biztos, hogy más csávó tíz körömmel kapna a lehetőségen, hogy Kanadában éljen, de érts meg, engem ez nem érdekelt soha. Ott élek, ahol dolgozom és ahol gondolkodni tudok.
Mária letörölgette a könnyeit, kicsit szipogott még, én meg befejeztem a lecsót. Aztán kikísértem a fogaskerekűhöz, a taxiállomásra. Megbeszéltük, hogy másnap délután meglátogatomőket a bérlakásukban, mert Irén is vele jött, és szerettem volna mindkettőjüket látni, a gyerekeikkel együtt.
A két lány ragaszkodott hozzá, hogy este menjek el velük a Fészek Klubba. Éppen discó volt. Mondták, igyak, ami jól esik. Whiskyt ittam, ami pokoli drága volt, deők állták a cehhet. Elég rosszul éreztem magam. Nem tudtam, mit keresek ott egyáltalán. A disco tele volt elsőosztályú kurvákkal meg nyálasképű, kisportolt fickókkal, akik leplezetlenül méregették a két csajt.
- Ide figyeljetek, ha pasizni akartok, én nem akarok itt lábatlankodni. Csináljátok nélkülem. Amúgy is utálom ezt a helyet. Ha van kedvetek jövő héten feljönni a hegyre, akkor csapok egy nagy bulit, egy születésnapit. Szívesen látlak a gyerekeitekkel együtt. – mondtam, azzal faképnél hagytamőket.
Két nap múlva megjött Kiki. Márőrülten vártam. Kitakarítottam és az összes csajt, havert kirúgtam. Megmondtam nekik, most mézeshetek következnek, hagyjanak békén, majd a szülinapi bulin találkozunk.
Kiki egyetlen utasként szállt le a késő esti berlini gépről. A reggelt és a délelőttöt az ágyban töltöttük, majd délután lementünk a városba. Idegenvezető lettem. Örömmel mutattam meg Kikinek a városban szétszórt múltbéli lakhelyeimet, mert ezáltal megismerte életem vázlatos történetét és fontos helyszíneit, kivéve egyet. Lujzi lakásának a környékére sem mentünk.
Kikinek tetszett Budapest. Mindent lefényképezett, még apámék éléskamráját is, a lekvárosüvegekkel a polcon. Esténként kiállításmegnyitókra, koncertekre vittem, de előfordult az is, hogy magára hagytam valamelyik múzeumban és megbeszéltem vele egy későbbi randevút. Gondoltam, legyen ugyanolyan önálló, amilyen én voltam New York-ban. Persze neki csak két hete volt, mert repülőjegyét lekötötte már Berlinbe és New York-ba.
A szülinapi nagy bulin hatvanan gyűltünk össze. Meghívtam a barátaimat, s persze Máriát és az összes lányismerősömet is, akivel az utóbbi időben együtt voltam.
Büszke voltam Kikire, akartam, lássák, milyen gyönyörű teremtésbe vagyok szerelmes. Ez aztán elég felemásan sült el, mert a lányok csak méregették egymást. Mária az ital hatására majdnem nekiugrott Kikinek, aki bemenekült a faházba és elbújt a szobában. Mária egyre többet ivott, berúgott, végül üvölteni kezdett.
- Ez á ránda tehén áz, ákibe szerelmes vágy? Csupá ránc á feje és öreg, mint áz országút.
- Nohát, te sem vagy már az a kamasz szűzlány - vágtam vissza.
A haverok csak röhögtek az összecsapáson. Mária sírva fakadt, majd egy üressé vált taxival elviharzott.
A többi lány, akivel hébe-hóba összeszűrtem a levet, megpróbálta jól érezni magát. Velünk, fiúkkal viszont nem tudtak mit kezdeni, mert a közös főzőcske során annyira beszívtunk és berúgtunk, hogy csak röhögcséltünk minden különösebb ok nélkül.
Éjféltájban aztán beállított a rendőrség egy URH-kocsival. Betessékeltemőket és kértem, fogyasszanak valamit, most már nyugodtan levehetik a jelmezeket, a tréfa tökéletesen sikerült, öltözzenek át civilbe és oldódjanak fel.
Hiába szabódtak és bizonygatták, hogyők valódi rendőrök, nem hittem nekik. A személyi igazolványomat kérték, amit jó fél órai keresés után a Trabant ülése alatt találtunk meg. Felhívták a figyelmemet arra, hogy túl hangos a zene, így aztán közösen beállítottuk a hangerősítő potméterét. Megkértemőket, hogy pecsételjék le a potiállást és írják oda, hogy rendőrileg engedélyezett hangerő. Jót röhögtek, de figyelmeztettek, ha még egyszer ki kell jönniük, kénytelenek lesznek bevinni azőrszobára. Barátságosan elbúcsúztunk, és hajnalig a megadott hangerővel zenéltünk. Már pirkadt, amikor az egyetlen lezárt szobába beosontam Kikihez.
- Jól érezted magad? - kérdeztem tőle.
- Ez mind a te nőd volt?
- Á, dehogy, csak szeretnek engem, és együtt ünnepeltünk - feleltem diplomatikusan.
- Akkor jó. A volt feleségedtől egy kicsit megijedtem. Nem értettem, mi baja.
- Féltékeny lett rád. Már Lujzira is féltékeny volt, de hát tudod, milyenek a nők. Elaludtunk. Másnap felraktam Kikit a repülőgépre, és megbeszéltük, hogy amint tudok, utánamegyek. Mondjuk két-három hónap múlva. Apám két nap múlva feljött a hegyre és ultimátumot intézett hozzám:
- - Fiam, egy hetet adok arra, hogy eltűnj innen. Felhívtak a rendőrségtől, és felhívtak a környék lakói is. Elég volt. Tegnapelőtt lettél harminchét éves, és én azt hittem, benőtt a fejed lágya. Ugyanolyan vagy, mint húsz évvel ezelőtt. Többé nem próbálkozom veled. Mi már öregek vagyunk anyáddal és nyugalomban szeretnénk eltölteni azt a hátralévő időt, amit a sors kimért.
Apám ugyanúgy rúgott ki, mint húsz évvel ezelőtt. Szerencsére nem volt sok holmim, összesen két málhazsák és két láda. A Trabant kombimba minden belefért.
Végül nem messze a Szabadság-hegytől, a Disznófőnél kötöttem ki. Dávid Andris barátom húgának volt ott egy lakótelepi lakása, és annak fejében, hogy kiutazása alatt gondjaimra bízhatja, meghúzhattam ott magam három-négy hónapig. Ideális helynek tűnt. Innen is minden reggel le lehetett sétálni a filmgyárba.
Az UFO-n és a RAP levelek-en az utolsó simításokat végeztem. Be kellett fejeznem, mert szeptember végén újra útnak akartam indulni Amerikába, és még nem készültek el a magyar és az angol nyelvű kópiák. Elég hűvösre járt már az idő, és a lakásban elromlott a fűtés. Nem volt mivel meleget csinálnom, ezért lejártam esténként a Trójai Faló fabódéba és bevágtam néhány Unikumot. Közben sűrű telefonálgatások Kikivel, és persze szerelmes levelek özöne a részemről. Odavoltam, hogy hamarosan újra együtt lehetünk. Az utazás közeledtével furcsa érzés fogott el: vágyódtam New York után. Honvágyat éreztem.
A meghívóleveleknek hála simán megkaptam az amerikai vízumot, a repülőjegyet pedig megvette a Balázs Béla Stúdió. Budapesthez nem kötött már semmi és senki. Fél évesre terveztem kinttartózkodásomat, de az is felmerült bennem, hogy talán tovább maradok. Nem tudtam és nem is akartam eldönteni, itthagyom-e végleg a hazámat. Szüleimmel összevesztem, családomtól, mármint Lujzitól és Villőtől már régen eltávolodtam, testvéreimmel nem tartottam a kapcsolatot, szeretőim nem érdekeltek, mivel igazi szerelmem, Kiki ott várt rám az óceán túlsó felén. Egyedül barátaim, ivó- és zenészcimboráim okoztak némi lelkiismeretfurdalást, deők biztattak:
- Menj csak, használd ki a lehetőséget - mondták és felírták, milyen gitárpengetőt küldjek nekik. Úgy indultam el immáron harmadszor az amerikai földrészre, hogy azt éreztem, hazafelé tartok. Hiányzott a kis lakásom, amit John Rubin tartott fenn nekem. Hiányoztak az amerikai barátok, és hiányzott New York a maga infantilis szabadságával. Tarsolyomban az UFO-val, úgy éreztem, meghódíthatom Amerikát, legalább is ami a kísérleti filmes művészmozikat illeti. Mivel nem ösztöndíjjal indultam, tudtam, ez az út dönti el, meg tudok-e állni önállóan a lábamon, túl a harmadik X-en, közel a negyven felé.












Amerikai magány

Kiki nem várt a reptéren. Ez rosszul esett.
Ettől kezdve valahogy minden balul sült el. A vámos kötekedett, kérte, hogy vegyem le a napszemüvegemet. Levettem, de kértem, tegye megő is ugyanezt, mert szeretnék a szeme közé nézni. Kissé zavarba jött, de szót fogadott, és észrevettem, hogy két óriási véraláfutás húzódik a szeme alatt, mintha jól behúztak volna neki. Elnevettem magam. Ezen úgy begurult, hogy kirámoltatott velem mindent, aztán vissza. Egy óra múlva kénytelen volt utamra engedni.
Nem találtam sárga taxit a reptéren. Mellém ugrott egy fekete fickó és megkérdezte, jó lesz-e aző kocsija. Megegyeztünk 25 dollárban és elindultunk. Egyre sűrűbben tünedeztek fel az ismerős utcák, melyeket még autós barangolásaim idején ismertem meg. Jó érzés volt újra felfedezni egy-egy külvárosi helyszínt és kiskocsmát. Amikor a sofőr egy ízben kerülőutat választott, elmagyaráztam neki, hogy ne a Manhattan-hídon menjünk át, mert ott 5 dolcsit kell fizetni, hanem az otthonomhoz egyébként is közelebb eső Williamsburg-hídon, az ráadásul ingyenes. Meghagytam azt is, melyik körúton haladjon és hol hajtson fel a hídra. Meglepődött és érdeklődött, honnét jöttem, hogy ilyen jól ismerem az utakat.
A Ludlow Streetre érve kipakoltam és felkiabáltam Kikinek. Nem volt otthon, így aztán saját kis lakásomba tértem, amit John barátom biztosított újabb fél évre. Nagyon hiányzott Kiki, de azért jólesett kipakolni apró lakásomban, amit igazán csak most, ennyi idő elteltével éreztem otthonomnak.
Tudtam, az első friss benyomás mindig jó anyagokat szül. Vulkánfiber kofferemen vágtam egy lyukat a videokamera optikájának, beraktam a gépet és sétálni indultam. Semmit sem akartam elmulasztani. Úgy döntöttem, itteni tartózkodásom minden pillanatában velem lesz a "filmszemem". Mivel videóra még sosem forgattam, csodálatos érzés volt, hogy egy színes képet és hangot rögzítő, könnyű kis masinával barangolhatok. A cigisdoboz méretű kazettára ráfért egy órányi anyag.
Benyitottam kedvenc kis boltjaimba és kocsmáimba, ahol legnagyobb örömömre megismertek és mint hazatérőt, barátságosan üdvözöltek. Bevásároltam, kitakarítottam és ablak melletti kis asztalkámon megterítettem. Élvezettel fogyasztottam el a sarkon vett kóser szendvicset.
Megcsörrent a telefon. Kiki volt az, San Franciscó-ból hívott. Elnézést kért, de egy fontos kiállításra kellett odautaznia és már nem tudott értesíteni.
Kissé rosszul esett, hogy karrierje fontosabb nálam, de nem volt mit tennem, tudomásul vettem, hogy csak két nap múlva érkezik. Az időmet azzal töltöttem, hogy végigtelefonáltam a helyeket, ahová meghívóleveleim szóltak és konkretizáltam az időpontokat meg a honoráriumokat. Már nem voltam ösztöndíjas, csak magamra számíthattam.
Chicagói barátommal is tisztáztam, hogy művészmozijában az eredeti megállapodás szerint tíz nap múlva vetítek. Igéretet tett, hogy megveszi a repülőjegyemet és elküldi nekem New York-ba.
Végiggondoltam, milyen életet is éljek, ha megjön Kiki. Az volt az érzésem, hogy ez az időszak sokkal nehezebb lesz, mint az előző, mert szerelmem már kezdett befutni, egyre elfoglaltabb lett és egyre több olyan programja volt, amihez nekem nem fűlött a fogam. Ha én is el akarok valamit érni, nekem is nagyobb energiával kell a saját dolgaimmal foglalkoznom, mint annak előtte, ösztöndíjasként.
Végre megérkezett Kiki. Örömünk tökéletesnek tűnt, csak az zavarta meg a szeretetteljes harmóniát, hogy egy óra alatt negyvenszer csöngött a telefonja. Rávettem, hogy kapcsolja ki és tegye rögzítőre, de amint olyan üzenet hallatszott, ami a karrierje szempontjából fontosnak tűnt, rögtön kiugrott szerelmi fészkünkből, felkapta a kagylót, és tíz-húsz percig fecsegett jelentéktelennek látszó dolgokról. Ez az állandó interruptus felháborított, úgyhogy végül felöltöztem és otthagytam. Hiába integetett a telefon mellől, rávágtam az ajtót. Hazamentem. Gondoltam, ha hív, majd eldöntöm, vele akarok-e lenni vagy sem.
Este 11 körül jelentkezett és megkérdezte, miért rohantam el. Elmagyaráztam, hogy ha velem van, legyen velem tényleg és ne mással. Megértette, megígérte. Kérdezte, hogy most ráérek-e. Repesve rohantam volna hozzá, de úgy éreztem, meg kell leckéztetnem egy kicsit.
- Most éppen olvasok, elmerültem egy könyvben. Majd holnap hívj fel, ha akarsz és hagyj üzenetet a rögzítőmön. Ha módomban áll, majd én is felhívom a rögzítődet. Sőt hosszabb távon az lesz a legegyszerűbb, hogy a rögzítőink beszélgetnek és szeretkeznek egymással.
Levágtam a kagylót és megpróbáltam olvasni, de gondolataim egyre Kiki körül forogtak. Meg voltam sértődve, de közben piszkosul hiányzott.
Jó féléves magyarországi tartózkodásom alatt elkényeztettek a nők. Vonzódtak hozzám, és ajándék volt számukra a velem töltött idő, akárcsak nekem.
Kiki elsősorban a saját életét élte, amibe mellesleg belefért, hogy van egy boyfriendje, mármint én, aki - milyen érdekes - Kelet-Európából jött és imádjaőt. Olyan voltam számára, mint egy speciális divatú kosztüm, amit az ember időnként szívesen felvesz és büszkélkedik vele. Élvezi az anyag simaságát, szabását, de ha úgy hozza kedve, leveti és másikat választ. Nem akartam állandóan a wardrobe-ban várni szolgálattételre. Így végül csalódottan, egyre sűrűbben maradtam otthon, és olvastam vagy írtam.
Kis videokamerámat elhelyeztem a kedvenc ablak melletti asztalomtól jó két méterre, és néha, amikor úgy éreztem, hogy megfelelő érzelmi állapotban vagyok, távkapcsolóval beindítottam és szomorú önvallomásokat tettem. A kamerát úgy hordtam magammal magányos sétáimon, mint valami ölebet vagy kiscicát, karomra ültetve vagy éppen nyakon fogva.
Rászoktam a csokievésre, ami frissen tartott késő este is, jobban, mint a kávé vagy az alkohol. Az édességet általában a konyhaasztalon tartottam, a reggelire szánt kenyér mellett. Egyik reggel egyiket sem találtam. Csak nem rúgtam be annyira, hogy ne emlékeznék rá? Nem ehettem meg egy egész kiló kenyeret, és azt a rengeteg csokit! De akkor hova tűntek? Hamarosan fény derült rá.
Egy ízben fürdés közben leesett a szappan a kád alá. Ahogy ott matattam a sötétben, kezem valami puha anyagra tapintott. Kihúztam, a kenyér félig megrágott celofánja volt az. Még volt benne két szelet. Rövid kutatás után megtaláltam a csoki papírját is. Egy állatnak kell itt lennie, okoskodtam, mégpedig rágcsálónak. New York-ban igen sok patkány élt, gondoltam az lesz az én lakótársam is. Sokszor láttam, amint kiugrottak a szemetes edényekből vagy végigfutottak a csatorna mentén.
Másnap reggel véletlenül belerúgtam a szeméttárolóba, és az hirtelen megmozdult. Zörgést hallottam bentről. Na barátocskám, megtaláltalak, gondoltam. Nem mertem belenyúlni, mert féltem, hogy megharapja a kezemet, és nyála közvetítésével valami betegséget szerzek. Ha éhes lesz, úgyis kijön. Gondoltam meggyorsítom a folyamatot, és éles késsel odaszögeztem egy szelet kenyeret a padlóra.
Vártam néhány órát, közben leveleket írogattam, de semmi sem történt. No, akkor ez hosszabb megfigyelést igényel, gondoltam, és változtattam a taktikán. Néhány napon át minden este kitettem egy szelet kenyeret a padlóra, a többi élelmiszert pedig gondosan elzártam. A kenyér reggelre eltűnt, a kés csupaszon meredezett a padlóban. Így szoktattam rá egyelőre még ismeretlen lakótársamat arra, hogy mindig egy helyen fogyassza az ételt.
Egyik este levélírás közben surranó hangra lettem figyelmes. Mikor odakaptam a fejemet, jókora, legalább harminc centi hosszú, kövér, szürkésbarna állat nézett velem farkasszemet. Mivel nem mozdultam, odasettenkedett a kenyérhez és rágcsálni kezdte.
Napról napra egyre jobban megszoktuk egymást. Már az sem zavarta, ha mozogtam a jelenlétében. Elneveztem az akkori elnökről Ronald Reagannek. Kis idő múltán a név hallatára is előjött a fürdőkád alól - az volt kedvenc tartózkodási helye -, rám nézett, majd odaszaladt a kikészített ennivalóhoz. Megsimogatni nem volt gusztusom, de egyre többet beszélgettünk. Kiöntöttem neki a lelkemet, éső figyelmesen végighallgatott. Megszoktuk, sőt kimondottan megkedveltük egymást.
A kínaiak szerint a patkány az egyik legértelmesebb állat, és ezt most magam is tapasztaltam. Annyira összeszoktunk, hogy amikor elmentem hazulról, heves cincogással jelezte aggódását, hazaérkeztemkor viszont összevissza ugrált örömében. Ha nem lett volna olyan mocskos, büdös és gusztustalan, bizonyára az ölembe kapom és megcirógatom, mint egy kismacskát. Úgynevezett szürkületi állat lévén, esténként ébredt, így aztán éjszakáinkat együtt töltöttük. Én az ablak mellett ülve írogattam és közben zenét hallgattam. Kizárólag klasszikus zenét, ami neki, mármint Reagannek is nagyon tetszett. Szemmel láthatóan élvezte és figyelte a muzsikát. Hajnalig írogattam, akkorő is lefeküdt aludni, &eacut